1988. áprilisa beleégett Klaus Meine énekes emlékezetébe.
Nem egészen egy évtizeddel korábban a Scorpions rockzenekarral meghódította Amerikát. Ezután pedig a Szovjetunió felé fordult a „dekadens nyugati rockot” játszó német metálbanda figyelme.
A helyiek pedig hálásak voltak érte.
„Teljesen becsavarodtak. Olyan volt, mintha a Beatle-mánia közepén lettünk volna” – emlékszik vissza Meine.
Mihail Gorbacsov a peresztrojkával és glasznoszttyal kinyitotta a Szovjetunió kapuját, a Scorpions pedig a Nyugattal beindult enyhülést kihasználva meghódította az országot.
Az együttes eredetileg 5 fellépést tervezett Moszkvában és további ötöt Leningrádban (a mai Szentpéterváron), de végül tízszer léptek színpadra a régi fővárosban. Moszkvában a hatóságok aggódtak, hogy bajt okoznak, de a második legnagyobb orosz városban tárt karokkal fogadták őket.
A Scorpions megtöltötte a városi sportarénát, ahol minden egyes alkalommal 15 ezer ember előtt játszottak. Meine visszaemlékezése szerint néha KGB-s felügyelőik segítségét kellett kérniük, hogy át tudják magukat verekedni „több száz rajongó tömegén, akik körbevették a szállodánkat és a bennünket szállító kocsikat”.
Akkora őrületet okoztak, hogy a zenekar tagjainak nem sok lehetőségük maradt a városnézésre „Észak Velencéjében” – viszont részesei lehettek egy másfajta kulturális élménynek.
„Az egyik nap valamelyik helyi koncertszervező elvitt minket egy underground klubba” ‒ meséli Meine, és elmondta: nem tudták, mire számítsanak.
„Szerintem a turné egyik szünnapján mentünk oda, délután volt. Át kellett hajtani valami íves kapun, és egy udvarban találtuk magunkat. Nem a főutcán volt, nem volt utcai bejárata.”
Amikor beléptek a jellegtelen ajtón, meglepetésükre egy nyüzsgő
rockklubban találták magukat – a Nagy Októberi Szocialista forradalom bölcsőjének számító városban.
„Iszonyatosan izgalmas volt látni, hogy orosz bandák játszanak egy ilyen klubban... nagyon kicsi hely volt, talán 150 vagy annál is kevesebb nézővel, egy parányi színpaddal. Azt hiszem a háttérben ott volt Lenin és egy sarló-kalapácsos zászló. Nagyon Szovjetunió-feelingje volt.”
Azt követően, hogy belekóstoltak a hangulatba és megnéztek néhány helyi előadót, a Scorpionst elkapta a láz és ők is színpadra léptek.
„Hát persze hogy le akartunk ott tolni egy kis szettet, eljátszani pár dalt és elmerülni a helyi miliőben” – meséli Meine, aki még arra is emlékszik, hogy klasszikus slágereiket, a Blackoutot és a The Zoo-t játszották el a zsúfolt helyiségben. „Két-három dal volt csak, ennyi. Egymás mellé szorultunk, nagyon kicsi volt a színpad. De nagyszerű volt, és különleges.”
Ennek a „különleges” emléknek a helyszíne a Leningrádi Rock Klub, a város évtizedek óta a felszín alatt pezsgő zenei életének a központja volt.
Amikor Meine és társai 1988-ban színpadra léptek, az „alternatív” klub már az országon átsöprő felkavaró változások egyik jelképe volt.
Ironikus módon, a szóbeszéd szerint a 40 évvel ezelőtt, 1981 márciusában létrejött klub ötlete a KGB-től származott.
Alapítása előtt csak néhány félig legális koncertet, „jam session”-t tarthattak a leningrádi zenészek valakinek a magánlakásán. Ennek ellenére a kicsi, de életerős underground zenei mozgalomból fokozatosan olyan ellenkultúra fejlődött ki, amely elkezdte idegesíteni a hatóságokat.
„Nem-szovjet élet”
„A fiatalok igazán szabad és ’nem-szovjet’ módon éltek” – meséli Dmitrij Konradt, elismert fotós, aki azzal szerzett magának nevet, hogy az 1970-es évektől dokumentálta a leningrádi underground világát.
Konradt visszaemlékezése szerint az akkori miliő „nemcsak a zenészeket, hanem általában a kreatív embereket vonzotta”.
„Olyan érzésem volt, hogy volt valami nagyon radikális ennek a mozgalomnak az esztétikájában, és ezért úgy éreztem, meg kell örökítenem” – írta a Szabad Európának küldött válaszában.
A fusiban dolgozó Jurij Morozov jóvoltából – aki főállásban az állami Melogyija lemezkiadó hangmérnöke volt – a zenészek jó minőségű kalózfelvételeket tudtak rögzíteni, amelyeket aztán underground-körökben terjesztettek.
Sok zenekar és esemény, amelyet Konradt megörökített – például az Akvarium, a Kino és a Pop-Mehanyika nevű bandák fellépései –, a helyi kreatív művészközösségekből nőttek ki.
A különböző rendezvények szellemiségét áthatotta a „tuszovka” filozófiája. Magyarra ezt „buliként” lehetne fordítani, de a szleng szó ennél többet jelent: ’korlátok nélkül, bárhol játszani, bárhol ágyba zuhanni’ mentalitást.
Ez nem csak hogy szembement a szovjet viselkedési kánonnal, a zenészek ennek tetejébe átvették a „veszélyes” nyugati zenét és orosz szövegeket írtak hozzá, amelyek gyakran a hivatalnokokat dühítő társadalom- és politika-kritikát is megfogalmaztak.
Ezt a konfliktust jól ábrázolja Krill Szerebrennyikov 2018-as főhajtása a leningrádi underground előtt, a cannes-i Arany Pálmára jelölt Leto (Nyár) című film. Az egyik jelenetben a zenészek a Talking Heads Psycho Killer című számát, „az ellenség zenéjét” énekelve okoznak közbotrányt a jóravaló szovjet utasok között egy külvárosi vonaton.
Annak ellenére, hogy a „felforgató” zenészeknek még a szűk körben való fellépést is megpróbálták megtiltani, az underground mozgalmat nem sikerült elfojtani. Ez késztethette a hatóságokat arra, hogy szokatlan lépésre szánják el magukat, és hivatalosan is megnyissák a Leningrádi Rock Klubot.
Az elképzelés az volt, hogy a nappalikban folyó titkos koncertekről egy nyilvánosabb, de jobban ellenőrizhető helyszínre terelik át a potenciálisan bajkeverő zenészeket.
Csakhogy nem az történt, amire számítottak.
„Amikor megnyílt a rockklub, akkor a zenészek végre úgy játszhattak, hogy nem kellett félniük a letartóztatástól, a rajongók pedig elmehettek élőben megnézni a hőseiket” - meséli Konradt. „Hamarosan többen próbáltak bejutni a klubba, mint ahányan befértek.”
„Sokan akkoriban komolyan attól tartottak, hogy a hatóságok sikeresen ellenőrzésük alá vonták a szabad rock mozgalmat, és hogy az hamarosan hanyatlásnak indul. De egy-két évvel később világossá vált, hogy a mozgalom növekedésnek indult és nehéz volt kontroll alatt tartani” – mondja Konradt.
„A hivatalos állami média megpróbálta teljesen ignorálni. De számomra egyértelmű volt, hogy ez a ’mozgalom’ volt a legfontosabb és legizgalmasabb dolog, ami a városomban történt.”
„Tiszta és nyers”
Nemsokára a Leningrádi Rock Klub már akkora zajt csapott, hogy a Szovjetunió határain kívül is meghallották – hála egy fiatal kaliforniai nő közbenjárásának.
Joanna Stingray 1984-ben popénekesi álmokat dédelgetett Amerikában, de úgy döntött, kis pihenőt tart és elkíséri nővérét a Szovjetunióba tett diákútra. „Három unalmas moszkvai nap után” Leningrádban fogta magát és lelépett a hivatalos városnézésről. Helyette felhívott egy számot, amit egy barátja nővérétől kapott, aki egy Szovjetunióból disszidált férfihez ment feleségül.
A telefont Borisz Grebenscsikov, az Akvarium zenekar frontembere, vagy ahogy környezete emlegette, BoG (oroszul: Isten) vette fel. Találkozásuk teljesen új pályára terelte Stingray életét.
Stingray egy szót sem tudott oroszul, Grebenscsikov viszont – mint a helyi rock-szcéna egyik kiemelkedő alakja – beszélte a rock’n’roll nyelvét.
„A legtöbb rocker tudott valamennyire angolul, mert mind a Beatles hatása alatt voltak” – mesélte Stingray a Szabad Európának adott interjújában.
Grebenscsikov jóvoltából a fiatal amerikai nő „egy csoport őrült kalózzal” ismerkedett össze. Köztük volt Szergej Kurjohin, az Akvarium tagja, a befolyásos Pop-Mehanyika performansz-művészeti projekt ötletgazdája, és Viktor Coj, a Kino énekese és szövegírója. Ők ketten vezették be Stingrayt a helyi zenei életbe és a rockklubba, ahol más, szintén a határokat feszegető zenekarokat, így a Mike Naumenko vezette Zooparkot és nyíltan politikus Tyelevizort is megismerte.
Bár Stingray – saját karrierje során – olyan legendás helyszíneken is játszott, mint a New York-i Club 54, olyannal életében nem szembesült, mint amit Oroszországban látott.
„A leningrádi rock olyan volt, mint bárhol másutt: energikus és átütő. Viszont Leningrádban ehhez társult a nyers tisztaság és az őszinteség is” – mondta Stingray. „Egyszerűen azért csinálták, mert ez volt bennük. Egy vasat sem kerestek vele, de ez nem is érdekelte őket”.
Joanna Stingray (középen) Borisz Grebenscsikov (balra lent), az Akvarium tagja és barátaik egy 1986-os leningrádi házibulin.
Stingray nemrég könyvet írt benyomásairól, és azt mondta: „elvarázsolta”, amit Leningrádban látott, és „eltökélte, amennyi időt csak tud, Oroszországban tölt majd”. Ezért néhány hónap kihagyással, turistavízummal látogatott mindig vissza.
Meglepő módon, gyorsan a helyi rockkörök prominens alakjává vált, és így találkozott későbbi első férjével, Jurij Kaszparjánnal, a Kino gitárosával.
Egy idő után Stingray eldöntötte, hogy a Leningrádot lázba hozó zenét szélesebb közönség elé tárja.
„Meg akartam győzni az amerikaiakat, hogy valami frankó dolog történik a vasfüggöny mögött, valami, amivel ők is azonosulni tudtak” – mesélte.
Stingray Grebenscsikov segítségével állította össze a nagy visszhangot kiváltó Red Wave lemezt, amelyen a leningrádi underground négy csapata, az Akvarium, a Kino, az Alisza és a Sztrannije Igri dalai szerepeltek.
Nem meglepő, hogy nehéz volt levezényelni a projektet, de Stingraynek valahogy sikerült kicsempésznie a felvételeket a Szovjetunióból.
„Kreatív ötleteim támadtak. A csizmám talpbetéte alá dugtam a szövegeket és a bőrdzsekim hátsó cipzárja mögé gyömöszöltem a szalagokat” – mesélte, hozzátéve, hogy „egy kis segítséget kapott a Leningrádban működő külföldi konzulátusoktól”, ahol szintén sok rajongója volt a zenekaroknak.
A hozzátartozó házi videókkal együtt a Red Wave hatalmas visszhangot váltott ki Nyugaton, amikor végre egy kis lemezcég – a zűrös szerzői jogi státusz miatti szovjet haragot is felvállalva – végül kiadta a lemezt.
Bár az eladások szempontjából a Red Wave nem volt eget rengető, felkeltette egy befolyásos hallgatóság figyelmét. David Bowie jelentkezett, hogy „nagyon szívesen segít, ahogy tud” – aminek nyomán a zenészek jobb minőségű hangszerekhez és berendezésekhez jutottak. Ahogy szárnyra kapott a hír, a nyugati zenei élet más fontos személyiségei is csatlakoztak.
„1986-tól nyugati zenekarok is elkezdtek fellépni Oroszországban... a UB40, Billy Joel, a Pink Floyd – ők mind találkoztak a fiúkkal, akik nagy hatást tettek rájuk. Chris Cross az Ultravoxból szintén találkozott néhány zenésszel, és fellépett a Pop-Mehanyika egyik koncertjén.”
Stingray szerint a Red Wave lemez akkora nemzetközi hírverést csapott, hogy szélesebb hazai közönség elé vitte a tehetséges leningrádi zenészeket.
„A Red Wave után az oroszok gyorsan a nyilvánosság elé akarták emelni az undergroundot, hivatalossá akarták tenni a bandákat. A 80-as évek végén és a 90-es évek elején a híres zenekarok ritkán hagyták el Leningrádot, most viszont egész Oroszországban és Európában turnézhattak.”
Ahogy az 1980-as években olvadásnak indult a korábbi politikai szigor, a leningrádi rockerek szárnyakat kaptak. Egyre hangosabban fogalmazták meg nemzedékük felszín alatt forrongó elégedetlenségét.
Amikor Viktor Coj a kultikus 1987-es filmben, az Asszában elénekelte a Hocsu Peremen (Változásokat akarok) című számot, a dal a reformot követelők himnuszává vált. 33 évvel később a Perement énekelték Minszk utcáin az Aljakszandr Lukasenka távozását követelő tüntetők. (Ironikus módon, a peresztrojka nyújtotta lehetőségeket meglovagló Coj megjegyezte: a dalnak nem volt politikai üzenete, a belső változásról énekelt. A szám azonban önálló életre kelt.)
Amikor a Scorpions egy évvel később színpadra lépett a Leningrádi Rock Klubban, a helyi underground már kezdte elveszíteni polgárpukkasztó élét, de még mindig a kulturális ellenállás és kreativitás központja volt.
„Nagyon izgalmas volt látni, és nagyon izgalmas volt a részének lenni” – emlékszik vissza Meine „a történelem őrült pillanatára”.
„Látni, ahogy a kis színpad elé zsúfolódott rajongók teljesen átadták magukat az extázisnak, ahogy élvezték a nyugati rockot... nagyszerű érzés volt.”
Meine és társai – ahogy mondja – „valamiféle kommunikációt” is beindítottak az ott megismert zenészekkel. Rudof Schenker és Matthias Jab gitárosok Bowie példáját követve jobb minőségű és a Szovjetunióban hiánycikknek számító húrokat osztogattak a helyi muzsikusoknak.
Meinében pedig az élményei nyomán eluralkodott az érzés, hogy a levegőben volt a változás szele.
„Nem csak a rockról szólt az életük, hogy ’gyere, bébi, rázzuk és élvezzük az életet’. Sokkal politikusabb volt a hozzáállásuk. Mi viszont csak egy egyszerű nyugati rockbanda voltunk.”
A kulturális földcsuszamlás, aminek a Scorpions Leningrádban a tanúja volt, gyorsan átterjedt az ország más részeire is. Amikor a banda egy évvel később visszatért a legendaként emlegetett Moszkvai Béke Zenei Fesztiválra, a Szovjetunió már egy másik ország volt, ahol a „dekadens” rock’n’roll beleivódott a kulturális mainstreambe.
„Egy év alatt érezni lehetett a változást... A képünkbe fújt a változás szele” – meséli Meine.
Ez sehol sem volt jobban érzékelhető, mint a Moszkvai Olimpiai Stadionban, ahol a Scorpions Bon Jovihoz és Ozzie Osbourne-hoz csatlakozva több mint százezer ember előtt játszott.
Ez a koncert még mindig a peresztrojka-éra mérföldkövének számít. Meine is tudatában van annak, hogy ez volt az a fontos pillanat, amikor a leningrádi undergroundon és más zenéken nevelkedett nemzedék hirtelen egyesült.
„Nekem a változás legnagyobb jele az volt, amikor láttam, hogyan reagálnak a hatóságok, a biztosítást adó Vörös Hadsereg kiskatonái a stadionban. Elkezdtünk játszani, ők megfordultak, csatlakoztak a közönséghez. Ugyanúgy ünnepelték a nyugati rockot, mint a rajongók. A levegőbe dobálták a sapkáikat, a zubbonyukat. Olyan érzés volt, hogy a világ a szemünk előtt változik meg.”
Az összeesküvés szele?
Meinét annyira megihlették a gyorsan mozgó események, hogy második oroszországi útján megírta a Winds of Change (A változás szele) című ikonikus számot. A katartikus rockballada a következő években Kelet- és Közép-Európán átsöprő történelmi változások aláfestő zenéje lett.
A Leningrádi Rock Klubban felnőtt bandáknak olyan nagy befolyást tulajdonítottak – a Meine által is megtapasztalt felforrósodott 1989-es hangulatban –, hogy elterjedt a pletyka: ebben valahogy benne volt a CIA keze. Egyesek szerint a kémügynökség emberei írtak dalokat Cojnak, hogy segítsenek aláásni a kommunista rendszert.
Stingray elutasítja, hogy Coj és a többiek valahogy összejátszhattak a nyugati titkosszolgálatokkal és a szovjet rezsim megdöntésére törtek volna. Szerinte ezeknek az összeesküvés-elméleteknek a gyökerét a régi szovjet gárda paranoid gondolkodásában kell keresni, mivel ez a gondolatvilág állította be hosszú időn át a „Nyugatról származó, felforgató, dekadens és gonosz” jelenségnek a rockzenét.
A konteók nem kerülték el Meine személyét sem.
Egy közelmúltbeli népszerű podcast azt az elméletet tolta előtérbe, hogy a Wind of Change-t a CIA-ban komponálhatták, hogy „puha erővel” bombázzák szét a Szovjetuniót.
Meine erre nevetve azt mondta: „ez az egyik legészbontóbb összeesküvés-elmélet, amit valaha is hallottam”.
„Ha a CIA írta volna, akkor rossz volt az időzítés. Sokkal jobb lett volna, ha már a Moszkvai Békefesztiválon játszhattuk volna a számot, mert a fél világ látta volna a tévében.”
Ugyanakkor valamilyen szinten örömmel tölti el, hogy sok ember még mindig úgy láthatja, a rock’n’roll társadalmi változásokat hozhat el.
„Ha valaki odajön és azt mondja, ’a dalotok a kommunizmus megbuktatását célzó propaganda része volt csak’... akkor nekem erre meg az jut az eszembe, hogyha a zene ilyesmire képes, akkor az csak a zene hatalmát bizonyítja.”
