Az orosz invázió miatt sok kelet-ukrajnai civilnek csak rossz választások vagy egyáltalán semmilyen választási lehetősége nem maradt. A most folyó ukrán ellentámadás ugyan véget vetett a brutális megszállásnak -- de sokak élete darabokra tört.
„Hogy érezzük magunkat? Fantasztikusan!" jegyzi meg szarkasztikusan Marina Sznizsinszka, miközben nővérével, sógorával és nagybátyjával együtt állnak a falujában éveken át épített otthona romjai mellett.
„Minden könnyünket elhullattuk" – jelentette ki, mire a nagybátyja közbevágott: „Ezért állunk itt és nevetünk".
„Mint a bolondok" - tette hozzá Sznizsinszka és mindnyájan keserű nevetésben törtek ki.
A faluját, Dolinát a földdel tették egyenlővé, mint sok más olyan kelet-ukrajnai falut, amely a frontvonalban találta magát, amikor az orosz erők a tavasz és nyár folyamán előrenyomultak -- majd szeptemberben a szédületes ukrán ellentámadást követően elmenekültek.
A 42 éves Sznizsinszka soha nem tudott beköltözni az új házba és most már soha nem is fog: az épületetbe 12 aknagránát csapódott be. Az otthona, ahol felnőtt és ahol a szülei éltek szintén rommá vált. Ahogy nagybátyja, Mikola Mironenko otthona és vegyesboltja is, ahol élelmiszert és háztartási cikkeket árult.
„Az a helyzet, hogy most mindannyian munkanélküliek vagyunk" – fejtette ki az 58 éves Mironenko.
Sznizsinszka az elmúlt öt napot azzal töltötte, hogy a rokonokkal együtt átfésülte ezeknek az épületeknek a romjait és megpróbáltak megmenteni mindent, ami az elmúlt életükből még megmaradt.
„Ami nem semmisült meg, azt ellopták" – jegyezte meg.
A donyecki és a harkivi régió határán fekvő Dolinát soha nem szállták meg. Az orosz csapatok elérték a szélét, de nem sikerült áttörniük a közeli Szlovjanszkba, ahol 2014-ben kezdődött a háború Ukrajna és az Oroszország által támogatott szakadár erők között a Donbász régióban. Az ukrán csapatok ellentámadásuk során az elhagyott házakban húzták meg magukat.
A család márciusban hagyta el a falut, amikor az első rakéták becsapódtak. Először a mintegy 10 kilométerre lévő szvjatohirszki kolostorba menekültek, de később Nyugat-Ukrajnába mentek, hogy kezeltessék Marina fiát, akinek a lába súlyosan megsérült a kolostor bombázása közben.
Dolina összes lakója Ukrajna biztonságosabb részeire, Európába vagy Oroszországba távozott – mesélték el.
„Nincs hová visszatérni" - mondta Mironenko, miközben a dombokat és erdőket nézte, amelyek élete nagy részében körülvették. „Háború van, mit lehet tenni? Ha katona lennék, én is lerombolnám a házamat".
Maradtak a helyükön
Ukrajna a keleti ellentámadás során nagy kiterjedésű terület foglalt vissza, amely a Harkivtól északra húzódó orosz határtól délre a város keleti részén át lefelé a Donbász részét képező, szomszédos Donyecki területig nyúlik.
Az ukrán hadsereg által felszabadított egyik falu, Ruszjki Tiski, amely félúton fekszik Harkiv és az orosz határ között, szinte kihalt. Egyik délután kóbor kutyák tucatjai futkároztak a lerombolt épületek között és ennivaló után kutattak a törmelék- és szemétkupacok között.
Az itt maradt emberek egy csoportja egy részben leégett lakótömb előtti tűz körül tüsténkedett és egy fazékban ételt főzött. A kutyák a szaghoz vonzódva a helyszín felé vették az irányt.
Olena Bubijenko elmondta, hogy férjével nem tudtak elmenni, mivel 81 éves édesanyja lebénult, és nem tud járni. Hónapokat töltött egy viszonylag épségben maradt épület pincéjében egy ágyban fekve, körülvéve olyan ketrecekkel, amelyek a faluból összegyűjtött macskákkal voltak tele.
Az orosz csapatokat május elején, 72 napos megszállást követően kiszorították Ruszjki Tiskiből, de a lövöldözés csak néhány hete állt le, miután Ukrajna az ellentámadás során további területeket is felszabadított.
Bubijenko nem táplál gyűlöletet az orosz katonák iránt - egyikük, mint mesélte, „megmentette az életemet".
Egy nap épp az utcán sétált, egyik kezével a kerékpárját tolta, a másikban egy vödör kutyatápot vitt, amikor hirtelen egy kazettás bomba hullott az utcára - mesélte, hozzátéve, hogy egy orosz katona ekkor észrevette őt, megragadta a ruhájánál fogva és berángatta egy közeli árokba. Egy hétéves kislány a szemük láttára halt meg.
Később, mondta, egy másik orosz katona – „egy jó fiú", akit Ljosának hívtak - térdre ereszkedett és „százszor" bocsánatért könyörgött előtte azért, amit a megszálló hadsereg tett a faluval.
„Nekik meg tudunk bocsátani" - mondta – „de mit fogunk tenni a lerombolt falunkkal?"
Bubijenko házát lerombolta a bombázás, ahogy édesanyja és nővére házát is, így mindhárman a szomszédjukkal együtt annak lakásában élnek. Bubijenko lánya és unokája külföldön van, akárcsak a fia és annak menyasszonya - ők Oroszországon keresztül utaztak el Lengyelországba.
Bubijenko nem tervezi, hogy elköltözzön.
„Több mint 100 kutya és 100 macska van itt" - mondta. „Némelyik gazdája most jön vissza értük, és hálásak, hogy megmentettem őket".
„Most már szinte normális”
Limanban - a Donyeck környéki városban, amely azután szabadult fel, hogy az orosz erők október 1-jén, 127 napos megszállást követően engedve a nyomásnak kivonultak - egy idős házaspár fadarabokat pakol egy oldalkocsis motorkerékpárba. Egy fenyőfát eltalált egy lövedék.
„Jó fiúk! Hoztak egy fűrészt, és kivágták nekem a fát" - mondta Volodimir Kucevics az ukrán katonákról, akik közül sokan járőröztek a városban.
A limani visszavonulás, amely jelentős csapás volt a Kreml számára, egy nappal azután történt, hogy Vlagyimir Putyin orosz elnök aláírta azokat a Donyeck és Ukrajna három másik, részben megszállt részének Oroszországhoz történt jogtalan elcsatolásáról szóló dokumentumokat..
Egy héttel az orosz visszavonulás után Liman szinte üres volt; a város központjában néhány ott maradt polgár humanitárius segélyért állt sorba. A környező épületek többsége megsemmisült. A tüzérségi tűz távoli hangja állandóan hallható, és az ember nem tud nem reagálni rá.
A Limanba vezető utak peremét kiégett tankok és összetört autók borítják. A városban és környékén elesett orosz katonák holttesteit épp most vitték el. Eldobott egyenruháik, élelmiszercsomagjaik és a személyes holmijuk az utcákon hever.
Kucevics feleségével együtt megpróbálta elhagyni Limant, de nem sikerült időben megtervezniük a menekülést és már túl késő lett - a bombázás túl intenzívvé vált, így a megszállás alatt végig a ott maradtak. Fűtés és áram nélkül éltek és most fát gyűjtenek, hogy felkészüljenek az őszi hidegre.
Kucevics egy bombázásban elvesztette a bátyját, valamint sok ismerősét. Az orosz katonák ellopták a szovjet kitüntetéseket és bélyegeket, amelyeket évek óta gyűjtött. A házaspár elmondta, hogy külföldön élő gyermekeik az orosz megszállás alatt nem tudtak kapcsolatba lépni velük és most sem hívják őket gyakran.
„Az élet most már szinte normális " - mondta, miközben a fát az oldalkocsiba dobálta - "kivéve, hogy a lábaim képtelenek abbahagyni a remegést"
