A Kontroll Csoport egyik alapítója, a negyven éve működő Kampec Dolores zenésze ma egyetemen tanít és főleg akusztikus ökológiával foglalkozik. Látszólag nagyon messze van már tőle a rockzene, de útkeresésében és -megtalálásában ott van még az a kultúra, amely akkor sokaknak jelentett kiutat a rendszer sivárságából. Hajnóczy Csabával búcsúzik a Nirvánia után sorozat, ez az interjú az utolsó podcast szerkesztett, kicsit rövidített változata.
Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola, diplomamunka, 1983, cím: A rock and roll története és eszköztára. MOME, doktori disszertáció, 2019, cím: Akusztikai ökológia, soundscape, akusztikai kommunikáció és ökológiai hangművészet, a hangról való gondolkodás új aspektusai. Akkor ez egy életút, doktor úr? A két disszertáció közötti szakasz? Onnan jutottál el ide?
Ez két pillér. Nem a teljes életút természetesen, de két nagyon fontos pont. A rock and rollhoz hogy jutottál hozzá?
Nem jutottam hozzá, neten megtaláltam a címét, de magát a dolgozatot nem.
Annak az az érdekessége, hogy a rendszerváltás után gondoltam, hogy megnézem, hogy Kroó tanár úr mit csinált vele (Kroó György a magyar zenekritika és zenetörténet-írás egyik legnagyobb alakja – K. Gy.), mert mikor már megvolt a diploma, odajött hozzám, és mondta, hogy ne haragudjak, de ő kiveszi a magyar fejezeteket a könyvtári példányból, ami elvileg a Zeneakadémián most is megvan valahol. Kiveszi, mert nem tudjuk, hogy kik jönnek, miért jönnek, hogy jönnek, és biztonságból a rocktörténetnek, főleg az alternatív rock történetének a magyarországi részét eltávolítja.
Téged védett, vagy magát? Mert azért ez cenzúra.
Szerintem az intézményt, de engem is védett, bár ezt nem vágom pontosan. Nem tudom, mennyire voltam akkor exponálva, érhettek volna-e támadások.
Zenetudományi tanszakra jártam, zenetörténettel, zenekritikával, zeneelmélettel foglalkoztunk. Egyszer hozott egy szép költői képet, hogy ez itt egy pályaudvar, amin ide-oda mennek a vonatok, és én ott állok. Nem akarok-e inkább átmenni karvezetésre? Mert az egy jó, praktikus gyakorlati szak, és tudja, hogy én zenélek – nekem a Kontroll Csoport teljesen egybeesett a Zeneakadémiával. Mit gondolok erről? Mondtam, hogy nem szeretnék elmenni a zenetudományiról.
Sokáig nem gyakoroltam az úgynevezett szakmát, bár pont akkor – ez harmadikban lehetett – tényleg úgy nézett ki, hogy majd ott dekkolok. Nagyon jól indultam, első helyen vettek fel, többek közt Pernye András felvételiztetett. Nem hivatalosan úgy tudom, hogy a legmagasabb pontszámmal kerültem be. Ehhez képest utána már nem taroltam annyira. Fokozatosan kicsúsztam abból a körből, ami kifejezetten a szakma: harmadik, negyedik körül már lehetett tudni, kik lesznek azok, akik bent maradnak, tanítani fognak, a Zenetudományi Intézetbe kerülnek. Én meg ez idő tájt a Kontroll Csoportban gitároztam.
Amikor a diplomamunkára került sor, és felmelegítettük a régi levest, hogy lantzenéből diplomáznék – ami biztos érdekes lett volna, de akkor engem már egyáltalán nem érdekelt –, az általam nagyon nagyra becsült és mai napig tisztelt Tallián Tibor (Tallián Tibor zenetörténész, az MTA rendes tagja – K. Gy.) mondta, hogy a popzenekutatás kurrens dolog a világban. Miért ne ebből diplomáznék? És kiharcolta, bár nem tudom, mennyire kellett harcolni. Tudom, hogy például Dobszay tanár úr (Dobszay László zenetörténész, népzenekutató, karnagy – K. Gy.), akit szintén nagyon tiszteltem és nagyon sokat tanultam tőle – bár ő már kevésbé szeretett engem – egyáltalán nem volt oda az ötlettől.
Szerinted ha bent maradsz az egyetemen, az intézetben, akkor is ide jutottál volna, ehhez a doktori disszertációhoz? Vagy akkor most középkori madrigálokat kutatnál?
Nem valószínű. Azért benne voltam egy-két popzenei kutatásban. Sőt publikáltam a Magyar Zenében egy elemzést – amit biztos láttak öten. Összehasonlítottam korábbi mainstream magyar pop- és rockszámokat a mi generációnkkal, az alternatív vonallal. Jutottam egy-két dologra, ami engem is meglepett, hogy az egyszerű zenei eszköztárhasználat szempontjából abszolút volt különbség mondjuk az LGT és az Illés által használt zenei nyelv és a mi zenekaraink – az URH-tól a Bizottságig – között.
Ők jobban kapcsolódtak a blues-, rock-, jazzalapú hagyományos popzenei nyelvhez. Nálunk egyszerűbb dolgok voltak, sok primitívebb hangnemet használtunk.
Ez tudatos döntés volt, vagy pedig amiatt, mert egy-két olyan ember kivételével, mint te vagy Farkas Zoli, képzetlen zenészek voltatok?
Ebben az új generációban kevesen voltak, és még a pályájuk elején. Nyilván ezek a zenészek is fejlődtek idővel. Presserék akkor már régóta nyomták, és ő is tanult zenész volt.
Azt hiszem, az volt a dolgozat címe, hogy Száz popdal. Elég nagy mintán dolgoztam.
Szóval nem biztos, hogy ide jutottál volna, az akusztikus landscape-hez?
Oly mértékben a gyakorlati zenélés felé fordultam, hogy négy-öt évvel később, amikor már elkezdtük a Kampecet, ’86-87 lehetett, felmerült a lehetősége annak, hogy kimehetnék Yoko Ono liverpooli egyetemére. Úgy döntöttem, hogy nem megyek sehova tanulni, hanem zenélni fogok. Attól féltem, ha elmegyek néhány évre tanulni, akkor ez kútba esik. Ha kimegyek, akkor valószínűleg popzenekutatóvá váltam volna.
Ez már nem izgat?
Nem. Amikor aztán a MOME-n elkezdtem tanítani, és felmerült, hogy doktorizzak, az első ötletem még a régi leves volt, de engem már nagyon rég nem érdekel a popzene, még a szofisztikált rock sem. Elemzésszinten a jazz sem. A kortárs és az elektronikus zene érdekel.
Az Európa Kiadó vezetője, Menyhárt Jenő is színpadon van. Olvassa el a vele készült interjút: „Amit csinálok, azzal egy világot építek, ami számomra is élhető”
A jazz miért van abban a kalapban, mint a pop? A free változata egy kísérletezgető, bonyolultabb kódokkal befogadható zene.
A jazz nagyon széles spektrum. Amikor a Kontrollt csináltuk, engem nem érdekelt. A szólózásokat nagyon öncélúnak és az ego túlburjánzásának tartottam. Csak később kezdtem el rendesebben hallgatni. Aztán persze egy csomó mindent megismersz, sőt a zenetörténeten belül, amit oktatok a MOME-n, tanítok jazztörténetet is. Szóval valamennyire képben vagyok, persze nem úgy, mint egy igazi jazz-zenész.
A másik az, hogy nagyon jó jazz-zenészekkel játszottam együtt, akik egy részében benne van az, amit mi csinálunk. Hogy ne menjek messzebb: Grencsó István. Pistitől nagyon sokat tanultam. És a Benkő Robi. (Grencsó szaxofonos, Benkő bőgős jazzista – K. Gy.)
Miközben ilyen zenészekkel játszottál sokat, mégsem érdekel a jazz?
Abból a szempontból nem érdekel, hogy nem foglalkoznék a kutatásával. De időről időre hallgatom a régi kedves lemezeimet is, nemrég például Miles Davist.
Van ez az életút eddig, mondjuk a MOME-s doktori disszertációdig. Melyik részét szereted legkevésbé?
Az életutamnak?
Mindig azt szokták kérdezni, hogy melyiket szereted a legjobban, melyikre vagy a legbüszkébb.
Készültem erre a kérdésre, és a válasz inverzével nagyon jól meg tudok felelni. Nálam mindig nagyon szubjektív, az egyéni életem függvénye volt, hogy hogyan érzem magam. Következésképpen az volt a legszarabb, amikor úgynevezett magánéleti problémáim voltak. Az mindig nagyon lehúzott, szarul alakultak a dolgok, a személyes viszonyaim. Az, ahogy a jó korszakokban is, mindenre kiterjedt, a szakmai életemre is.
Nem voltál annyira inspirált?
Igen, elment a kedvem. Nyilván befolyásolta a zenészi teljesítményemet is, mert egyszerűen nem volt kedvem gyakorolni. Szarabb voltam, aztán egy idő után összeszedtem magam. Mondok egy példát: 2003 körül volt egy válságféle, aminek több aspektusa volt, szakmai is. Akkor lett vége a Kis Erzsivel való együttműködésnek, ami lehet, hogy önmagában tévedés volt, de azt csináltam egy darabig.
Miért volt tévedés?
Mert nem biztos, hogy akkor meg kellett volna nekem osztani magamat. Azt láttam, hogy a nyugati zenészbarátaim úgy élnek meg, hogy sok mindent csinálnak, sok projektet visznek, ami kiad egy egzisztenciát. Azt gondoltam, hogy nekem is van a fő együttesem, de elbírok még ezt-azt-amazt.
Erzsit még a Monteverdi Birkózókörben ismertem meg, és nagyon megszerettem. Ő keresett meg engem, mert korábban mondtam neki, hogy zseniális, amit énekesként csinál, és ha majd gondolja, akkor egyszer keressen meg. Na, megkeresett. Akkor rászerveztem az addigi életemre, és túlvállaltam magam. Túl sok mindent csináltam, és az megbosszulta magát.
De nem erre akarok most kitérni, hanem hogy 2003-ban jött el az a pont, hogy vége lett vele, és akkor a Kampecben is nehézségek voltak. Egy darabig nagyon indiszponált voltam. De aztán rájöttem, hogy zenészként az időhöz való viszonyom, tehát a tempó, tempótartás, a ritmikai pontosság nem kifejezetten az erősségem. Elkezdtem dolgozni Jeszenszky Gyurival, aki kiváló jazz-zenész, dobos barátom, Grencsónál játszottunk együtt. Egy darabig indiszponált voltam a balsikerektől, aztán elkezdtem ezt pozitív energiává fordítani, és dolgozni magamon, hogy ahol probléma van, ott fejlődjek. Az nagyon jó volt. Kábé egy évig jártam a Gyurihoz többé-kevésbé rendszeresen. Utána kaptam is olyan visszajelzéseket, hogy jobb lett a tempó.
Az mitől van, hogy életed egy-egy zenei szakaszáról néha azt mondod, hogy már nem aktuális? Egyik interjúdban például az elektronizált népzenéről.
Nyilván ez az eFU, ami Szokolay Dongó Balázzsal közös projektem volt. Az egyik utolsó olyan kísérlet volt, hogy hátha, úgymond, sikerül betörni. Balázs ötlete volt.
Hova betörni?
Piacilag. Olyasmit csinálni, amit szívesen csinálunk, de egy szélesebb közönséget is érdekel.
Hat-nyolcszáz ember, aki egy Kampec-koncerten volt, kevés?
Régen volt Kampec-koncerten annyi. A Kampecet soha nem így dizájnoltuk, a Kontrollt meg végképp nem. Lehet, hogy nem is helyes, hogy az utolsó volt, mert az egyetlen ilyen kísérlet volt. Egyébként nagyon élveztem. Épp valamiért a napokban meghallgattam. Tök jó volt csinálni, csak Dongónak sem volt elég energiája hozzá. Ez nagyon rég volt, 15 vagy több éve.
Aztán utána kiderült, hol a helye: a piacot elöntötte az elektronizált népzene, amitől fülgyulladásom tud lenni. Ez nem releváns számomra, ahhoz tényleg nem akarok soha többet visszatérni.
Van még ilyen?
Mondtam neked, hogy a Kontrollról ne nagyon kérdezz...
Nincs is egy olyan kérdésem sem.
Egyébként a részletekről nem akarok, mert az már sokszor el lett mondva. A honlapomon fent van egy történet, amit annak idején, ’83-ban leírtam, ahhoz semmit nem tudok hozzátenni, mert akkor pontosan emlékeztem mindenre. Az olyan értelemben nem aktuális, hogy csinálnék-e most új számokat abban a zsánerben. Egyébként úgy általában a rockzene sem nagyon érdekel.
A Kampec hogy tudott harminc éven át megmaradni?
Úgy, hogy nagyon szeretem azt a közösséget. Az elmúlt hat-tíz évben biztos, hogy emiatt.
Játszol még rockzenét?
Nem.
A Kampecet hogy definiálod?
Születését tekintve egy alternatív rockzenekar. Nagyon sok úgynevezett kortárs zenei hatás olvadt bele, a nyomai ott vannak. Improvizációs jazz és más szabad improvizációs dolgok is vannak benne, elektronikus zenei ötletek is. Egy időben dolgoztam samplerrel, egy ideje már nem, de azért az is jelen volt, és különböző népzenék hatásai.
De nem mondanád a Kampecra, hogy rockzene.
Így önmagában, hogy rockzene, nem. Ez egyébként az egyik kérdés, ami mindig felmerült a Kampeccel kapcsolatban, hogy a hanglemezboltban hova, mi mellé rakják. Ez tényleg nem olyan könnyű.
Nem is maradt benned a rock and rollból?
13 éves koromban a család beszerzett egy ZK magnót. Én lettem annak a legnagyobb istápolója, eléggé kisajátítottam, bár apám úgy gondolta, hogy családi cucc lesz. Korábban is hallgattunk ezt-azt, a hatvanas évek második fele volt, nem lehetett nem tudni ilyenekről, hogy Táncdalfesztivál. Azon fellépett például az Illés együttes is.
Apám egy barátjának a fiától, aki kicsit idősebb volt, mint én, kaptam egy válogatást, amin volt egy szám, amit meghallottam, és meg kellett tőle kérdeznem, hogy mi az. A Rolling Stonestól a Jumpin’ Jack Flash volt. Az után a hangzás után nagyon komoly rockfan lettem 14-15 évesen: Stones, egy csomó progresszív zene.
Ez meddig tartott?
Addig, amíg 17-18 éves koromban már tudtam, hogy zenész akarok lenni. Klasszikus gitározni kezdtem. Volt klasszikus zenei előképzettségem is, sőt tízéves koromban egy furulyaegyüttest szerveztem a három legjobb barátomból. Béres-féle fémfurulyákon játszottunk kétszólamú repertoárt, ami a furulyaiskolában volt. Zenei tagozatosak voltunk. Én voltam a motorja, de nagyon könnyű volt ezekkel a srácokkal. Valami kerületi seregszemlén legyőztük az iskola tanárok által oktatott és menedzselt és tök komoly fafurulyakészleten játszó hivatalos zenekarát. Mi mentünk a Zeneakadémiára, ahol valami díjat is kaptunk. A zenekar szervezésébe biztos, hogy belejátszott, hogy tízévesen csináltunk egy zenekart.
Szóval a rock and roll eltűnt belőled mint zene. De az az érzés, az a közeg, az az indulat, ami körbevette, az is elveszett vele együtt?
Ez egy folyamat, az élet folyamata. Nem veszett el, hanem átalakult, más szintre lépett. Nagyon szeretek táncolni mostanában is. Egy csomó olyan zene van, ami ahhoz a korszakhoz tartozik, és tök jó rá mozogni. Ez így megvan, de elkezdeni csinálni egy rockzenekart, azt nem.
Mindkét disszertációd erősen társadalmi kapcsolódású, nem pusztán a művészet elefántcsonttornyából íródott. Az egyik a rock and roll története, a másiknak pedig ott is a címében, hogy ökológia. Miért kötöd így össze a zenét azzal a társadalmi környezettel, amelyben születik?
Van ennek egy mikrorésze, a kis közösségek, amiknek a kapcsán az előbb mondtam is, hogy a Kampec Dolorest az én szempontomból az tartja össze, hogy egy kis közösség.
Máshonnan közelítve: sok éve szervezed a Tű fokán zenei tábort, amit úgy hirdetsz a honlapon, hogy a zene mint szociális művészet.
Igen, és tanítok gyerekeket is, kicsiket a MOME mellett. Az egyetem előtt tíz évig Waldorf középiskolai tanár voltam. Elkezdtem szervezni ott egy zenei iskolát, ami már korábban is álmom volt, és pont amikor már eljöttem onnan, akkor vált reálissá, hogy megszerveződjön.
Nagyon szeretem oktatni a kicsiket. A legfontosabb dolog, amit próbálok átadni nekik, az a közös zenélés öröme. A gyerekek zöme számára nem az az igazi pálya, hogy kiváló hangszeresek lesznek, konzira meg Zeneakadémiára mennek, és szólista-, hangszereskarriert futnak be. Hanem az, hogy együtt tudnak zenélni, valamiféle zenekart csinálnak, többnyire könnyűzenei együtteseket, hiszen az érdekli a fiatalokat. Mi más érdekelné őket? De ugyanilyen jó klasszikus kamarazenét is játszani.
Tehát a tábor is ezt a célt szolgálja. Zenekarok vannak, amiket persze mi, tanárok alakítunk ki, és a gyerekek együtt zenélve jól érzik magukat, létrehozzák a produkciókat. Ennek tényleg erős szociális ereje is van, nem csak a zenei tudás megszerzése a közös zenélésen keresztül. Nagyon fontos szociális skillek csiszolódnak: az együttműködés, egymás segítése, az egymáshoz való alkalmazkodás, egymás inspirációja. Ezek olyan dolgok, melyek a legtöbb gyerek számára nem valamiféle zenei karrierben fognak később megjelenni, hanem van rá esély, hogy beépüljenek a személyiségükbe.
Egy dadaista művész a Nirvánia utánban: Ef Zámbó István interjúja: „Élveztük a saját hülyeségünket, mert olyan időszak volt”
Ez a zenélő emberek között szerveződő közösségről, a zene ilyen hatásáról szól. De én inkább arra gondoltam, hogy az akusztikai ökológia egy jóval nagyobb egységet fog át, vagy a rock and roll is egy társadalmi életérzés volt.
Térjünk akkor rá az akusztikai ökológiára. Ebben a helyzetben mindinkább tudatosulnak sokakban – de valószínűleg nem elegekben – a globális melegedés által okozott problémák: a természet gyors leépülése, pusztulása, állatfajok sokaságának eltűnése.
Az akusztikai ökológia egy monitor, egy visszajelzés. Ha eltűnnek állatfajok, akkor azoknak a hangja is eltűnik. Nem azt akarom mondani, hogy a hangjuk eltűnése nagyobb veszteség, mint magának az állatfajnak, ez elválaszthatatlan egymástól.
A világ hangjain keresztül tetten érhető a holisztikus való élet. Egyrészt a természeti környezetekben, másrészt az urbánus, szociális környezetekben. Nyilván kisebb és nagyobb közösségeken keresztül jelenik meg.
Van az egészségügyi világszervezetnek egy néhány évvel ezelőtti jelentése, ami szerint – most nem is tudom, hogy az uniós vagy az összeurópai – lakosságnak körülbelül harminc százaléka él a hang szempontjából hátrányos környezetben, ami szomatikus vagy pszichoszomatikus vagy pszichikus megterheltséget okoz, és mindenféle problémákhoz vezethet. Máris ott vagyunk a hangökológiánál. Az, hogy Budapestnek milyen a hangvilága, az egy olyan terület, ami az emberek nagyon jelentős részében egyáltalán nem tudatosul. Mert a hangképeknek, a hangtájaknak a hangosodása fokozatos, és a radikalitása még annyira sem érhető tetten, mint a légszennyezettségé.
Akkor a fő probléma a hangosodás?
Igen, az is egy probléma.
Palotai Zsolt is mondta ebben a sorozatban, hogy ahhoz képest, amikor a kilencvenes években kezdte az elektronikus zeneszolgáltatást, ma már háromszor akkora hangerővel állítanak elő minden számot. Ahol egy basszus volt, most hármat tolnak rá.
Abszolút így van. A kedvenc kávézómban, a Babér utcában nagyon jó kávé van, imádok oda járni, még a Covid alatt is egyszerűen beültem, és a laptopommal onnan dolgoztam. Egy pici kis hangcucc van, amin nagyon erős a basszus. Betesznek mindenfélét, mert ez protokoll, kell, hogy menjen valami zene, de olyan erős a basszus, hogy egyszerűen nem tudok tőle meglenni. Mert már sokkal jobbak a cuccok.
Ugyanez van a tömegközlekedésben. Mikor megnyílt a 4-es metró, az nekem egyből szétvágta a fülemet. Új hangrendszer van az összes kocsiban, és sokkal hangosabb benne, teljesen felesleges, hogy két nyelven bemondanak mindent. Azért szoktam át az autózásról a BKV-zásra, mert úgy tudok olvasni, fel tudom használni azt az időt. De nem tudok, mert ezeken a mai, jó minőségű, már nem recsegő-ropogó és nagyon hamar kipurcanó hangcuccokon keresztül dübörög a fülembe az összes információ. Sokkal jobb a technológia, de nem jól van használva, nincs kontrollálva, mert akik beállítják, azoknak fogalmuk sincs róla.
Az urbánus zajok mind csináltak, mégis vannak köztük olyanok, amelyeket szinte természeti környezetként fogadsz el és értékelsz. Például valahol azt írod, hogy a HÉV cuppogó hangja milyen izgalmas. Ez egy kicsit a régen minden jobb volt?
Nem. Ez egy komplex kérdés, és ez az emberi lényben rejlik. Maga a zaj nem definiálható objektíven. Én úgy nevezem, hogy az a kéretlen hang. Na most kérdés, hogy ki számára és mikor kéretlen. Én magam bizonyos szituációkban máshogy ítélek meg bizonyos hangokat. Az ehhez való alkalmazkodás voltaképpen nagyon sziszifuszi és Don Quijote-i harc. Mégis nagyon jelentősen befolyásolja az egyén életét.
A természeti hangok egy része is kéretlen. Ha egy mátyásmadár ott rikácsol mellettem, az nem ugyanaz, mint amikor egy fülemüle trillázik.
Ez így van. Az ezzel való foglalkozás felvet egy csomó kérdést. Tényleg nehéz meghatározni sokszor, hogy mi a jó és mi a rossz. Mit kérek és mit nem kérek? Ez nagyon izgalmas terep, és a tudatosítása, az, hogy egyáltalán gondolkodjunk róla, fontos, mert egyébként simán lakhatsz egy légifolyosó alatt, és azt sem tudod, hogy mi a baj. Nem beszél róla senki, miközben megnyomoríthatja az életedet.
Van ez a szó, hogy csendháborítás. Akkor ez azt jelenti, hogy a csend az alapértékünk, és a zaj rossz?
A csend nagyon fontos érték, nagyon fontos szerepe kell hogy legyen. Abszolút csend pedig nincs. Van John Cage klasszikus példája, amikor bement egy süketszobába a Massachusetts Institute of Technologyn, és azzal jött ki, hogy mi volt az két nagyon magas hang, amit ott hallott. Mondták neki, hogy az egyik a vérnyomása, a másik pedig az idegrendszere működése. Még csak nem is a légzés és a szívdobogás. Abszolút csend nincs.
Igazából a számomra vágyott cél a harmónia megtalálása a világ hangjaival. Hogy meglegyen a nyugalmam, meglegyen az izgatottságom, ami különben egyénspecifikus, és összefügg pszichológiai tényezőkkel is. Nem vagyunk egyformák.
Akkor mi az, hogy art of noise? A zajnak is van művészete?
Van zajművészet. Most elkezdtünk csinálni egy podcastsorozatot, aminek a februárban debütáló része az art of noise, a zaj művészetével és a zajjal foglalkozik. Ajánlom figyelmedbe.
Tehát van olyan zaj is, amelyik pozitív.
Az art of noise fogalma az olasz futuristák kiáltványából jön, aztán egy angol új hullámos együttes választotta a nevének. A zajok művészete.
Létezik industrial zene, és a kortárs zenének is fontos része az, amit különféle zajkeltő eszközökkel állítanak elő.
Igen. Ez nagyon izgalmas terület. Az akusztikai ökológiai vonulatban sok zajművész és elektroakusztikus zenész van. A terepfelvételekkel való dolgozás a világ hangjainak felvétele. Bármi terepfelvétel, amit kint felveszel. Nem feltétlenül valamilyen esőerdei állatkórus, amiben a mélytől a nagyon magas frekvenciáig mindenféle állat hangja nagyon szépen elrendeződik egymás mellett.
Tényleg volt a HÉV-nek az a cuppogó hangja, amit megpróbáltam a közelmúltban felvenni, és már nincs az, amire emlékeztem régről. Van valami, de nem olyan.
A cuppogó szó megzavart, nincs a fülemben.
Ez igazából nem cuppogás, hanem egyfajta súrlódás, kattogás. A fülemben volt valami, amire emlékeztem, és májusban kimentem Aquincumhoz, ahol korábban hallottam. Máshogy szól már. Mások a szerelvények.
Mondom, hogy régen minden más volt, Csaba.
Változnak a dolgok.
Már a HÉV sem olyan, mint volt.
Megcsiszolták a síneket.
Mi a különbség akkor a gregorián, a sárgarigófütty és az esőkopogás között?
A gregorián igazából énekelt istentisztelet. Az, hogy te hogy hallgatod, az nagyon sokban függ a kontextustól. Hallgathatjuk úgy, mintha barokkot hallgatnánk, vagy kortárs zenét, de eredetileg nem esztétikai céllal jött létre, a gregorián maga az ima.
És az esőkopogás?
Gyönyörű ritmusok vannak benne. Attól függ, hogy min kopog. Egész jól kopog akár egy kocsi tetején is. Nagyszerű felvételt lehet készíteni rosszul kinéző hullámbádog tetőről is.
Miért jó, hogy ezeket összegyűjtöd, vagy megvannak a fejedben a különböző zajformák?
Hallgatni szeretem. Igazából, amit felveszek és amit hallgatok, az az, ami tényleg mint hang inspirál. Úgy is hallgathatom, ahogy eredetileg szól. A Cage 4’33” című műve (ezt John Cage 1952-ben „írta”: az előadók egy hangot sem játszanak, csak figyelnek a csöndre – K. Gy.) által sugallt hanghallgatás erre inspirál. Ahogy van, azt is érdekes hallgatni. Aztán persze van, amikor nem annyira érdekes. Az én állapotomtól függ. Van, amikor tetszik, van, amikor nem.
Ez olyan, mint a természetfotózás?
Bizonyos értelemben olyan. Mondod még a sárgarigót. Az is ilyen, csak elvileg sokrétűbb, mert dallama van az esővel szemben. Az esőben viszont olyan ritmus van, amit meg a sárgarigó nem tud.
Aztán kérdés, hogy amikor felveszek én vagy más, aki szeret terepfelvételekkel dolgozni, és abból csinál valamilyen hangtáj-kompozíciót, akkor ezt milyen műveleteknek veti alá. Én sok ilyen felvételt készítettem, és utána szerkesztettem. Mintegy az esszenciáját próbáltam összehozni egy hosszabb felvételnek egy rövidebb időintervallumban. Aztán persze azokkal az eszközökkel, amiket az elektronikus zene a rendelkezésünkre bocsájt, tudom manipulálni is. Tudom mélyíteni, magasítani. Tudom széthúzni az időben, anélkül…
De elő is tudnád állítani anélkül, hogy egy sárgarigót is látnál vagy bőrig áznál.
Nagyon fontos a kontextus. Tudnék valamit csinálni, ami rokon azzal, vagy akár összetévesztésig hasonlít rá. De engem az ökológiai indíttatású hangművészetben az inspirál, ha ezt olyan összefüggésbe tudom hozni, ami rávilágít egy ökológiai kérdésre.
Akkor programatikus művészetet csinálsz?
Nem feltétlenül azt csinálok, de ez is érdekel. Ebben nem vagyok olyan régen benne, és az egész dolog nem annyira régi, hogy én itt deklarálhassak bármit. Ezzel tényleg kísérletezgetek, megfigyelek. Nincs olyan darabom, amire azt mondanám, hogy ezzel egy ökológiai tematikát exponáltam megfelelő módon, hogy rá tudom terelni az általam felvett hangokkal és azoknak a rendezésével a figyelmet egy környezeti problémára. Olyan darabot nem csináltam még, amiről azt gondolom, hogy sikeres ebben.
Víg Mihály, a Balaton és a Trabant alapítója, Tarr Béla filmjeinek zeneszerzője is beszélt a sorozatban: „El lett lazsálva az az idő, amikor még lehetett volna szólni”
A zene régen egy eszköz volt a transzcendenshez való eljutáshoz. De a modern művészetben ott van az újat alkotás is, te pedig most mintha inkább megőrizni akarnál valamit, inkább rekonstruálsz dolgokat. Egész életedben új és új zeneszámokat alkottál, valamit hozzá akartál tenni ahhoz a zenei közkincshez, ami az ember rendelkezésére áll, most meg inkább megőrzöd, ami van.
A felvételkészítés önmagában lehet rekonstruáló. De ha azzal csinálsz valamit, akkor túlmutat ezen. Engem nem a múzeumrésze érdekel. Az megint egy külön szakma, amikor valaki a felvételkészítésnek olyan fokán van, olyan mikrofonjai vannak, nem utolsósorban olyan helyekre tud eljutni, ahol hihetetlen és eltűnőben lévő hangokat rögzít.
Neked tehát csak alapanyag a saját művészetedhez? Nem ez a végcél?
A kutatásomhoz.
Mit kutatsz?
Ami pillanatnyilag érdekel, az a Szigetköz hangökológiája. Benne vagyok egy projektben. Van egy fejlesztési terv, amit az Innovációs és Technológiai Minisztérium kezdeményezett, és Kőszeg városában ott van a Felsőfokú Tanulmányok Intézete nevű intézmény. Ez egy elég érdekes, független intézmény, ami kap állami támogatást is, de én úgy viszonyulok hozzá, mint egy független intézményhez.
Évtizedek óta napirenden van, hogy mit lehet kezdeni a Szigetköz helyzetével, ami a Duna eltereléséből következett. Egy ösztöndíjra pályáztam azzal, hogy vonjuk be a hangökológiát a kutatási területek közé. Vannak ott zenészek, Mizsei Zoltán és Váczi Dániel, akik zenészként és bizonyos értelemben hangkutatóként részt vesznek ebben. Én pedig kifejezetten a hang mint a természetben és a lakott környezetekben jelen lévő jelenség felől közeledtem.
Arra jutottam, hogy van három terület, ahol a hang kutatása szerepet játszhat abban, hogy ott hogyan kéne fejleszteni. Az egyik a hang mint monitorozási lehetőség. Vannak olyan állatfajok és vannak olyan módszerek, amelyek a személyes megfigyeléseken túl, a hangokon keresztül teszik lehetővé, hogy például bizonyos állatfajok jelenlétét monitorozzuk.
A másik az, hogy egy olyan területről beszélünk, aminek jelentős része nemzeti park. Mik azok a természeti értékek, amik a hangon keresztül, magukban a hangokban jelennek meg? Ha elmész egy nemzeti parkba, és ott töltesz fél napot, pontos képet kaphatsz arról, hogy milyen madarak csicseregnek akkor, ha nyár van, és ha nappal. Azt már nem fogod tudni, hogy szarvasbőgéskor milyen a hangtáj a Szigetközben. Vagy amikor a hajnali kórusok vannak április-májusban: a madarak sorban egymás után ébrednek, és van egy nagy hangosodás, nagy crescendo, ami fokozatosan épül fel. Egyébként ez valóban konzerváló hangfelvétel, de ezt nem tekintem autonóm művészetnek, hanem része annak, hogy megmutassuk azokat a természeti értékeket, amik ott vannak.
A harmadik pedig maga az innen inspirált autonóm hangművészet. Ezzel foglalkozó akár amatőrök, akár ott élő fiatalok kapnak egy felvevőt a kezükbe, és meg tudják mutatni, hogy számukra mik az érdekes hangok. Megmutatjuk nekik, hogyan lehet ezeket a hangokat szerkeszteni, hogyan lehet egyszerű hangetűdöket csinálni. Ez egy olyan folyamat, ami profi hangművészeket, rendszeresen ezzel foglalkozókat és amatőröket összegyűjthet, hogy egy hangarchívum keretében mutassák meg, hogy mit kezdenének ezekkel a hangokkal.
Én nagy vízitúrázó vagyok. ’88-ban, még az elterelés előtt kezdtük ott, és legalább 10-15-ször jöttem már le Szigetközből, és keresztül-kasul bejártam kenuval. Nagyon fájdalmas volt a Duna kilencvenes évek eleji elterelése. Azóta az egy nagyon degradálódó táj ahhoz képest, amikor még folyamatosan a Duna áradása táplálta a rengeteg ágat. A medersüllyedés miatt az ágak már nem kapnak utánpótlást, csatornásodik, nádat látsz, meg hattyút, nem a korábbi dinamikus vízmozgás élőlényeit. De még így is tök más és sokkal gazdagabb, mint Magyarország sok tája.
Vannak hidrofonjaink, víz alatti felvevőink, amikkel lehet kotorászni a mélyben. Érdekes, hogy lehet-e használni a tengeri tapasztalatot a Szigetközben. A halak saját hangjából milyen következtetéseket lehet levonni? Mert a halaknak vannak mikrohangjaik. Ezt a II. világháború óta lehet tudni, amikor azt hitték Amerika partjainál, valahol Boston környékén, hogy jönnek a német tengeralattjárók. Akkor még nem voltak ilyen radarrendszerek, mint most, és víz alatt vettek fel hangokat. Kiderült, hogy nem jönnek, hanem az a hang valamilyen tengeri halfajnak volt a saját hangja.
Nem is a tengeri emlősök, mint a bálnák, cetek hangja? A halak is kiabálnak?
Igen. A többségüknek mikrohangjaik vannak, amit nagyon nehéz úgy felvenni a víz alatt, hogy tudd is, hogy kié a hang. Víz alatti robotokkal csinálják az óceánban. Nagyot álmodtunk, hogy valahonnan idehozzunk néhány ilyen víz alatti robotot, aminek világítania meg kameráznia is kell. Ezek pici cuccok. Mert ha fentről hallgatod – sokat hallgattam hidrofonnal –, akkor nem tudod, mit hallasz, csak hallasz egy csomó érdekes hangot. De hogy a halfajok monitorozása szempontjából releváns-e, azt nem tudod.
De ha lent vagy, akkor sem tudod, hogy a harcsa szólt-e be, vagy a lápi póc.
Ez egy olyan terület, amire nagyon kíváncsi vagyok, hogy kutatható-e a Szigetközben. Egyelőre ott tartunk, hogy azt kutatom, hogy lehet-e kutatni.
Hú de messze vagyunk a rock and rolltól.
Tök jó együttműködni olyan zeneszerzőkkel, akik ezekből a hangokból csinálnak darabokat. Másfelől én is ilyen vagyok. Azért csináltam terepfelvételes darabokat, de azok nem ökologikus darabok, hanem szubjektív, igazából az egómról, a hallgató, zeneszerzői énemről szóló darabok. Még akkor is, ha nem Beethoven módján jelenik meg benne.
Most pedig ezt már alárendeled a reprodukálásnak és a megőrzésnek?
Szeretnék azért zenészként is dolgozni terepfelvételekkel. Van egy projekt, ami még nem kezdődött el, de most elárulom. Darázs Ádám ifjú barátommal – aki szintén gitáros és szintén foglalkozik elektronikus zenével is, és kiválóan tud elektronikus úton képeket manipulálni – kidolgoztuk a Virtuális utcazenész munkacímű tervet. Felveszünk utcai, de nem feltétlenül csak urbánus, hanem akár természeti környezetben is hangokat, és készítünk fotókat is. Aztán elektronikus úton azt próbáljuk meg kihozni ezekből a felvételekből, amik inherensen bennük vannak. Benne laknak, csak arra várnak, hogy valaki kibontsa belőlük. Mondjuk, hogy egy utcazajból, amiben van villamos, van utcazenész, autók hangja, emberek kiabáló hangja, hogyan lehet akciókat, egyes, akár izolált hangeseményeket kivenni.
Komponáltok belőle.
Igen. Ő pedig közben ugyanezt a képi részével csinálja. Ez még – amit még egyáltalán nem próbáltunk ki – egy hangszeres improvizátor közreműködésével is nagyon érdekes lehet. Ez egy tervezett projekt. Csak azért mondom el, mert kérdezted, hogy leépítettem-e a komponistaénemet. Nem. Ezek egymás mellett vannak.
Másfelől az akusztikai ökológia szempontjából azt gondolom, hogy el kell választani az önkifejező zenész oldalt attól, hogy ennek egy általánosabb, kisebb vagy nagyobb közösségeket szolgáló cél szolgálatában is lehet funkciója.
A MOME-n hangkultúra elnevezésű tárgyat is tanítasz. A zenei alapismeretekről tanítasz nem zenész művészeket, idézem: „hogy tisztában legyenek a zene eszközeivel, hogy mit jelent egy zenei hang”. Mit jelent egy zenei hang? Vagy ez kontextusfüggő?
Kontextusfüggő. Magának a zenének a fogalma megváltozott. Amióta az olaszok kibocsájtották a Zaj kiáltványát közvetlenül az I. világháború kitörése előtt, zenei hangnak tekintjük a zajokat is. Köznapi értelemben a hangszerességet vagy a vokális zenei hangokat, azokat, amelyeknek periodikus rezgésük van, ahol a hangmagasság definiálható. Miközben persze az ütőhangszeres hangok soha nem ilyenek voltak. Az ütőhangszeres palettán most már egyre több olyan hang van, ami eredetileg nem ütőhangszer volt, de bekerült a repertoárba.
Azt gondolom, hogy ma minden hang alapja lehet valamilyen szervezési eljárásnak. Tehát a zajokat is beemeljük ebbe. Mindazonáltal nem árt, ha grafikusok, fotósok és a médiaintézet egyéb hallgatói tudják, hogy ennek hogy zajlik a belső tagozódása.
Mást jelentett vagy jelent egy zenei hang 1980-ban Magyarországon, mint mondjuk 2020-ban a salföldi pálos kolostor romjaiban?
’80-ban az érdeklődő közönség, akik egy csomó minden más zeneszerzőt, zenei jelenséget és trendet ismertek, tisztában volt azzal, hogy mi zajlik a II. világháború után a kortárs zenében. Ott már nem nagyon voltak nagy kérdések.
Akkor neked a Zeneakadémia volt, és kontrolloztál. Inkább a Kontrollra céloztam. Az a hang mást jelentett, mint a 2020-as, a salföldi templomban felvett, aztán újra megalkotott hang?
Ebből a szempontból nem látok radikális változást. Egy-két évvel később adtuk elő először Az ember mindennap csak felkel című számot. Abból nem csináltunk stúdiófelvételt, de koncerten többször játszottuk. Ott Kistamás Laci, ha jól emlékszem, egy flexszel, de lehet, hogy más, szikrákat szóró szerszámmal működött közre. Az abszolút zajhangszer volt. Tehát ez már akkor volt nálunk is és sok más helyen.
Kollégáddal rekonstruáltad a salföldi romtemplom akusztikai múltját, hogy hogyan szólhatott ott középkorban a gregorián zene. Nagyon érdekes, végighallgattam a honlapotokon. Miért fontos rekonstruálni? Vagy pusztán csak érdekesség, egy geg, hogy rekonstruáld azt a teret, amelyben elhangozhatott? Hiszen ott most térdfalak vagy egy kicsit magasabb falak állnak, és elhelyeztetek egy lemezről egy gregorián felvételt.
Sőt még csak nem is lemezről, hanem Mizsei Zoltán zenésztársam saját éneklése, amit egy hangstúdióban vett fel, ahol teljesen visszaverődésektől mentes a hang.
A terek akusztikája fontos, az önmagában érdekelt. Ez egy kis templom, a pálos kolostor temploma. A gregorián úgy él bennem, és gondolom sokakban, hogy az nagy terekben zeng. Amikor Nagy Konstantin császár államvallássá tette, akkor a gótikus katedrálisok hatalmas belső tereire volt szükség, hogy befogadja a kötelezően templomba terelt népeket. Tehát ha egy gregoriánt elképzelek, akkor ott nyolc másodpercig zeng még egy taps is.
Salföldön viszont ez egy kis templom volt. Ugyanazt a gregoriánt énekelték benne, mint a Notre-Dame-ban. Természetesen helyi változatban, de a funkciója és a módja, az, hogy ez egyszólamú szakrális ének, ugyanaz volt. És nem úgy szól. Nem az a hatalmas uszály van utána, mert annak a térnek nem olyan az akusztikája.
Kicsit menjünk vissza a beszélgetésnek ahhoz a részéhez, amikor a károkról, a zajszennyezésnek és veszélyeknek kitett harmincszázaléknyi populációról beszéltél. Az ember által alkotott zenében van olyan, amire azt mondod, hogy káros?
Persze.
Például? A Despacito? A Gangnam Style? Arról nem gondolod, hogy Isten büntetése az emberiség bűneiért?
Határt kell vonnunk, hogy milyen szempontból káros. Nagyon sok rossz zene van, amiről azt gondolom, hogy kár meghallgatni. De én az egyes rossz zenéknél veszélyesebbnek és károsabbnak ítélem a hatalmas apparátus, a hatalmas ipar, a média szerepét ebben.
Nem érzem magamban azt az ítészi jogot, hogy én mondjam meg, hogy mások mit hallgassanak. A Gangnam Style-t egyébként a legkisebb fiam révén még egy picit meg is szerettem, amikor bejött. Mert ő szerette, mert kilencéves volt akkor. De nagyon sok zene van, amit gyűlölök hallgatni, mert elveszi a hangzó teremet, és semmire nem megyek vele. De nem vindikálom magamnak azt a jogot, hogy más embereket megfosszak tőle. Viszont azt a hatalmas apparátust, amit most nevezzünk leegyszerűsítve médiának, ami ezt mindenhova odaviszi, és semmi mást vagy csak nagyon nehéz feltételek árán enged odajönni, azt nagyon károsnak tartom.
A média erre azt mondja, hogy az embereknek erre van igényük. Az én üzleti modellem pedig az, hogy szállítsam nekik.
Ez biztos így van.
Persze sosem tudjuk, hogy az embereknek valóban erre van-e szükségük.
Igen. Nem tudom tudományosan megalapozni, de a média működését látom nagyon károsnak. Beleértve a közvetett, nyilvános helyeken, boltokban, kávézókban, kocsmákban való működését, ami szerintem igazából egy jogdíjgyár.
Van benned valamilyen zenei arisztokratizmus?
Csapó Gyula jut most eszembe, az Új Zenei Stúdió kiváló és általam nagyra becsült zeneszerzője, aki azt mondja egy interjúban, hogy igen, ő sokkal kifinomultabban hall és hallgat, mint az átlagember, és ő azért nagyon megdolgozott. Ezért nem hajlandó, fogalmazzunk úgy, kompromisszumokra. Nem elvetendő elitizmus, ha valaki egy területen, egy szakmában sokat tett és sokat dolgozott, akkor nyilvánvalóan mások lesznek a preferenciái, más lesz a megközelítése, mint annak, akinek ez közömbös. Csapóval nem említhetem egy lapon magamat, dacára annak hogy én is végeztem Zeneakadémiát, de ő a korszak kiemelkedő zeneszerzői közé tartozik. Ő valóban nagyon megdolgozott azért, ahogy hall.
Jó lenne, ha minél többen birtokában lennének bonyolultabb kódoknak is, hogy ne csak a Gangnam Style-t tudják befogadni?
Ez oktatási kérdés és a hallgatás képessége. Amikor készültem erre a beszélgetésre, nem sok mindent gondoltam át, de egy dolgot gondoltam, hogy elmondok. Ez az oktatás szerepe.
Volt egy szerencsés ösztöndíjam, egy hónapot voltam Izlandon. Fantasztikus hely, nem földi paradicsom egyfelől, másfelől meg az. Kérdeztem Rikhardur Fridriksson zeneszerzőt, nem is valami menedzsert, hogy minek köszönhető, hogy Reykjavík, ami egy Szentesnél kisebb, jelentéktelen, kinövesztett halászfalu volt a II. világháború után, a földkerekség egyik leggazdagabb és kulturálisan is egyik legvirágzóbb helye lett röpke egy-két emberöltő alatt. Azt mondta, hogy két dolog számított nagyon: az, hogy a II. világháború után odaköltözött az amerikai hadsereg, ami fellendítette a gazdaságot. A másik pedig az volt, hogy átvették a skandináv oktatási modellt. Hozzátette, hogy ha tanítják az embereket, és tanultak lesznek, akkor megtanulnak pénzt csinálni. Megtanulják, hogyan tud egy ország gazdaggá válni. És ezt nem egy menedzser mondta, hanem egy avantgárd zeneszerző.
Azt hittem, azt fogod mondani, hogy megtanulnak minőségi kultúrát fogyasztani.
Az, hogy tanultak az emberek, kézzelfogható, materiális gazdagságot hoz. Hogy visszakanyarodjunk Csapóhoz és a hallgatáshoz és egyáltalán a tanultsághoz: az oktatásban nagyon nagy potenciál lenne, nem csak gazdaságilag, hanem azon messze túlmenően is. Nagyon jó lenne, ha az emberek nemcsak a hallgatás és a zene szempontjából, hanem minden szempontból sokkal minőségibb dolgokat kapnának, és azzal tudnának élni. Ez jelenleg Magyarországon nem így van.
Ez a te egyik alapkérdésed is (ebben a sorozatban), a nyolcvanas évektől mostanáig tartó folyamat. Azt nem gondoltam akkor, hogy ilyen elsivárosodás jön. Amikor csináltuk a zenénket, benne voltunk, építettük a saját meg a közös jövőnket, nem gondoltam, hogy ennyi minden le fog épülni.
Mikre gondolsz?
Konkrétan a kultúráról beszélek. Persze volt egy csomó dolog, ami fel sem épült. Aztán utána megpróbált felépülni. Mondjuk a politikai kultúra megpróbált felépülni, és úgy sikerült, ahogy sikerült.
Ez talán nem csak magyar sajátosság, nem?
A kultúra leépülése?
Vagy hogy egyfajta tömegkultúra lépett a helyébe.
Én nem éltem huzamosan sehol máshol, de azt gondolom, hogy nálunk rosszabb a helyzet, mint sok helyütt másutt.
Az az alter kultúra, amiben éltél, mozogtál, már nagyon messze van tőled?
Nincs. Egyébként személyes szempontból vagy személyes módon sem áll tőlem messze, mert amikben most vagyok és amik most inspirálnak, azok mind kis és tulajdonképpen marginális közösségekhez tartoznak.
Fontos neked, vagy érdekel vagy érdekelt, hogy nyomot hagyjál?
Nekem a zenéléshez való viszony inkább szükséglet volt. Személyiségszükséglet.
Már nem? Most is zenélsz.
Képzeld el, hogy sokkal kevésbé, mint fiatalabb koromban. Nyilván nem véletlen, hogyan tudja az ember megcsinálni az időbeosztását. Az alkotás a mostani tevékenységeim között valahogy mindig hátrébb kerül. Pedig van bennem igény, de nem vagyok képes annyi időt ráfordítani, mint régen, és messze nem annyit, mint amennyit kéne és szeretnék.
Ti akkor, nyolcvanas években a szabadságnak, végeredményben a rendszerrel való elégedetlenségnek voltatok a megjelenítői sok ember számára, amit ráadásul színpadról viszonylag könnyen befogadható formában fejeztetek ki. Ez megváltozott benned? Már nem ilyen vagy, ez már nem izgat annyira?
Sokkal inkább képes vagyok nagyban gondolkodni, hogy ezt a nagyképű szót használjam: globálisan. Ami meg a helyi dolgokat illeti: látom, tudom, hogy hol élünk. Ezen belül a személyes viszonyaimban, a személyes tevékenységemben igyekszem olyan értékeket képviselni, amik ellene dolgoznak a mostani berendezkedésnek, a negatívumainak. Ez jó sommás, de így sikerült a válaszom.
A sorozat többi darabja a https://www.szabadeuropa.hu/z/22792 oldalon hallgatható meg vagy olvasható el.
