Könyörtelen őszinteséggel fogalmazta meg saját traumáját és ugyanígy írta meg nyílt levelét Varga Judit igazságügyi miniszternek a győri gyerekgyilkosságok után. Azóta traumaírást vezet, és elindította a Ne maradj csendben közösségi oldalt a szexuális bántalmazás áldozatainak. Péterfy-Novák Évával többek között a traumákról és az írásról, a Pegasus-ügyről, a facebookos kommentekről és a manipulációról is beszélgettünk.
Nemrégiben elindítottad a Facebookon a Ne maradj csendben oldalt a szexuális, fizikai, verbális bántalmazás áldozatainak. Miért érezted úgy, hogy szükség van erre?
A Turi György-botrány után leírta nekem a történetét egy szexuálisan abuzált nő, és megkérdeztem tőle, hogy megengedi-e, hogy kirakjam név nélkül, mire azt felelte, nemcsak hogy megengedi, de megkér rá. Még aznap jött öt vagy hat hasonló levél, és azóta is rengeteget kapunk. Így indult el a Ne maradj csendben oldal, amelyben sokat segített Mérő Vera és sokat segít még most is két fantasztikus nő, akik minden levelet elolvasnak, minden levélre válaszolnak, és kezelik az oldalt. Mózes Zsófi posztolja a leveleket, és Segyevy-Lovrencsics Ibolya válaszol a kommentekre elképesztő szakmai érzékenységgel. Ha ők nem lennének, akkor nagy bajban lennék most.
Mi lesz az itt megjelent történetekkel?
Nem tudom, hogy mi lesz a sorsuk. Lehet az is, hogy a Nem tehetsz róla, tehetsz ellene Alapítvány felkarolja vagy átveszi. Kitettünk az oldalra egy rögzített posztot, hogy hol, kitől tudnak segítséget kérni az áldozatok. A távlati cél az, hogy segítségül tudjunk nyújtani ingyen egy terápiás eszközt a bántalmazottaknak. De alapvetően annál többet nem tudok nyújtani, mint hogy van egy felület, egy hely, ahol elmondhatod, ami veled történt, mégpedig a nyilvánosság előtt, ami azt jelenti, hogy ez nem zárt csoport, tehát bárki megnézheti. Kaptunk leveleket már hetvenévesektől is, hogy ötven évvel ezelőtt történt velük valami, de a mai napig nem tudnak rajta túljutni, és nagyon hálásak, hogy végre valahol elmondhatták, valahol kiírhatták magukból. Ezt nem szabad elbagatellizálni.
Férfiak is szoktak írni, vagy csak nők?
Kapunk férfiaktól is levelet, de körülbelül ugyanolyan arányban, ahogy a statisztikában is megjelennek, tehát az esetek 95-97 százalékában nő bántalmazott ír nekünk, és csak a maradékban a férfiak. Ezt azért sajnálom, mert nyilván az esetükben még nagyobb lehet a látencia, mint a nőknél. Tényleg arra biztatok minden férfit, hogy ha ilyen trauma érte, írja le, és ne szégyellje, névtelenül fogjuk lehozni. Nagyon fontos lenne, hogy beszéljenek.
Nem ér azért támadás benneteket vagy épp az áldozatokat, mert név nélkül posztoljátok a történeteket?
Időnként vannak, voltak olyan hozzászólások, hogy miért nem vállalja a nevét. De könyörgök, mielőtt ilyet leírunk, gondoljunk bele, hogy mi lenne, ha történetesen mi lennénk az a most negyvenöt éves, akit öt és tizenöt éves kora között szexuálisan abuzált az apja, a nagyapja, a nevelőapja, az unokatestvére vagy bárki más úgy, hogy akkor senki nem vette észre vagy nem hitte el neki. Ez a környezet a mai napig él. Él az édesanyja, él a keresztanyja, él a nagymamája, él a nővére. Hogy lehetne ezt névvel vállalni, és kitenni az egész családot annak, hogy a szájukra vegyék őket a kommentelők? Miközben büntetőjogilag sincs értelme névvel vállalni mindent, mert ha 2012 előtt történt a bántalmazás, akkor már nem lehet az elkövetőket felelősségre vonni. Ez iszonyúan szomorú szerintem.
A közösségi oldaladon nagyon aktív vagy közéleti, társadalmi kérdésekben. Amikor viszont felteszel egy részletet az Egyasszonyból, a saját történetedből, anélkül hogy odaírnád, hogy részlet a regényből, és áldozathibáztató kommenteket kapsz, nem érzed úgy, hogy hiába az egész, amit csinálsz?
Annak, hogy az áldozathibáztató kommenteket hogy viselem, nincs köze ahhoz, hogy odaírom-e, hogy részlet egy könyvből, mert aki tapló módon akar viszonyulni egy áldozathoz vagy egy bántalmazotthoz vagy egy nőhöz, akinek meghaltak a gyerekei, az akkor is tapló lesz, ha azt olvassa, hogy ez regényrészlet. Nagyon érdekes különben, hogy azt kérdezed, hogy viselem az áldozathibáztató, bántó vagy a jó hírnevemet sértő kommenteket, mert pont mostanában érzem úgy, hogy elértem a tűrőképességem határát. Van egy kommentelő, nem troll, valódi ember, aki állandóan azt írja a posztjaim alá, hogy „hazudsz”, „ez nem igaz” és „ez nem így van”. Őt nem kitiltani fogom az oldalamról, hanem fel fogom jelenteni. Azt érzem, hogy nem vagyok köteles mindent elviselni, de aztán persze lehiggadok, és elkezdem sajnálni. Mert milyen lehet az élete annak, aki az összes benne lévő keserűséget csak egy-egy kommentben tudja kiadni? Akinek az jelenti a napi betevőt, az örömöt, a kielégülést, hogy odamegy emberek oldalára kommentelni, szidalmazni és rágalmazni őket?
Részleteket közöltél egy intenzíves nővér naplójából. Ott írta valaki ezt kommentben?
Igen, hogy ez nem igaz, mert van olyan intenzíves ápolónő, aki pont az ellenkezőjét mondja. Mondtam, hogy jó, rendben, akkor légy szíves mutass be annak az ápolónőnek, szeretnék vele beszélni. Személyesen ismerem azt, akinek a naplójából részleteket közöltem, és nemegyszer jártam ott, ahol dolgozik, tehát minden információ a rendelkezésemre áll ahhoz, hogy bizton állítsam, minden szava igaz. De szeretném megtudni annak a nevét, aki ennek pont az ellenkezőjét mondja intenzíves nővérként, mert az azt jelentené, hogy egyébként minden lélegeztetett beteg oltott, a nővérek pasziánszoznak és unatkoznak a műszak alatt az intenzív osztályon, nem túlóráznak, nem éjszakáznak, hanem Hawaii, dj és napsütés az életük.
Traumaírás-tanfolyamot tartasz. Ez kreatív írás vagy terápia?
Egyik sem. Ez olyan, mintha leülnél egy szerkesztővel, és elkezdenétek sorról sorra végigmenni a szövegen, de nem azzal a céllal, hogy megfeleljen a magas irodalom kritériumainak, hanem hogy az olvasó teljes mértékben megértse, mi történt, és a trauma tanújává váljon. Ennek a folyamatnak jótékony hatása is van, amelyet rengeteg kutatás támaszt alá. Minél többször mondod el a traumádat, annál jobban csökken a stresszszinted. Ha nem beszélsz arról, ami történt, és folyamatosan stresszben élsz emiatt, az nyilván gyengíti az immunrendszered és ezáltal az egészséged. Egészen megdöbbentő számok vannak arról, hogy akik folyamatosan, négy hónapon keresztül írnak a traumájukról, és nemcsak arról, ami velük történt, hanem az érzéseikről is, negyven százalékkal kevesebbszer keresik fel a traumaírást követően az orvost. Mindenesetre ez szöveggel való dolgozás, nem pszichoterápia. Éppúgy, ahogy én is bevittem az Egyasszonyt a szerkesztőmhöz, és elkezdtük mondatról mondatra végigvenni. Nekem sem mondta azt a szerkesztőm, hogy hívjunk be egy pszichológust hozzád. Nyilván ha úgy érzem, hogy a szövegen túl is kell segítség, akkor négyszemközt valóban megkérdezem, hogy ajánlhatok-e terapeutát, akiről tudom, hogy ezzel foglalkozik.
Amikor megírtad a Zsuzsikával közös történeteket az Egyasszonyban, az egyfajta életmentő írás volt a számodra?
Ezt még így nem fogalmaztam meg, de szerintem abszolút életmentő írás volt. Trauma után teljesen máshogy működik az ember, mint előtte, és ez a működés meghatározza az egész életedet. Ha százszor írom ki magamból, akkor legfeljebb nem betegszem meg negyvenévesen, vagy nem érzem azt, hogy összeomlok és bekerülök egy intézetbe. Az írással túlélni segítek magamnak. Ösztönösen, egyáltalán nem tudatosan olyan módszert választottam, amikor az ember hátralép, és kicsit távolabbról, kívülről néz rá mindenre. Másként megbolondulsz, ha nem tudsz droidként működni. Másként nem lehet túlélni, hogy otthagytam a gyerekemet egy csecsemőotthonban. Nem azért, mert nem szerettem. Ez egy döntés volt, amiben benne volt a saját túlélésem, az ő túlélése meg nyilván az én félelmem is, hogy mi van, ha ketten vagyunk, amikor meghal.
Közben rengeteg embernek adtál erőt azzal, hogy leírtad a történetedet, és azóta is tabukat nem ismerve írsz a családon belüli bántalmazásról.
Volt egy nagyon megrázó élményem az Apád előtt ne vetkőzz kapcsán. A könyvbemutató után dedikálás volt a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Hosszú sorban álltak és vártak az emberek arra, hogy dedikáljam a könyvüket, amikor sírva leült mellém egy idősebb hölgy. Annyira el volt keseredve, biztos voltam benne, hogy valami nagyon nagy tragédiát élt át, amiről nem tud beszélni. Szerettem volna megvigasztalni, de közben meg a rám váró hosszú sort is láttam. Végül annyit mondtam neki, hogy nagyon sajnálom. Erre ő rám nézett, és azt felelte, biztos nem tudom, hogy mit beszélek, mert nem ővele történt ilyen, hanem ő az az anya, aki nem tett semmit. Aztán ücsörgött még ott egy kicsit, majd felállt, és végtelenül összetörten, begörbült háttal eltotyogott a kis húzós, kerekes szatyrával. Rettenetesen megrázó volt. Nagyon nehéz volt utána odafordulni és figyelni az olvasókra, akik jöttek.
Milyen mindezek után, ha a színházban látod az Egyasszonyt?
Nagyon érdekes megfigyelni, hogyan dolgozhatsz a traumáddal, ha többször elhangzik. Ha teljesen kívülről, a múltba rakva nézed, színdarabként, színészek játékaként. 2015-ben láttam először az első, úgynevezett egybemenésen. Olyan átütő erővel hatott rám, hogy az elejétől a végéig a szék karfájába kapaszkodtam, és a végére annyira elzsibbadt a kezem, hogy Gergő (Péterfy Gergely) fejtegette le az ujjaimat. Aztán többször is láttam, és volt egy pillanat, a nyolcadik vagy kilencedik előadáson, amikor úgy éreztem, ez már nem az enyém. Nem azt mondom, hogy nem könnyezek még mindig a darab végén vagy közepén, de már csak nézőként. Átengedem magamon, sőt azt is megengedem magamnak, hogy sírjak rajta. De mégsem úgy, mintha én lennék ott.
Annak idején, a győri gyerekgyilkosság után nyílt levelet írtál Varga Judit igazságügyi miniszternek. Most hogy érzed, lenne még értelme nyílt levelet írnod neki?
Hogy fogalmazzak? Nem tudok finoman. Az van, hogy egy olyan igazságügyi miniszter, aki arra használja ki a rendkívüli állapotot, hogy még aznap éjfélkor aljas törvényjavaslatokat adjon be, az tőlem bármit csinálhat, akkor is hiteltelen lesz. Kapott egy esélyt arra, hogy tényleg tegyen a nőkért. Papíron tettek is egyébként, mert áldozatsegítő központot hoztak létre, a tervek szerint minden megyében lesz ilyen. Ha nagyon rosszindulatú akarnék lenni, azt mondanám, hogy jól el lehet majd lopni ott is az építésre szánt pénzt. De nem vagyok nagyon rosszindulatú, hanem azt mondom, hogy köszönjük szépen az áldozatok nevében. Ez valóban nemes gesztus. Milyen nagyszerű lenne még egyébként, hogy ha a megelőzés is fontos lenne, és nem az hangozna el a szájukból, hogy nem kell nekünk isztambuli egyezmény, mert „a fiúk azt nem szeretik”, mert benne van az a csúnya gender szó, meg nem tudom, milyen hülyeségre hivatkoznak, hogy miért nem.
A migránsok.
Persze, meg a migránsok. Az, hogy ha egy migrációban levő nőt bántalmaztak, ő soronkívüliséget kap. Tényleg szörnyű. Meg ez a csúnya gender szó. Egyszer jó lenne már, ha értelmeznék rendesen, de nem sikerül. Vagyis nyilván sikerül, csak politikailag sokkal aljasabb és manipulatívabb azt hazudni, hogy mást jelent. Mindenesetre nem hiszek nekik, egy szavukat sem hiszem el. Bocsánat, hogy ezt mondom, nyilván nagyon ki fogom húzni a gyufát. Nyilván majd megint rám ír a Mandiner, hogy megint miket mondok. Az a legszomorúbb az egészben, hogy Varga Judit valóban kapott egy gesztust a civil szféra nőjogi részétől, a NANE-tól kezdve a Patenton át a Nem tehetsz róla, tehetsz ellene Alapítványig vagy a Nőkért Egyesületig, és még sorolhatnám hosszan azokat, akiknek a részvételével született egy 197 oldalas gyönyörű tanulmány, amitől, ha nem csak papíron létezne, hanem tényleg valóra is váltották volna, eltáthatnánk a szánkat. Közben meg elképesztő cinikus módon vigyorognak az arcunkba, és szarják le, amit mondunk, hogy mire lenne jó, ha odafigyelnének.
Varga Juditban egyébként számomra az a félelmetes, hogy amit tesz, azt aljas megfontolásból teszi, egy szemernyi jóindulatot nem látok benne. Elképesztően felkészült a manipulálás terén a jelenlegi kormány. Iszonyúan jól manipulálják nemcsak a saját híveiket, hanem az ellenzéki oldalon lévőket is azzal, hogy gumicsontokat dobálnak nekik, hogy akkora borzadályos baromságokat mondanak, amitől minden jóérzésű ember a falnak megy, és ezzel kapcsolatban kezd el kiabálni, és ezen pörög, ahelyett hogy azt kiabálná, hogy Pegasus vagy hogy mi van az egészségüggyel, a járványkezeléssel, az oktatással, a tanárok bérével, a családon belüli bántalmazással, az inflációval. Ez az elterelés egy régi KGB-s módszer, de még ma is működik. Dobjál nekik valamit, amin elrágódhatnak, és rögtön nem arra figyelnek, amit csinálsz. Vigyázat, csalok, mutatja a kártyát az egyik kezével, és a másik kezével meg kilopja az ország maradék vagyonát. Orbán különben maga figyelmeztetett rá, hogy ne arra figyeljünk, hogy mit mond, hanem arra, hogy mit tesz.
Az is ilyen gumicsont lehet, ahogy időről időre Demeter Szilárd megnyilvánul a művészetről, irodalomról és magukról az írókról?
Azzal értek egyet, aki azt mondja, hogy őt Jancsi bohócnak tették oda, megint csak azért, hogy indulatokat gerjesszen, lefoglalja egy kicsit az íróknak azon részét, akik esetleg fel tudnák nyitni az olvasók szemét az írásaikkal. Ehelyett ezek az írók, művészek most ennek az embernek a szánalmas, hepciáskodó kijelentéseivel voltak elfoglalva, többek között egyébként nyilván Gergő is. Ezt meg is értem, de azt hiszem, éppen ez a cél, hogy a kreatív energiájukat erre fordítsák, ne másra.
Mikor van időd saját magadra, az írásra? Honnan van energiád, hogy ennyi üggyel foglalkozz?
Ez is egyfajta önvédelmi módszer, hogy ne kelljen a saját traumámmal, bajaimmal foglalkozni. Úgy élek túl, ahogy általában a traumák túlélői, hogy másokra fordítjuk az energiánkat, időnket, hogy ne maradjunk a saját traumánkkal egyedül.
Mi lenne, ha egyedül maradnál vele?
Nem tudom, hogy tudnék-e úgy élni.
Hogy érzed magad Olaszországban?
Egy picivel többet vagyunk ott, Todiban, mint Kisorosziban, de kétlaki életre szeretnénk berendezkedni. Egy éve találtunk rá erre az olasz kisvárosra, és nagyon megszerettem, mert rendkívül elfogadók, kedvesek az itteniek. Iszonyú dimbes-dombos egyébként, nem lehet anélkül sétálni ott, hogy kiköpnéd a tüdődet. Van egy ismerős képzőművész házaspár, akik valamivel utánunk költöztek Todiba, ami biztonságérzetet ad nekünk meg szerintem nekik is. Mégis kicsit elszigeteltek vagyunk, de ez most nekem jólesik.
Lehet azt mondani, hogy ott tudsz feltöltődni?
Abszolút.
Úgy tudom, nemrégiben volt a tizedik házassági évfordulótok Péterfy Gergellyel.
Ő a negyedik férjem. Ha már nem vagy nagyon fiatal, ezért nem akarsz mindenáron tökéletességre törekedni, és megengeded magadnak, hogy csak úgy legyél, és élvezd, hogy van egy párod, aki tök normális, semmilyen téren nem bánt, sőt elfogad, támogat, akkor az belőled is kihozza ugyanezt. Amikor ezt nyújtom, akkor nem tud más visszatükröződni, mint ugyanez. Valahogy erre találtunk rá, ezt éreztük meg mi ketten. Annyi sikertelenség után most kaptunk egy lehetőséget.
