Volodimir elszántan helyben maradt, és túlélte Velika Olekszandrivka, Herszon régió egyik településének hosszú orosz megszállását, amely az oroszok kivonulása után romokban hever. De más ukránokhoz hasonlóan, akiknek az életét darabokra tépte a megszállás, ő is sokat veszített, és nincs visszaút korábbi életéhez.
Néhány héttel azután, hogy az orosz erők hét hónapos megszállást követően kivonultak, jelenlétük jelei mindenütt ott vannak: romos házak, járműroncsok, a felrobbantott híd a folyó felett, amely keresztülfolyik ezen a Herszon régióbeli falun.
Ott vannak a második világháborús emlékművön lévő graffitiken és Tarasz Sevcsenko, Ukrajna nemzeti költőjének eltűnt szobrán, amelyet ledöntöttek a város központjában lévő talapzatáról.
És ott visszhangoztak abban a keserű tósztban is, amelyet Volodimir, egy helyi lakos egy barátjával és egy másik túlélővel mondott az 55. születésnapján, miközben egy pohár törkölypálinkát tartva beszélgetett félig lerombolt háza előtt.
Az orosz erők március 13-án hatoltak be Velika Olekszandrivkába, körülbelül három héttel a nagyszabású invázió kezdete és nem sokkal azután, hogy elfoglalták a mintegy nyolcvan kilométerre délnyugatra fekvő Herszon városát. Október elején szabadult fel, amikor az ukrán erők lassan előrenyomultak. Az ellentámadás az oroszok Herszonból való visszavonulásával ért véget.
Videó: A repülőtér romokban, megsemmisült tankok és repülőgépek roncsai hevernek szerteszét. A város szélén egy tömeges temetkezési hely található azonosítatlan emberi maradványokkal. A főtéren az emberek autogramot kérnek a katonáktól, és fényképezkednek velük. Egy nap a frissen felszabadított Herszonban: tele ellentétekkel.
Your browser doesn’t support HTML5
Destruction, Joy, And Mass Burial: One Day In Liberated Kherson
A megszállás alatt Volodimir – favágó és volt katona, aki élete nagy részét Velika Olekszandrivkában töltötte – úgy döntött, hogy marad.
Elhatározása, hogy ellenáll az orosz megszállóknak, négyszer is próbára tette.
Három nappal az orosz csapatok bevonulása után mintegy kétszáz lakos vonult ki a főutcára, hogy tiltakozzon a megszállás ellen. A sárga-kék nemzeti zászlókat tartó és „Dicsőség Ukrajnának, dicsőség a hősöknek” jelszavakat skandáló emberek oszlopát Volodimir felesége és egy korábbi kapcsolatából származó lánya – mindkettőjüket Annának hívják – vezette.
Az orosz erők vérontás nélkül feloszlatták a gyűlést. A másnapi tüntetésen jóval kevesebb ember gyűlt össze, és később sem volt több tiltakozás.
A Szabad Európával folytatott telefonbeszélgetés során Volodimir lánya megerősítette, hogy ő és Volodimir felesége egy barátjukkal együtt szervezték a felvonulást, annak ellenére hogy a helyi hatóságok nem támogatták őket. Az oroszok azonban úgy gondolták, hogy Volodimir állt a tüntetés mögött.
Nem sokkal később – elmondása szerint – lerombolt kertjében állt, amikor két Kamaz teherautó és egy páncélozott jármű, amelynek tetején géppuska volt, hajtott a házhoz, ahol feleségével és idős édesanyjával élt. Elvitték és kihallgatták.
Az orosz tisztek kezdetben tisztelettel bántak vele, és étellel kínálták – mesélte –, azt akarták, hogy a város vezetőjeként szolgáljon.
Ő ezt visszautasította, dacosan közölve velük, hogy „Ukrajnában ezt a tisztséget demokratikusan, nem orosz katonák választják”.
Volodimir, aki biztonsági okokból nem akarta, hogy vezetéknevét vagy képét közzétegyük, a donbászi háborús veteránok helyi szervezetének vezetője volt – olyan ukránoké, akik harcoltak a Kreml által szított konfliktusban, amely 2014-ben tört ki Délkelet-Ukrajnában.
Az első kihallgatás után az oroszok elengedték. Ekkor még nem sok minden történt vele.
Oleh Dudka gazda: „Ha maradsz, hogy megvédd a tulajdonodat, az az életedbe kerülhet”
A megszállt faluban azonban fokozatosan elviselhetetlenné váltak a körülmények – mondta a szomszédja, Oleh Dudka földműves, aki a megszállás alatt távozott, és nemrég tért vissza. Az orosz katonák ellopták az összes gabonáját, valamint egy aratógépet, traktorokat és egyéb felszereléseket – és a házában lévő ingóságok nagy részét.
Dudka szerint a katonák azzal tették maguknak könnyebbé a fosztogatást, hogy a megszállás előtt mintegy kilencezer lakosú falu lakóit távozásra kényszerítették: „Ha maradsz, hogy megvédd, amid van, az az életedbe kerülhet.”
A kijutás sem volt könnyű, különösen azután, hogy leromolták az Inhulec folyó feletti hidat. Ez a folyó a falun és a térségen keresztül kanyarog, és Herszon közelében ömlik a Dnyeperbe. A híd testének szakadt rongyra emlékeztető csonkjai november elején még mindig mementóként lógtak a folyó felett.
Egy lerombolt híd az Inhulec folyó felett Velika Olekszandrivkában
A második alkalommal Volodimirt azért hallgatták ki, mert segített az embereknek menekülni. Elmondása szerint ezúttal fekete zsákot húztak a fejére, és a Velika Olekszandrivkától nyolcvan kilométerre fekvő Nova Kahovka melletti településre vitték. Megverték, megfenyegették és több mint egy hétig tartották fogva, mielőtt az ortodox húsvét előtt, május elején szabadon engedték. Gyalog indult haza.
Általában a tavasz és a nyár nyugodt időszak a napfény simogatta Herszon régió falvaiban, amelyek Ukrajnában a görögdinnyéről és a házi borról ismertek. De 2022-ben, amikor az orosz megszállás heteiből hónapok lettek, az évszakok pusztítást és gyászt hoztak.
Az a néhány lakos, aki Velika Olekszandrivkában maradt, kötéltáncot járva egyensúlyozott, hogy megpróbálja menteni az életét és a tulajdonát, ami azzal járt, hogy kapcsolatokat épített ki a megszállókkal, és megpróbált segíteni az ukrán hadseregnek visszavenni a falut.
Tarasz Sevcsenko, Ukrajna nemzeti költője emlékművének maradványai Velika Olekszandrivkában
Volodimir, a szigorú tekintetű, szarkasztikus nevetésre hajlamos férfi elmondta, hogy mindent megtett, hogy ez utóbbi megvalósuljon.
Miközben az embereket az ukrán fennhatóság alatt álló terület felé evakuálta, az ellenőrző pontokon áthaladó orosz katonák közül néhányat ukrán SIM-kártyákkal látott el, amelyeket elmondása szerint azért kértek, mert stabil internetkapcsolatot akartak.
Az ezeken a telefonokon folytatott beszélgetéseket az Ukrán Biztonsági Szolgálat (SZBU) lehallgatta – mondta.
Később a felesége, Anna által az orosz csapatok mozgásáról gyűjtött információknak köszönhetően egy ukrán katonáktól kapott aknát helyezett el egy orosz konvoj által bejárt úton – mondta –, és az egyik jármű felrobbant.
Ezt követően – mondta Volodimir – harmadszorra is bevitték kihallgatásra. Az orosz tisztek azt gyanították, hogy továbbítja az ukrán hadseregnek az orosz csapatok koordinátáit, és azt akarták, hogy mondjon el mindent, amit tud az ukránok mozgásáról és pozícióiról.
Mielőtt a városi iskola melletti ház pincéjébe vitték, ahol a megszálló erők több embert fogva tartottak, megkért egy, a Bajkál-tavat körülölelő, oroszországi Burjátföldről származó katonát, hogy vigyázzon a mintegy ötven libára, amelyeket az otthona közelében lévő folyóparton nevelt, és cserébe felajánlott egy üveg házi pálinkát.
Volodimir libái
Volodimir szerint a katona azt mondta: „A Bajkál-vidéken csak álmodhatunk az önökéhez hasonló szőlőkről, a háború után meglátogatom önöket a feleségemmel.”
Amint Volodimir a pincébe került, elmondása szerint meggyőzte az őt őrző dagesztáni katonákat, hogy néhányszor – amikor a parancsnokaik nem voltak ott – engedjék el, hogy injekciót adjon rákos édesanyjának.
Az orosz megszállás alatt Ukrajna különböző részein pincékben és kazánházakban fogva tartott foglyokhoz hasonlóan a túlélők és Volodimir szerint az ellenállókat többféle módon kínozták, beleértve az áramütést, az orosz rulettet és a tompa tárgyakkal való verést.
Elmondása szerint egy alkalommal az orosz katonák azt mondták neki, hogy kiszabadul, ha megöli egy rabtársát. Ő ezt visszautasította, mire ugyanezt az ajánlatot tették a másik férfinak is – ugyanezzel az eredménnyel.
Amikor kiengedték, szinte egyedül maradt. Az anyja meghalt. Lánya elhagyta Velika Olekszandrivkát, mert féltette az életét, és ezt tette a felesége is. „De én nem megyek sehova” – motyogta, mintha a történet mesélése idején a megszállás még mindig valóság lenne –, többször megismételve a mondatot.
Az orosz Z háborús szimbólum és a „Hamarosan visszatérünk” felirat Velika Olekszandrivka egyik házának falán
Az oroszok július 28-án – az ukrán ortodox egyház naptára szerint Szent Volodimir napján – ismét eljöttek érte. Egy Árnyék néven ismert biztonsági tiszt több katonával együtt belépett a házába, mellkason ütötte, fegyvert rántott, és arra utasította, hogy ássa meg a saját sírját a kertben – mondta.
„Úgy néz ki, mint egy árok” – viccelődött az egyik orosz katona –, majd a tiszt egy sor lövést adott le, néhányat a feje fölött, néhányat a teste mellett, ami még mindig látható nyomokat hagyott a ház egyik külső falán. De életben maradt – és nem tudja megmagyarázni, miért.
„Arra gondoltam, hogy üvegházat építek ennek a lyuknak a helyén, de a lányom ellenezte” – mondta nevetve Volodimir. 55. születésnapján lelke látszólag töretlen, de a nevetése keserű, és egy alkalommal sírva fakadt.
Az utolsó kihallgatáson az orosz tisztek megtalálták a telefonján a felesége nevét. „Megértették, hogy ő a gyenge pontom” – mondta könnyeit törölgetve.
Az asszony kapott egy telefonhívást, és amikor megtudta, hogy ismét őrizetbe vették, úgy döntött, hogy visszamegy Velika Olekszandrivkához. A faluba vezető úton augusztus 1-jén a jármű, amelyben utazott, Volodimir szerint orosz tűz alá került. A nyolc utas közül öten meghaltak, köztük a felesége.