Szarajevó a héten visszafogottan tisztelgett polgárai kitartása előtt, akik túlélték a modern kori történelem leghosszabb ostromát, és megemlékeztek arról a több ezer emberről is, akinek nem sikerült.
A túlélők közül sokan elmondták, hogy különösen nehéznek találták a boszniai főváros ostromának harmincadik évfordulóját, mivel a megemlékezésre rányomták bélyegüket az orosz megszálló hadsereg által az ukrajnai polgári lakosoknak okozott hasonló szenvedések hírei.
A boszniai szerb erők a szomszédos Szerbia támogatásával 1992. április 6-án, Jugoszlávia véres felbomlása idején vették ostrom alá Szarajevót. A következő 46 hónapban mintegy 350.000 lakos ragadt a soknemzetiségű városban, ahol naponta lövéseknek és mesterlövész-támadásoknak voltak kitéve, el voltak vágva az áramtól, az élelmiszertől, a víztől, a gyógyszerektől, és nem tudtak rendszeres kapcsolatot tartani a külvilággal. Az ENSZ által biztosított korlátozott humanitárius segélyekből éltek, kútból ittak és élelem után kutattak.
„A világ korábban végignézte, ahogy szenvedünk, most pedig csak nézzük, ahogy az ukránok szenvednek, és semmit sem tehetünk, hogy segítsünk nekik – mondta Arijana Djidelija 52 éves általános iskolai tanárnő. – Nagyon furcsa és nehéz érzés” – tette hozzá.
Djidelija épp hogy munkába álló, fiatal tanárnő volt, amikor Szarajevó ostroma elkezdődött, és azonnal csatlakozott a helyi önkéntesekhez, akik a városban rekedt több tízezer gyermek oktatását próbálták biztosítani.
Miközben a szerb tüzérek közel négy éven át állásokat foglaltak el a Szarajevót körülvevő dombokon, iskolákat, kórházakat, piacokat és lakóépületeket lőttek, Djidelija és kollégái rögtönzött tantermekben, pincékben, elhagyott üzletekben és lakásokban tartották az órákat, életüket kockáztatva az oktatásért.
1993 telén egy aknavető csapódott be az egyik rögtönzött tanterembe Szarajevó Dobrinja nevű külvárosában, ahol Djidelija kolléganője, Fatima Gunic és három, tíz év alatti gyereke életét vesztette.
Ennek ellenére akkoriban a háborús iskolák, az osztálytársak és a tanárok jelentették a „normális élet egyetlen látszatát” a szarajevói gyerekeknek, mondta Djidelija. Ezért „a siratás és a halottak iránti tiszteletadás után folytattuk a tanítást, annyira meg akartuk védeni fiataljaink ép elméjét”.
A mesterlövészek éveken át vadásztak a lakosokra
Hasonló dacos cselekedetek előtt tisztelegnek ezen a héten számos szarajevói kiállítás, művészeti installáció, koncert és előadás keretében. A hét elején helyi művészek egy hatalmas fehér ruhadarabot függesztettek ki a szarajevói belváros egyik legforgalmasabb utcai kereszteződését szegélyező lakóházak közé.
Hasonló kendő lógott ott és más városi kereszteződésekben az ostrom alatt, hogy elrejtse a rémült szarajevóiakat a városuk köré telepített szerb mesterlövészek és tüzérek elől. Ezen a héten a ruhaanyagot arra használták, hogy háborús fényképeket vetítsenek rá szarajevói civilekről, akik a szerb mesterlövészek elől menekülnek vagy épp áldozatul esnek nekik.
Több mint 11.000 embert, köztük több mint ezer gyereket öltek meg mesterlövészek és aknavetők, miközben mindennapi életüket élték Szarajevóban az ostrom alatt. Számtalan ember megsebesült.
A háború kitörésekor a legtöbb harcképes korú szarajevói férfi otthagyta munkáját, hogy csatlakozzon az ország soknemzetiségű kormánya által irányított, szedett-vedett önkéntes hadsereghez, amely a boszniai szerb lázadók hatalomátvételével szemben védte a várost. Mások szakértelmüket ajánlották fel városuk védelmére.
„Elmehettem volna, de soha nem bántam meg a döntést, hogy Szarajevóban maradtam és segítettem a város túlélésében” – mondta dr. Dragan Stevanović nemrég nyugdíjazott belgyógyász, aki a háborús éveket beteg és sérült civilek és katonák százainak kezelésével töltötte a város két fő kórházának egyikében.
„Nem volt áram, és sok más dolog sem, amire egy modern kórháznak és a normális műtőknek szükségük van a működéshez. Nem volt világítás, nem volt fűtés, nem tudtuk megfelelően sterilizálni az orvosi műszereket, nem volt liftünk, nem volt semmink” – emlékezett vissza elcsukló hangon Stevanović.
„De improvizáltunk és jól csináltuk” – tette hozzá gyorsan. A sebészek, mint mondta, a szerbek kedvenc célpontjainak számító kórházának ablaktalan alagsoraiban végezték a műtéteket, néha gyertyafénynél, az orvosok és ápolók nagy hordókban, vízben fertőtlenítették az orvosi eszközöket és az ágyneműt.
Stevanović elmondta, hogy fájdalmas, de egyben büszkeségre okot adó élmény volt közvetlenül látni városa lakóinak fizikai szenvedéseit.
„Bebizonyosodott, hogy igaz, amit az iskolában mondtak, hogy minden lehetséges, amit az ember akar, hogy az orvostudomány sokkal több annál, mint amit a tankönyvekben és az orvosi szakma szabályaiban találunk” – tette hozzá.
Az ukrán egészségügyi szakemberek folyamatos küzdelme, hogy végezzék a munkájukat az orosz bombázások alatt, „túlságosan ismerős, ezért nagyon fájdalmas érzés” – mondta Stevanović.
„Átörökítjük a traumát a gyerekeinkre”
Hasonlóan vélekedett az 58 éves Mirsad Palić, amikor hétfő este egy Szarajevó központjában felállított sátor alatt várta, hogy egy kis tányér, forró vízben főtt tésztát szolgáljanak fel neki, fűszer és szósz nélkül a város háborús konyhájának emlékére felállított sátorban.
Palić felidézte, hogy 1993 májusában felesége első gyermeküknek, egy fiúnak adott életet egy rögtönzött klinikán, amelyet a helyi közigazgatás egyik épületének pincéjében rendeztek be Szarajevó szomszédságában. „Pánikba estem, mert nem tudtam elhinni, hogy az első gyermekem egy sötét pincében, egy faasztal tetején fog megszületni, de húsz perc alatt megvolt az egész, és hazaküldtek bennünket a babánkkal együtt.”
1995-ben, a háború utolsó hónapjaiban, amelyet a boszniai hadsereg katonájaként töltött, és amelynek során szemtanúja volt, hogy sok harcostársát megölték vagy megcsonkították a városban és a várost körülvevő frontvonalakon, Palić felesége megszülte második gyermekét – egy lányt.
„Attól tartok, hogy a háború nem csak minket érintett, akik jól emlékszünk rá, átörökítjük a traumáinkat a gyerekeinkre” – mondta.
Hozzátette, hogy ezekben a napokban mindent megtesz, hogy immár felnőtt gyermekeit megóvja az orosz katonák által brutálisan meggyilkolt lakosok televízióban bemutatott képeitől, „hogy nekik vidámabb, kevésbé ijesztő életük legyen, mint az enyém”.
„Nem kell osztozniuk abban a félelmemben, hogy ez az új, ismerősen brutális háború átterjed Európára, elér minket, és visszaküld oda, ahol három évtizeddel ezelőtt voltunk” – tette hozzá.
