Nem először került elő a kormányzati kommunikációban, hogy a paksi projekteken (a régi blokkok üzemidő-hosszabbításán és az új erőmű megépítésén) túl szükségünk lesz-lenne további, nukleáris üzemanyaggal hajtott áramtermelő egységekre. Most éppen az amerikai Westinghouse-t hozták ezzel hírbe.
Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter a napokban az Egyesült Államokban járt, és többek között Marco Rubio külügyminiszterrel találkozott. Erről az amerikai tárca szóvivői irodája három mondatban számolt be. Ez egy mondattal több, mint a január végi telefonbeszélgetés után kiadott közlemény, de lényegi különbség nincs: a felek mindkét alkalommal tárgyaltak „az energetikai és védelmi ágazati stratégiai együttműködésről” is. Ennél többet Rubio titkársága nem közölt.
Szijjártó Péter igen.
A Paks II.-projektért is felelős miniszter a saját Facebook-oldalán számolt be a fejleményekről. Március 5-én készített posztjai között azonban ezt nem az amerikai kollégájával készített fotó mellé írt szöveg tartalmazza, hanem egy későbbi, amelyen nem is Rubióval ül egy asztalnál. A másik oldalon – a megosztott képek alapján – Margaret Cosentino, a Westinghouse vállalati ügyekért felelős alelnöke ül középen. Washingtonban ő viszi az energiaóriás kormányzati ügyeit is. Valószínűleg a magyar nagykövetségen találkozott és fotózkodott Szijjártóval. (Erre utal, hogy a Magyar Nemzeti Galéria festményei lógnak a falon.)
Egy mondat
Szijjártó Péter közösségi médiás bejegyzését e körülmények miatt pontosan kell értelmezni. A magyar tárcavezető találkozása Rubióval úgy került be a hazai sajtóba, hogy a megbeszélésen az amerikaiak magyarországi atomerőmű-építési szándéka vagy hajlandósága is szóba került, ám nem valószínű, hogy így történt. Ilyen fajsúlyú egyeztetésről az Egyesült Államokban is több jelenik meg a sajtóban egy pársoros, általános közleménynél. Amikor Rubio február elején a salvadori külügyminiszterrel egy „stratégiai polgári nukleáris együttműködésről szóló egyetértési” memorandumot írt alá, az amerikai külügyminisztériumi közlemény lényegében szóról szóra közölte az eseményen elhangzottakat.
Ebből az következik, hogy a magyar tárcavezető három bekezdésből álló posztjának első mondata szól valójában a Szijjártó–Rubio-találkozóról. Ez ugyanaz, mint amit az amerikai tárca közölt: a felek beszéltek „a magyar–amerikai energetikai együttműködés fejlesztésének lehetőségéről”. Lehet, hogy ez elsősorban nukleáris energiát jelentene, ahogy Szijjártó posztolta, de árulkodó, hogy erről az amerikaiak sem most, sem januárban nem tettek említést.
A magyar politikus bejegyzésének többi része csupa általánosság: mind a két ország „fontos szerepet szán a nukleáris energiának az energiaellátás biztonságának garantálásában”, illetve hogy a Westinghouse mint a nukleáris technológia egyik óriásvállalata „fontos szerepet játszhat abban az áttörésben, amely a rövidebb idő alatt megépíthető kis moduláris atomerőművek létrehozására irányul”. Ha ez elő is került a beszélgetésen Margaret Cosentinóval, a menedzser – pozíciójából adódóan – legfeljebb meghallgatta, hogy e technológia fejlesztésében Szijjártó szerint „érdekeltek vagyunk” az együttműködésben a cégével, ígéretet ez ügyben sem az amerikai kormány, sem a Westinghouse nevében nemigen tehetett.
Ehhez kapcsolódóan: Szerbia részesedést vásárolna a Paksi Atomerőműben
Reaktorok papíron, tervezőasztalon
A Westinghouse kemény évtizedet hagyott maga mögött azzal, hogy tavaly áprilisban üzembe állt a legújabb amerikai atomreaktor. Az, hogy elkészült a Vogtle–4, azt jelentette a Georgia Powernél, hogy nyolcévnyi csúszással és mintegy két és félszeres áron befejeződött az erőműépítés vesszőfutása. A Georgia és Dél-Dakota közti határt jelentő Savannah folyónál 2012 óta épített ikerblokkok egyszer csődbe vitték az egész vállalatot, a folytatáshoz, a beruházás mozgásban tartásához az Obama-, majd az első Trump-adminisztráció idején is több milliárd dollárnyi állami hitelgaranciát kellett lehívniuk. A Westinghouse így is az egyik legjelentősebb szereplője a világ nukleáris ipari piacának: az AP1000 reaktortípus az Egyesült Államokon kívül épült – illetve a tervek szerint épülni fog Indiában, Kínában, Bulgáriában, Ukrajnában és Lengyelországban is –, egy másik típust (APR–1400) pedig Dél-Korea licenceli és fejleszti.
2023 őszén John Kerry mint az Amerikai Egyesült Államok klímaügyi különmegbízottja a Westinghouse-portfólióval házalt, és technológiai és pénzügyi támogatást ígért a közép-európai régióban. Ebben szerepelt a cég 300 megawattos SMR-je is, az AP300-as modell azonban – mint a legtöbb miniatomerőmű-projekt Kanadától Indián és Dél-Koreán át az Egyesült Királyságig – egyelőre csupán papíron létezik. Ahogy a Westinghouse mikroerőműveire (az AstroVincire és az eVincire) is igaz: a víziók készen vannak, az elméleti számítások és a tervezési feladatok nagyjából, a legjobbak-legerősebbek az engedélyezéssel és az első, kísérleti építések előkészítésével küzdenek.
A Westinghouse 2014-ben egyszer már felfüggesztette SMR-fejlesztéseit arra hivatkozva, hogy állami támogatás nélkül nem látják megfelelőnek a gazdasági kilátásokat, és hogy dotálás nélkül – a kérdésre, hogy megéri-e harminc–ötven darabot legyártani – nem vállalnak ekkora kockázatot. Most már évek óta többféle állami, kormányzati támogatás létezik, a Westinghouse pechjére azonban több olyan SMR-fejlesztés is aktív, amely előbbre jár. Több közülük – mint a Bill Gates-beruházásként ismert TerraPower és a texasi központú X-energy – célzott kormánytámogatást kap. A Google AI-áramigényeit kielégíteni hivatott Kairos Power is komoly erősítéseket kapott, és ugyanez igaz az Oklóra, amelynek vezetőségében ült az időközben energiaügyi miniszterré váló Chris Wright. Mindeközben a NuScale erőműterve már elfogadásra vár. Nem biztos, hogy csak egy győztese lehet a versenynek, de az igen, hogy sok riválisa van a Westinghouse-nak.
Ehhez kapcsolódóan: Több mint négyezermilliárdba kerül, hogy öt évvel tovább éljen egy atomerőmű
Irán, Rolls-Royce, EDF
A magyar kormány az utóbbi években kapcsolatba került az SMR-ügyben szóba jöhető partnerekkel. 2017-ben egy kakukktojással indult: Semjén Zsolt Iránban olyan kormányközi szándéknyilatkozatot írt alá, amelyből úgy látszott, hogy akár magyar–iráni kooperációban is megépíthető egy törpe-atomerőművi blokktípus. Nem bizonyosodott be, hogy a háttérben az oroszok állnak, de aztán a 85 millió eurós hitelkeret ügye – és a projekt is – elhalt.
Amikor 2023-ban minisztériumot kapott az energia ügye, a bársonyszékbe ültetett Lantos Csaba vette elő a magyarországi SMR-építés lehetőségét – elsősorban annak köszönhetően, hogy a brit Rolls-Royce turnézni kezdett a régióban. A sugárhajtóműveket építő és atom-tengeralattjárókat is kiszolgáló cég 2021-ben azért melegítette fel egyszer már leállított programját, mert Ben Johnson akkori kormányfő „hosszú távú elkötelezettséget” vállalt a fejlesztésben. A magyar miniszter 2023 júliusában azt nyilatkozta, hogy Kelet-Magyarországon és más helyszíneken is vizsgálódni szeretne, hova képzelhető el 2029-2030 körül SMR- telepítés.
Novemberben egy országgyűlési határozat módosításából derült ki, hogy Paks orosz függése csak a mantrában vörös vonal, nem áthatolhatatlan: akár a franciákkal is le lehetne szerződni a Paksi Atomerőmű üzemanyag-szállítására. A francia beszállító azonban valójában orosz licenccel, németországi gyártással próbálkozna, így az EU-val és a németekkel is bajuszt akaszthatnának, de az EDF biztosra ment: a paksi üzemidő-hosszabbításra és a magyar SMR-esélyre is rámozdult. Tavaly nyáron aztán ez utóbbiról már le kellett mondania, mert az EDF a növekvő költségigények miatt bezárta a Nuward-programot. Továbbra is aktív ugyan több mint fél tucat francia SMR-fejlesztési projekt, de vélhetően nem fognak tudni kitörni az ipari prototípus, illetve a kísérleti reaktor kategóriából, így nem várható a piaci elterjedésük.
Néhány hete Szijjártó Péter Londonban járt, majd arról posztolt, hogy a britek stratégiai partnereként Magyarország részt venne a Rolls-Royce 470 MW-osra tervezett SMR-technológiai fejlesztésében. A magyar miniszter azzal a céggel kooperálna, amelyben időközben – éppen a kis méretű nukleáris erőmű kategória kifejlesztésének és elsők között megszerzésének reményében – a cseh ČEZ húszszázalékos tulajdonrészt vett, így azt sem tartja elképzelhetetlennek, hogy ennek előnyeit kihasználva 3 GW nukleáris kapacitást telepítsen Csehországba.
Túl későn, túl drágán
Érdemes óvatosan kezelni a moduláris atomreaktorok fejlesztői ígéreteit. Az amerikai NuScale már 2021-ben SMR-t ígért Lengyelországba: a KGMH állami bányatársasággal aláírt szándéknyilatkozat alapján 2029-ben termelnie kellene a reaktornak. Egy évvel később egy másiknak Romániában, ahol négy éve hasonló ígéretet szignáltak. Ugyancsak 2030-ban Lengyelországban egy egész fürtnyi SMR-t is üzembe kellene állítani; legalábbis az alapján, hogy szintén 2021-ben a Synthos vegyipari cégnél úgy tervezték, hogy a széntüzelésű erőművüket váltják így ki. Ezek a fejlesztések elhaltak vagy csúsznak, illetve rendre újabb problémákat kell orvosolni.
A Nemzetközi Atomenergia-ügynökség (IAEA) tavaly kiadott SMR-piaci jelentése szerint már 25-nél is több ország szeretne egy, de inkább több kis moduláris atomreaktort. Az IAEA 68, többnyire előkészítési fázisban lévő technológiafejlesztő projektjéről írt. Korábban az Energiaklub SMR-tanulmánya hetven elindított programot elemzett végig mint a világ összes ismert mini-atomerőműves projektjét. Előbbi bizakodó, többek között rögzíti, hogy SMR-ek nélkül aligha lehet majd kielégíteni a civilizált világ egyre növekvő villamosenergia-éhségét, utóbbi viszont arra jutott, hogy a mini-atomerőműves technológia kiforratlan és túl sokba kerül ahhoz, hogy fontos szerephez juthasson a világ energiatermelésében.
Aktuálisan inkább ez a túl későn, túl drágán sommázat tűnik bizonyosabbnak a World Nuclear Association iparági szakportálra kikerült világtérkép alapján is. A felrajzolható 87 projektpötty ugyan jól mutat, de ebből negyvennégy beruházás előtti státuszú (vagyis jellemzően a megvalósíthatósági tanulmányig, illetve több esetben a demonstrációs építmény létesítési dokumentációinak beszerzéséig jutott el), harminchaté pedig információ nélküli (vagyis legalább egyszer szerepelt ugyan a hírekben, de hivatalosan nem ismert, hogy mi lett a sorsa). A további hétből a két, már üzemelő minierőmű (az orosz Akagyemik Lomonoszov és a kínai Shidao Bay–1) sikere kérdőjeles, a közvetlenül építés előtt álló egyetlen üzbegisztáni beruházás egy továbbfejlesztett atomjégtörő reaktorra támaszkodik, a négy építés alatt álló mini-atomerőmű közül pedig az argentin CAREM valójában már negyven éve épül, az orosz BREST–OD-300 gyorsindítású reaktora pedig a Szibériai Vegyi Kombinát zárt láncú rendszerének elemeként nem kapcsolódik majd a hálózatra.
A jelenlegi kalkulációk szerint az SMR-ek, ha meg is érkeznek majd a világ energiatermelésébe, ahhoz túl későn és túl drágán, hogy befolyásolni tudják a 2050-re vállalt klímasemlegességet. Arra is csupán ígéret van, hogy ha elegendő megrendelés lesz, akkor idővel a moduláris erőművek ára is lejjebb csúszhat. A Rolls-Royce-nál úgy saccolják, hogy egy moduluk (470 MW) már 1,8 milliárd euró alatti sávba is beférhet. Ez a kalkuláció viszont még azelőtt készült, hogy január közepén 2031-ről valószínűleg 2033-ra módosították a demóblokk tervezett indítását.
Általános iparági vélekedés szerint – és a jelenlegi prognózisok alapján – nem reális, hogy 2035 előtt bármely SMR-fejlesztéssel eljussanak a szériagyártásig. Nehezen elképzelhető az is, hogy ha az egyik amerikai, kanadai, orosz vagy brit SMR-projekt célba ér, az első szériákat ne odahaza, ne a saját iparuk és fogyasztóik javára állítanák csatasorba, hiszen az SMR exportálását is meg kell majd tanulni.
Ehhez kapcsolódóan: Fabók Márton: Nem látok magyar energiastratégiát, inkább csak tehetetlenséget
