Miután Oroszország 2022 februárjában lerohanta Ukrajnát, a kelet-donbászi kisváros, Avgyijivka lakossága harmincezerről nagyjából 1600 főre csökkent. Azok közül, akik úgy döntöttek, hogy itt maradnak, sokan idősek, akik nem hajlandók elmenekülni.
A romos épületek pusztasága közepette élnek, és a szinte állandóan fenyegető ágyúzás miatt kertjükre – és egymásra – támaszkodnak a túlélés érdekében.
Leonyid
„A méheim agresszívvé váltak. Korábban nem voltak ilyenek. A robbanásoktól megremeg a föld, és ez nem tetszik nekik” – mondta a hetvenéves Leonyid Taraszov, aki a háza mögötti gyümölcsösben lévő méhészetét gondozza.
A méhek zümmögésébe időnként egy-egy drón hangja vegyül, de úgy tűnik, sem a drónok, sem a közeli kertből időnként lövéseket leadó ukrán ütegek robaja nem zavarja Leonyidot. Teljesen a munkájára koncentrál. Egyenként húzza ki a kereteket a 14 méhkaptár mindegyikéből. Óvatosan lerázza a méheket a sejtekről, és megvizsgálja.
„Ez egy rossz év a méz szempontjából – mondja. – A tavalyi sem volt jó. A háború miatt van. Nem tudom úgy kivinni a méhkaptárakat a földekre, mint régen. Itt nincs elég virág, ahová repülhetnének, de így biztonságosabb a méheimnek.”
Ránéz egy méhkaptárra, amelynek felső részében még mindig ott van a belefúródott golyó. Szája vékony, keserű vonallá keskenyedik, miközben hozzáteszi: „Legalábbis ezt szeretném hinni.”
A ház, ahol Taraszov és felesége, Nágya él, mindössze két kilométerre van az orosz állásoktól. A gyümölcsöskertben rakéták maradványai hevernek szétszórva, golyókkal, repeszekkel és kiégett gyújtólövedékek hüvelyeivel. Emlékeztetnek a harcokra, amelyeknek, úgy tűnik, soha nem lesz vége.
Az idős házaspárnak azt mondták, hogy válasszák az evakuálást, de elutasították.
„Nem megyünk sehova. Ahogy látom, a háború megöli az életet. Itt kell maradnunk, hogy megőrizzük. Hová mennének a méheim, ha itthagynám őket?” – kérdezi Taraszov, miközben behozza a kaptárkereteket a méhszedőjébe, egy fél évszázados gépbe.
„Szerencsés voltam, hogy megtaláltam ezt a kézi karos extraktálót. Az eddigiekhez áramra volt szükség, most már használhatatlanok” – mondta.
Avgyijivka lakói több mint egy éve élnek áram, folyóvíz és gáz nélkül.
„Az élet nehéz, de hozzászoktunk. Segítünk egymásnak. Nincs elég ember, akinek eladhatnám a mézemet, de mégis gyűjtöm. Ha nem tudom eladni, akkor télen a szomszédaimnak adom – mondta. – Méhész vagyok. Azért vagyok itt, hogy gondoskodjak a méheimről. Ők is gondoskodnak rólam. Mézzel édesítik meg az életemet. Itt leszek velük a végsőkig.”
Valerij
Hajnali 5 óra van, és a hetvenéves Valerij Pronyin a konyhájában ül. A kinti robbanások túl hangosak ahhoz, hogy aludni tudjon. „Minden éjjel ez van” – mondja.
Két héttel ezelőtt egy gránát landolt a háza előtt. Repeszek repültek be az ablakon a hálószobájába. Nem ez volt az egyetlen alkalom, amikor közelről érte a csapás. A háza körül mindenhol a háború hegei láthatók, a falakon repeszek nyomai.
„A lányaim és az unokáim aggódnak értem. Azt szeretnék, ha elmennék, de nem fogok. Túléltem tíz év háborút; még néhány év nem fog megölni” – mondja.
Pronyinnak van egy kis gyümölcsöskertje és egy másik, ahol zöldségeket termeszt. Csirkét és kacsát is tart. Ma levág egy csirkét a szomszédjának, Kavának.
„Nagyon kevesen maradtunk, de egymásért vagyunk itt. Így tartjuk életben a várost” – teszi hozzá.
Pronyin háza mellett két másikban is laknak. Büszkék arra, hogy gondoskodnak egymásról.
A háttérben madarak csiripelnek a robbanó lövedékek puffanása közepette.
„Nyáron nem olyan rossz itt – mondja. – Néha a madarak elnyomják a tüzérség hangját. De télen még a madarak is elmennek, erre fel kell készülnünk.”
Míg az élelem aggodalomra ad okot a megmaradtaknak, a közelgő tél fűtés nélkül félelmetes, ezért mindenki mindent megtesz, hogy felkészüljön rá.
„Tavaly télen –20 fokig csökkent a hőmérséklet. Szörnyű volt” – meséli.
Pronyin korábban bányában dolgozott. Miközben szenet lapátol a kocsifelhajtóján, elismeri, hogy már nem olyan könnyű, mint egykor.
„Bárcsak lenne valaki fiatalabb, aki segíthetne a munkában, de az összes fiatal elment” – panaszkodik.
Tetyana
A 62 éves Tetyana Isinko óvatosan sétál férjével, Koljával a mezőn, ahol a teheneik legelnek, miközben a távolban robbanások hangja hallatszik. A nevükön szólítja őket: „Zorka! Aszkja!” Ránéznek, de ő nem néz rájuk.
Isinko aggódva meresztgeti a szemét kelet felé, ahol a mező véget ér, és az orosz erődítmények kezdődnek. Mögötte egy oroszok által megszállt város beton lakóházai vetítik sziluettjüket a felkelő nap elé.
„Kolja, harcolnak. Talán várnunk kellene” – mondja férjének.
„Mindig harcolnak” – morogja a férfi, miközben továbbsétál kifelé a mezőn, hogy behozza a teheneket a legelőről.
„Néha orosz rakéták hullanak a mezőre – mondja Isinko, és egy fűvel benőtt kráter felé mutat. – Néha az ukrán tüzérség tüzel innen – teszi hozzá, egy halom szétszórt lövedék felé mutatva. – Mi megszoktuk, de a teheneknek nehéz. A tej íze már nem olyan, mint régen.”
Az istálló kis ablakai zörögnek, amikor egy gránát a közelben landol, és hullámokat vet a tejen, amelyet egy vödörbe gyűjt. Isinko egy pillanatra abbahagyja Aszkja fejését, miközben jobb kezét a szíve fölé helyezi. Ahogy légzése felgyorsul, arcizmai megfeszülnek, miközben mellkasi fájdalmat érez, amit szerinte a stressz okoz. Letörli a könnyeit, és szó nélkül folytatja a fejést.
„Amikor az emberek elhagyták Avgyijivkát, hátrahagyták az állataikat. Sok közülük elpusztult. Amennyire tudom, csak két tehén van még a városban. El sem tudom képzelni, hogy itt hagyjuk a teheneinket” – mondja, miközben egy vödör tejet visz ki az istállóból.
Az eladott tejből tud gyógyszert venni magának és férjének, némi kiegészítő élelmet és a teheneknek szükséges szénát, hogy túléljék a téli hónapokat.
„Fáradt vagyok. Belefáradtam ebbe az életbe, de ezt kell tennünk, hogy túléljünk. Szeretném, ha egy nap békésen temethetnének el minket a városban, és nem a háború miatt” – mondja.
