A tálib erők elfoglalták az afgán fővárost, pánikba esett emberek tömegei nyüzsögtek a repülőtéren. Egy fiatal férfi, aki alvállalkozóként dolgozott az amerikai hadseregnek, szörnyű választás előtt állt.
Hasibullah Hasratnak döntenie kellett, miután a kaotikus utcákon és a tálib ellenőrző pontokon keresztül kijutott a reptérre: vagy visszamegy a feleségéért és két kisgyermekéért, vagy felszáll egy evakuációs járatra, és később hozza ki őket. Ha lemarad a gépről, valószínűleg egyikük sem fog kijutni Afganisztánból.
78 ezren
Hasratot máig kísérti a döntése. Most az Egyesült Államokban van, egyike annak a több mint 78.000 afgánnak, akiket az Egyesült Államok leghosszabb háborújának véget vető, augusztusi csapatkivonás után engedtek be az országba. Ám a családja nem tudott csatlakozni hozzá. Még mindig Afganisztánban vannak, ahol a gazdasági válság széles körű éhezéshez vezetett, és a tálibok elnyomása fokozódik.
„A feleségem egyedül van – mondja elcsukló hangon, amikor az éjszakai telefonhívásokról beszél. – A fiam sír, kérdezi, hol vagyok, mikor jövök. És nem tudom, mit mondjak.”
Sok afgán útja, akik a történelmi evakuálás nyomán érkeztek az Egyesült Államokba, továbbra is folytatódik, tele bizonytalansággal és aggodalommal a jövő miatt.
Az afgán menekültek, akik megtorlással szembesülhettek volna, amiért együttműködtek a kormányukkal vagy az amerikai erőkkel a tálibokkal vívott háborúban, arról beszélnek interjúikban, hogy hálásak az Egyesült Államoknak, amiért megmentette őket és családtagjaikat.
Nem tudják, mi jöhet
Ám gyakran küzdenek azért, hogy megvessék a lábukat egy új országban, gondot okoz nekik a számlák fizetése, mert fogytán a kormánytól és a letelepítési ügynökségektől kapott segítség. Ideiglenes szállásokon ragadnak, és megpróbálják kitalálni, hogyan kérjenek menedékjogot, mert a legtöbbjük kétéves szükségállapoti státusszal, úgynevezett humanitárius vízummal érkezett.
„Nem tudjuk, mi jöhet – mondja Gulsom Esmaelzade, akinek családját január óta szállítják San Diego környékén szállodából szállodába, miután három hónapot egy New Jersey-i katonai támaszponton töltöttek. – Nincs semmink otthon Afganisztánban, és itt sincs jövőnk.”
Ez rosszul hat rájuk. Esmaelzade elmondta, hogy édesanyját háromszor kellett bevinni a sürgősségire, amikor a vérnyomása veszélyesen megugrott. Ő maga stresszes életüket okolja ezért.
Hétköznapi kihívások
Aztán vannak olyan hétköznapibb kihívások, amelyek sok afgán számára ijesztők. Idetartozik az angoltanulás, az eligazodás a kormányzati bürokráciában és a tömegközlekedésben, és az álláskeresés.
Valamint az elszigeteltség azoknál, akik – mint Hasrat – egyedül érkeztek. „Nem ismerek itt senkit – mondja a Washington melletti lakásban, amelyet két másik kimenekített afgánnal oszt meg. – Nincsenek barátaim, nincs családom, nincsenek rokonaim. Csak a szobatársaim, akik Afganisztán más vidékeiről származnak.”
Néhányuknak sikerült megállapodniuk. „De sokkal többen vannak, akik nincsenek jól, hiába jobb a helyzetük” – mondja Megan Flores, a virginiai McLeanben működő Bevándorlók és Menekültek Tájékoztatóközpontjának ügyvezető igazgatója.
Előkép az ukránoknak
A kimenekített afgánok tapasztalatai nem különböznek attól, amivel a menekültek általában történelmileg szembesültek, amikor az Egyesült Államokba érkeztek. Bizonyos szempontból ez előkép a százezer ukrán számára, akiket Joe Biden elnök szerint szívesen látnak majd, sok esetben szintén kétéves humanitárius vízummal.
A humanitárius vízummal bíró afgánoknak kérelmezniük kell az országban maradást, például úgy, hogy menedékjogért folyamodnak. Ez időigényes folyamat, általában kell hozzá egy bevándorlási ügyvéd, ami több ezer dollár költséget jelent, és ez a legtöbb menekült számára elérhetetlen – hacsak nem talál valakit, aki pro bono megcsinálja.
A belbiztonsági minisztérium azt állítja, hogy a 78.000 afgán fele végül jogosult lesz a különleges bevándorlóvízum- (SIV) programra. Ez állandó tartózkodási engedélyt biztosít közvetlen családtagjaikkal együtt azoknak, akik az Egyesült Államok kormányának dolgoztak. Hasratnak még nem sikerült ilyet szereznie, annak ellenére hogy alvállalkozóként vett részt az amerikai hadsereg távvezetékeinek kiépítésében.
Remény új törvényre
A kongresszus megoldhatná a dolgot az afgánok helyzetét rendező törvény elfogadásával, amely lehetővé tenné, hogy a kimenekítettek állandó tartózkodási engedélyt kérjenek egy év elteltével az országban, hasonlóan ahhoz, amit a múltban az irakiaknak, a kubaiaknak és a vietnámiaknak biztosítottak. Biden a közelmúltban lendületet adott ennek az erőfeszítésnek, amikor támogatta az ötletet, hogy a javaslatot csatolják egy készülő ukrajnai segélytörvényhez. A lépést üdvözölte a veteránok, vallási szervezetek és áttelepítési ügynökségek koalíciója.
„Ketyegő időzített bombával néznek szembe, mert mi történik, ha nem kapnak SIV-státuszt vagy menedékjogot?”– mondja Krish O’Mara Vignarajah, az Evangélikus Bevándorlási és Menekültügyi Szolgálat elnöke. – Visszatoloncolják őket Afganisztánba, ahol bajuk eshet?”
Diplomatából csomagfutár
Az afgánok megpróbálják összeöltögetni új életüket, miközben a közvélemény figyelme már Ukrajnára és más ügyekre terelődött. A virginiai Alexandriában nemrégiben rendezett állásbörzén több száz kimenekített afgán volt, köztük Arafat Safi, a kabuli külügyminisztérium egykori magas rangú tisztviselője, aki feleségével, négy gyermekével és édesanyjával érkezett az Egyesült Államokba.
Ő abban reménykedik, hogy a projektmenedzsment vagy a nemzetközi fejlesztés területén talál majd munkát, hogy az Egyesült Királyságban szerzett mesterfokozatát is használhassa. Most pastu–angol tolmács, és a feleségével, Madinával csomagokat kézbesít az Amazonnak, illetve egy szupermarket pékrészlegén dolgozik.
Safi azt mondja, még reméli, hogy jobb állást talál, és alig várja, hogy állandó letelepedési engedélyt kapjon. De a család alexandriai lakásában készült hosszú interjú során egyszer sem panaszkodott. Egy tekervényes mintákkal díszített színpompás szőnyeg – az egyetlen tulajdon, amelyet a család otthonról hozott – foglalja el a fő helyet a nappaliban.
„Nagyon szerencsés vagyok, hogy itt lehetek, és jól fogadott az amerikai társadalom. Nagyon sok barátot ismertem meg itt, akik szinte mindennap benéznek – mondja a 35 éves Safi. – Ez csodálatos. De az énem egy kis részének hiányzik Afganisztán és hiányzik a népem.”
Hogy lehetnék jól, ha senki nem vigyáz a feleségemre?
Hasrat azt mondja, hogy szinte mindig otthoni családja és az a veszély jár az eszében, amelyet a tálibok jelentenek rájuk nézve. A 29 éves egykori versenybokszoló biciklivel jár a munkahelyére, adminisztratív asszisztens egy orvosi rendelőben. Az adók és a hazaküldött pénz után alig marad valamije a számlák kifizetésére. Szobatársainak, akik még tanulják az angolt, még kevesebbjük van, a bérleti díjat is alig tudják állni.
A legtöbb éjszakán Hasrat megvárja, amíg elég késő van ahhoz, hogy videón beszéljen a családjával. Egy minapi hívás alkalmával megpróbált csatlakozni gyerekei születésnapjának megünnepléséhez, de szomorúan vette észre, hogy a lánya nem is ismeri meg.
„Azt mondom nekik, hogy igen, boldog vagyok, mert ha elmondanám az itteni helyzetemet, szomorúak lennének – mondja. – De ha nincs senki, aki vigyázna a feleségedre, hogy lehetnél boldog?”
