Korniss Péter az egyik legismertebb magyar fotográfus. Eddig összesen tizenhat országban volt önálló kiállítása. Képei a legnagyobb magazinokban is megjelentek világszerte. Munkásságát Magyarországon Magyar Művészetért Díjjal, Kossuth-díjjal, Pulitzer-emlékdíjjal, Prima Primissima díjjal, Hazám-díjjal és Magyar Örökség díjjal is elismerték. Legutóbb Budapesten, a Várfok Galériában volt kiállítása Hosszú úton címmel, ahol az általa évtizedeken át fotózott romániai falu, Szék jelenét is bemutatta. Ezekből a munkáiból nemrég – azonos címmel – fotóalbum is megjelent. A fotográfussal a Szabad Európa podcastjában, a Szelfiben beszélgettünk.
Mikor vette kézbe az első fényképezőgépet?
Nagyon későn. 1958-ban mondjuk.
Erre azért került sor, mert a jogi tanulmányait abba kellett hagynia?
És elhelyezkedtem a fényképészszövetkezetnél (Fény-Szöv Fényképész Kisipari Termelő Szövetkezet). Persze segédmunkásnak. Volt egy nagyon jó barátom, a Szikossy Feri, aki aztán a Nemzeti Múzeumnak lett igazgatóhelyettese, történész volt. Feri lelkesen fényképezett, és kölcsönadta a gépét. Ez volt, máig emlékszem, az első gép.
Milyen gép volt?
Egy orosz gép volt, azt hiszem, egy Zorkij. Azt tudom, hogy a szigeten fényképeztünk egy lányt. Ezek voltak az első gépek.
Ezt követően már fotózással foglalkozott kizárólag?
Azért mentem a Fény-Szövhöz. Tulajdonképpen bennem volt egy elég határozatlan érzés, hogy az én humán érdeklődésemet a fényképezésbe valahogy be tudom csatornázni. A Fény-Szövnél nagyon szerencsés voltam, mert az úgynevezett riportosztályra vettek fel. Ez tavasz végén volt, amikor iskolai csoportképeket készítettek nagy számban. Sokat akartak eladni, úgyhogy sokat kellett laborban dolgozni. A riportosztály az Andrássy út 38.-ban volt, de igazából nem készült a klasszikus értelemben riport. Azért hívták így, mert a fényképészszövetkezet többi telephelyével, üzletével szemben innen helyszínre is kimentek a fotósok, nem csak esküvőket fényképeztünk, meg szövetkezeti közgyűlést. Ezt akár lehet riportnak is nevezni. És fényképeztünk színházat, táncot, nekem rendkívül jó iskola volt.
A Fény-Szövnél az első év után már a Képes Sportnak is külsőzni kezdtem. Igaz, hogy jelentéktelen eseményeket, sporteseményeket fényképeztem, de minden hétvégén dolgoztam nekik. Ennek köszönhettem, hogy amikor 1959-ben egy alkalommal a kollégáim megbetegedtek a Fény-Szövnél, és nem volt senki kéznél, engem küldtek ki az Operába balettet fényképezni. Bár azt sem tudtam, hogy a balettet eszik vagy isszák, a főnököm azt mondta: Nem baj, fiam, te sportot fényképezel, ott is ugrálnak, itt is ugrálnak, eredj, csináld meg!
Mennyire nehéz mozgást fényképezni? Volt igazság abban, hogy sportfényképezésben már úgyis volt tapasztalata?
Azokban az években a balettet, a színházi fotót is beállítva csinálták a fényképészek. Ez azt jelentette, hogy amikor eljött a fotópróba ideje, akkor kivonultak. Amikor lement a felvonás, akkor a fotósok felmentek a színpadra, a segédek (sameszek) fogták a lámpát, majd a rendező azt mondta Ruttkainak és Darvas Ivánnak, hogy: Gyertek, most azt, amikor azt mondod, add ide a kulcsot! Akkor beállt a fotós. Ezt ismételték többször, más megvilágításban stb. Ez volt a prózai színház, és a balettnél is ugyanez történt. Akkor nem voltak még érzékeny filmek.
Amikor első alkalommal megérkeztem az Operaházba, végül semmit nem csináltam. Visszamentem a Fény-Szövhöz, és azt mondtam, hogy majd másnap lesz az igazi fotózás. Másnap reggel, amikor bementem, odaálltam Lőrincz György elé, aki a balettintézet, majd az operaházi balettkar igazgatója volt. Mondtam, hogy a Fény-Szövtől jöttem fényképezni, és hogy balettet még soha nem fotóztam. Kértem, segítsen.
Volt egy kollégám, akit ugyanúgy hívtak, mint Robert Capát, Friedmann Endre volt a neve. Legendás magyar fotós volt már akkor. Ő is ott fényképezett. Az idegességtől összegabalyodott a vakum és a lámpám kábele. Akkor Friedmann Bandi azt mondta, nyugi, majd én segítek. Attól kezdve jó barátok lettünk a haláláig.
Szerencsém volt, mert szépek lettek a képek. A Fény-Szöv az Andrássy út 38. alatt volt, frekventált helyen, közel az Operához. Tavasz végén csináltak egy kirakatot a képeimből, és a Lőrincz mesternek is megtetszett. (A balettintézet szemben volt az Operával.) Amikor ősszel kezdődött az új évad, akkor Lőrincz mester hívott, hogy fényképezzem én a balettintézetet, mert készül egy jubileumi könyvük. Ettől kezdve már odatartoztam.
Említette, hogy állóképben fotózták a táncosokat is. Ez mikor változott meg?
A hatvanas évek legelejétől, amikor megjöttek az érzékeny filmek. Akkor már mozgásban meg tudtunk valamit ragadni. A 400-as film rettentő kevés mai szemmel, de akkor sok volt, azzal már lehetett fényképezni, ha volt megfelelő fény.
A balettintézet után hol folytatódott a pályája?
Összebarátkoztam a balettintézet 1961-es, végzős évfolyamával. Később belőlük alakult a Pécsi Balett, én pedig mentem velük, és fényképeztem őket két évig.
Mi volt a legnehezebb a balettfényképezésben?
Inkább úgy tegye fel a kérdést, hogy a táncfényképezésben, mert akkor lépünk egyet előre. A következő lépés a néptánc volt. Azt még sokkal nehezebb fényképezni, mint a balettet. A balett pózból pózba átmenő mozgásokból áll. Minden póz egy kész kép. Annak van egy holtpontja, akkor kell megnyomni a gombot. A balettben sokkal több minden adva volt. A néptáncban nem. Mert ott nincsenek meg ezek a nagyon megcsinált, csúcspillanatokra komponált mozdulatok. Ott mozgássor van. Azt nehezebb volt.
Igen, az jut eszembe most laikusként a néptáncról, hogy a látvány mintha ívek sorozata lenne, mozgások sorozata lenne, és milyen nehéz lehet ezt egy állóképben megmutatni.
Tulajdonképpen azt is megtanultam. Az előbb azt nem mondtam el, hogy amikor meghívott Lőrincz mester az intézetbe, hogy fényképezzem majd a készülő könyvhöz az intézetet, akkor én odaálltam, és elkezdtem megtanulni, hogy első pozíció, második, harmadik, negyedik. Mert abból az ember megtanulta, hogy mikor lesz szép a test.
Meg kellett ismernie a balettet.
Meg kellett. A néptáncot utána ugyanígy próbáltam magamnak képekre bontani, és képekben ragadni meg a mozgást.
Jól gondolom-e, hogy azért van ez, mert a fényképész előre készül a mozdulatra?
Én azt hiszem, hogy igen. Azt merem mondani, hogy igen. Nagyon sokszor. A balettben is, meg általában a táncban nagyon sokszor megismételnek egy-egy mozdulatsort, amit én nem láttam. Ha van egy bizonyos rutinom, akkor észreveszem, hogy most csinálják jobbról balra, most csinálják balról jobbra, és akkor készen állok rá.
Említette, hogy a következő lépés már a néptánc fotózása volt. Hogy történt ez a váltás?
Megint deus ex machina. A balettintézet vizsgaelőadás-képei – hogy a hallgatók tudják hova kötni: Esztergályos Cili évfolyama, érthető, hogy mentem velük Pécsre – jól sikerültek. Nem ezzel az évfolyammal kezdtem fényképezni, ez a következő évfolyam volt, de ezek már jobbak lettek. A Muzsika című lap megjelentetett ebből egy sorozatot, címlapot is, belül is. Azt látta meg Novák Ferenc Tata (akkor még nem volt Tata), aki a Bihari együttesnek volt a vezetője. Akart egy prospektust csináltatni az együttesnek, ehhez kellett egy fényképész. Fogta magát, felhívta a Muzsikát, hogy ki ez az ember. Mondták, hogy a Fény-Szövnél dolgozik, nem nálunk van, Andrássy út 38. Novák Ferenc fogta magát, és besétált az Andrássy út 38.-ba, és azt mondta: Jó napot kívánok, Korniss Pétert keresem. Korniss Péter nincs, mert éppen a katonai szolgálatát tölti. Mikor lesz? Még olyan három hónap. Miért keresi? Van nekem egy együttesem, a Bihari együttes, és szeretném, hogy fényképezzen. Ja, a Korniss még segédmunkás, adunk magának egy igazi fényképészt. Akkor Novák megvonta a vállát, és azt mondta, én inkább megvárom. Na, ilyeneken múlik egy élet. Megvárt. Utána a Biharival kezdtem dolgozni, vele kezdtem. Egyébként Novákkal máig a legjobb barátok vagyunk a szó szoros értelmében.
Említette, hogy nagyon más volt a néptáncot fotózni. Miben volt más?
Vigyázzon, mert sok mesélnivalóm van. Novák Ferenc együttese, ez a híres-nevezetes Bihari együttes ma is létezik, de annak idején ez is, mint a legtöbb együttes, szakszervezeti együttes volt, a HVDSZ-hez tartozott. Az a helyi ipari és városgazdálkodási dolgozók szakszervezete. Ennek óriási jelentősége van a dolog szempontjából. Tudniillik amikor eljutottunk oda, hogy én már felkészültem a Bihariban a próbák alatt, ugyancsak jegyzetek stb. segítségével, akkor jött, hogy hol fényképezzünk. Azt mondta Novák, elmegyünk, megnézzük az állami együttes színpadát. Azt ismered? Elmentünk, körülnéztünk. Mondom, ez remek színpad, van tér. Ezek a szürke, foszlott függönyök, a háttér viszont olyan rongyos, piszkosnak néz ki nagyon, ez a képen nem lesz igazán jó. Erre azt mondta, hogy ez nem probléma, megoldjuk. Megoldotta a fővárosi temetkezési vállalat, amely a HVDSZ szakszervezethez tartozott: bevonta az egész színpadot fekete drapériákkal. Más világ volt, mindenre volt idő.
Hol volt a színpad?
Ahol most, ugyanott, ahol a Magyar Állami Népi Együttes, a Corvin téren, a Hagyományok Háza. Hatalmas színpad, kiváló világítás.
Azt mondta, mindenre volt idő akkoriban.
Mindenre volt idő a világban. Nem csak itt. Később elkezdtem dolgozni a Tatán keresztül. Amszterdamban volt a nemzetközi folklórtáncszínház. Tizenkilenc évig dolgoztam, az azt jelenti, hogy egy évben volt három bemutatójuk. Előtte öt-hat héttel kimentem. Megcsináltuk tíz nap alatt a teljes sajtófotóanyagot, brosúrára, plakátra, lemezborítóra. Kész fotóanyag. Mondjuk, hogy tíz napig voltam. De ez a premier előtt volt öt-hat héttel. Kész volt már minden. Ez tizenkilenc évig ment 1981-től. A kapcsolatunk vége az lett ’99-ben – amit én nem is bántam –, hogy az igazgató leült, és írt egy másfél oldalas levelet, hogy borzasztóan sajnálja, és reméli, hogy nem sértődöm meg, és nem bánt, de nem tudják a premier előtt ennyivel összehozni a kosztümöket, díszleteket. Ugyanez a Magyar Állami Operaházban. Egy főpróbán néha nem lehetett tudni akkoriban már, ha valaki bejött farmernadrágban, hogy ez most egy kortárs rendezői koncepció, vagy nem készült el a kosztüm.
A fotónak talán a mai világban épp az a szerepe, hogy egy kicsit lelassítson, vagy megmutassa azokat a dolgokat, akiket nem veszünk észre az élet gyors tempója miatt.
Lassítani nem lassít. Mindenki kezében ott van a telefon, és kattintgat, hogy megmutasson valamit. Nagyon sokféle felfogás létezik a fotográfiáról. Most, hogy jön a mesterséges intelligencia, nem tudom, hogy mi lesz vele, jósolni nem tudok. De azt tudom, hogy ami eddig volt a fotográfiában, annak hallatlan jelentősége volt abból a szempontból, hogy valamit megörökített. Nem lassított le, de valamit megörökített. Az egy csodálatos dolog, hogy valamit meg tudunk mutatni. Meg tudjuk mutatni a nagymamánkat, aki már nem él. Meg tudjuk mutatni a gyerekünket, hogy milyen volt ötévesen. Meg tudjuk mutatni a normandiai partraszállást, hála Robert Capának, aki csodálatos ember volt. Spielberg a filmjéhez, a Ryan közlegény megmentéséhez a film indító képeit Capa fotóira építette. Tehát valami fantasztikus értéket megragadott. Nagyon sok újszerű, kortárs művészeti törekvés is épít a fotográfiára, használja. Tehát több különböző módon lehet tekinteni a fotográfiára: eddig volt a megörökítés szerep, hogy ezután mi lesz, azt már nem tudom.
Azt sem tudjuk, hogyan fogja az emberiség tárolni a fotókat. Korábban papíron történt.
Ha valaki akarja, tudja tárolni, ha lesz rá energiája, az nem probléma. Az a kérdés, hogy erre mennyi figyelmet fordítanak. Arra, hogy átmentsék, átírják, ott legyenek a szervereken, a felhőben. Amikor kattintunk egyet a mobillal, és nem mentjük el, az lehet baj. Márpedig ez a tendencia, a fiatalok így gondolkodnak. Van két csodálatos lányunokám, akiknek az anyja kicsi koruktól kezdve eltette a legszebb képeiket. Mind a kettőnek van egy-egy albuma. Abban ott van húszéves korukig az életük. Ez megmarad.
Kicsit térjünk vissza a néptáncfotózáshoz. Kapcsolódott ez a munkája ahhoz, hogy később Erdélyben, Romániában fotózott?
Igen, ez meghatározó volt. Novák Tata kikerülhetetlen. Említettem, hogy amikor ott elkezdtem fényképezni, abból barátság lett. Együtt jártam a táncosokkal, együtt ittunk, együtt szórakoztunk. Oda udvaroltam. Elárulom, onnan is nősültem. Aztán 1967-ben megkérdezte a Tata, hogy nincs-e kedvem elmenni haza, Erdélybe, mert ő is onnan volt. Mutatok neked olyat, hogy kétfelé áll a füled – mondta. Belementem. Így kerültem Székre.
Most jelent meg Székről egy háromszáz oldalas könyvem: ez a munka akkor kezdődött, 1967 novemberében, meghatározó élmény volt. Amit láttam a színpadon, az nagyon szép volt. Széktől 64 kilométerre születtem, Kolozsvárt, mégis, nekem erről fogalmam nem volt. Elképzelni nem tudtam, hogy ez a valóságban létezik. Amikor megérkeztünk Székre, kiderült: nemcsak, hogy ez létezik, hanem a világ, ami körülvette. Egy majdhogynem XIX. századi faluképet találtam, amikor Székre megérkeztünk.
Hogyan kezdett fotózni ott? Megismerkedett lassan az emberekkel?
Ezzel akkor nem volt probléma, de mai szemmel teljesen jogos a kérdése. Ha most odamennék ugyanígy, mint akkor, valószínűleg komoly erőfeszítést igényelne.
Úgy képzeljük el, hogy odament, és hosszabb időre rögtön ott maradt, így kezdett fotózni? Meséljen erről!
Ha ma lenne, akkor kérdéses lenne, hogyan is kell kezdeni. Ez akkor nem volt kérdés. Rendkívül nyitottak voltak az emberek. Először táncházba mentünk, ahol olyan hangulat fogadott, és olyan látvány, ami lenyűgöző volt. A következő napokban pedig az emberek, amerre mentünk, szinte berángattak a házaikba, itattak, etettek. Ez egy elszigetelt falu volt. Nem nagyon láttak idegent, Magyarországról pláne, mondhatnám, senkit akkor még. Mi pedig Magyarországról érkeztünk oda, Székre, ebbe a román környezetben lévő magyar faluba.
Amikor készítette a fotókat, mindig hosszabb időt töltött ott?
Hogyne. Még akkor is, amikor már nem lehetett időt tölteni ott, pontosabban nem lehetett ott aludni, mert jött ez az idióta Ceaușescu-rendszer, ami megtiltotta, hogy külföldi állampolgár magánháznál szálljon meg, kivéve ha első fokú rokonságról volt szó. Akkor Kolozsvárt szálltam meg – ez már később volt, a hetvenes években –, és onnan mentem ki reggel, majd este vissza.
Ezt ellenőrizték is? Félt mindenki, hogy bejelentik?
Nem nekem lett bajom, őket büntették meg, akikhez mentem.
Hány éven keresztül dolgozott így?
Sok. Én úgy emlékszem, hogy ’74-ben meghozták már ezt a rendeletet, és ’89-ig, a forradalomig tartott. Rémes ország volt. A Ceaușescu-diktatúra volt a legostobább és a legbrutálisabb egész Kelet-Európában. Magyarországhoz nem lehetett hasonlítani.
De menni lehetett, beengedték az országba?
Menni lehetett, de ha például Moldvába mentünk, ott már figyeltek minket. Azt nem szerették, kényes pont volt a magyar–román múlt, az egész csángóügy miatt.
Olyan is volt, hogy egy barátommal voltam, ő vezetett, és nagyon büszkék voltunk, mert azt hittük, leráztuk a megfigyelőinket. Aztán kiderült, hogy másnap mégis ott voltak, így aztán ott sem aludtunk. Utána megkeresték a családot, akiknél voltunk, megkérdezték, kik voltunk, mit kérdeztünk, mit akartunk, mit vittünk, mit akartunk venni. Mindent. Ez figyelmeztetés volt, nem vittek be minket. De amikor például átmentünk oda a nyolcvanas években, Kallós Zoltánnak, a híres néprajzosnak a születésnapját megünnepelni, és sötétedés után este 11-12-kor eljöttünk, az utcában felgyulladtak az autóreflektorok. Mást nem csináltak, csak jelezték, hogy ott vannak.
Hol történt ez?
Kolozsvárott.
És Moldvában merre, milyen falvakban jártak?
Nekem Lészped volt a központi hely, ott volt ismeretség. Kallós vitt oda. Ez volt az a falu, ahova visszamentem majdnem negyven évvel később, hogy ugyanazt az anyát és fiát fényképezzem, akit csecsemőként először ’73-ban.
Milyen érzés volt visszamenni?
Voltam azért ott én közben is, 1990-ben. Ekkor a francia Geo magazinnak dolgoztam. Csináltam egy riportot a történelmi Moldváról. Akkor elhatároztam, hogy visszamegyek, megkeresem az anyát és a gyereket. Ez egy könyv címlapján és plakáton jelent meg annak idején. Anya és bubája volt a kép címe: egy anya tartja kis csecsemőjét a fotón. Végig abban a hiszemben voltam, hogy kislány, mert csecsemőként egy kendővel volt átkötve, és betekerve egy szoknyába (katrincába), ahogy akkoriban a csecsemőket tartották.
Amikor visszamentem 1990-ben, megtaláltam az anyát, és kérdeztem, hogy van a kislány. Milyen kislány? Nem kislány az, az a Józsi – kaptam a választ. Mindjárt elküldetett érte, s megjelent egy pelyhedző állú kamaszfiú.
Azt kérdezi, milyen érzés volt? Ez a kép nagyon a szívemhez nőtt, fontos volt az életemben. Kiállításaim plakátja lett, a Múlt idő című, négy nyelven megjelent könyvem címlapja volt. Amikor ránéztem a gyerekre, szinte apai érzéseim voltak. Mindent odaadtam neki akkor: a zseblámpámat, a bugylibicskámat, ami nálam volt.
2008-ban csináltam róla újabb képet. Akkor már nem otthon élt, hanem a városban, egy asszonnyal, azt hiszem, gyerekük nem volt. Akkor, 2008-ban már volt telefon, Ceaușescu pedig már nem volt, lehetett szervezni előre. Amikor megérkeztem, akkor kértem az anyát, hogy hívja fel a Józsit, hogy biztos jöjjön. Azt is kértem, hogy szépen öltözzön, mintha ünnepre menne. Te, Józsi, azt mondja az úr, hogy kosztümben gyere – mondta az anya a fiának a telefonba.
Végül mi lett? Miben jött?
Meg is van a kép, öltönyben.
Nem erre számított, Péter?
Dehogynem, ezt akartam, pontosan ezt szerettem volna, hogy legyen olyan ünnepélyes, amilyennek én éreztem ezt a pillanatot. Megható volt.
Mennyivel volt más Moldvában fényképezni, mint Széken?
Nagyon.
Milyen értelemben?
Moldvában óvatosnak kellett lenni, 1973-ban meg ’75-ben borzasztó volt. Kallós meg is írta a könyvében, hogy onnan mindig éjjel jöttünk el, nehogy bajuk legyen az embereknek. 2008-ban már nem volt ilyen a helyzet, de akkor meg a pópától féltünk, hogy ránk ne uszítsa az embereket. Mert a magyar úgymond az ördög nyelve… A világ nagyon bonyolult. Ha az ember sokat jár, utazik, akkor ezt megtanulja.
Széken viszont otthon voltam. Akkor is, amikor Ceaușescu-világ volt. Általában a feleségemmel mentem oda. Ő, mint említettem, táncos volt. Mindenhol beöltöztették, és énekelt, táncolt a helyiekkel. Minden utunkat úgy kezdtük, hogy bementünk Kálmánhoz, a milicistához Széken. Mondtuk, hogy jó napot, Kálmán, megjöttünk! Tudja, mi vagyunk a Balogh Arinak a keresztszülei. Hoztunk egy kis ajándékot. Tudjuk, nem alszunk itt. Ő erre azt válaszolta: Na jó, érezzék jól magukat, aztán menjenek el még idejében, sötétedéskor. Viszont látásra. Ezt azért csináltuk, hogy ne legyen baja az ottani családnak.
Volt olyan, hogy három budapesti gyerek, diákok ellátogattak Székre. A mi családunk ott lakik a temető alatt. A fiúk mondták nekik, hogy felmennének a temetőbe, addig letennék a hátizsákot. Megengedték nekik. Felmentek, lejöttek, a komáink megkínálták őket egy levessel, ők megették, megköszönték, és elmentek. Az egész másfél óra volt. Két nappal később jött a büntetés, ötezer lejre megbüntették, mert nem jelentették be, hogy külföldi látogatók ott töltöttek náluk egy napot. Ezt igyekeztünk megspórolni az ismerőseinknek, miattunk nem lett bajuk.
A mostani kiállítása, ami nemrég zárult a Várfok Galériában, arról szólt, hogy mi lett most azokon a helyeken, ahol korábban fotózott.
Más világ. A jelen. A jelen, amivel nagyon nehezen nézünk szembe, hogy a mi világunk is megváltozott, csak nem ilyen látványosan. Egy XIX. századi falu képét mutatta ez a település korábban. A nádfedeles házaktól kezdve a viseletig. A kisgyerektől az öregemberig mindenki népviseletben járt, az iskolában úgy ült. Így fociztak, bő szoknyában futottak a tornaórán a lányok. Mostanra ez megváltozott. Ez a világ eltűnt. Akik azt a világot ismerték, azokat a táncokat, azokat a dalokat, a zenéket, azt a szép látványt, persze hogy azokban marad egy csomó nosztalgia. Elkerülhetetlen. Bennünk is mindig van, mert a fiatal korunkra úgy gondolunk vissza, hogy milyen szép volt, pedig azért volt gond akkor is.
De ez a nosztalgia nagyon meghatározza az egész Erdélyhez viszonyulást, Székhez különösen. Az a világ változott meg teljesen, de nem tudok krokodilkönnyeket hullatni. Egyszerűen azért, mert mindennek megvan a pozitív és a negatív oldala is. Itt valóban volt egy nagyon értékes kultúra. De én annál még sokkal értékesebbnek tartom az emberi kapcsolatokat meg a közösséget. Azt tényleg siratom. Azt sajnálom, hogy azok nagyon megrendültek. Ez az, ami elveszett. Amit nyertek, az az, hogy a helyiek már nagyobb, egészséges, napfényes házakban laknak. Víz van, vécé van, villanyvilágítás van. A gyerekeiknek nem kell másfél órát menni a sárban, hogy elérjenek az iskolába, másfél órát vissza, hanem iskolabusz gyűjti be a gyerekeket, és viszi. Azokban az években, ’74-ben az asszonyok sarlóval arattak.
A következő generációnak már az volt természetes, hogy úgy öltözik, mint mi. Az én keresztlányom még a konfirmálásig viseletbe járt, utána nem. Az ő lakodalma még viseletben volt. De azóta nem hordja. Húga néha felveszi ünnepre. Ma keresni kell, még van egy-két olyan, néhány lakodalom, nem is lakodalomnak hívják, hanem esküvőnek, amiben még régi viseletbe öltöznek, de a legtöbb már nem.
Láttam, nagyon sokan megnézték a kiállítást a Várfok Galériában. Hogy érzi, mi az üzenete ezeknek a képeknek most?
Azt hiszem, Duchamp mondta, hogy „A képet a néző fejezi be.” Én akármit csinálok, a képet néző embernek a fejében mindig az fog dominálni, ami ő. Tehát az ő saját életéből, tapasztalataiból, világnézetéből, véleményéből alakul ki az, amit kiolvas a képemből. Én nyilván szeretnék valami üzenetet eljuttatni. Az én üzenetem az, amit mondtam, hogy itt valamit sikerült megörökíteni. A megörökítésről szól, a múltról. Bizonyos dolgok elvesztek. A közösség elveszik. De ebben magunkra is ismerhetünk. Nem kell ehhez Székre menni. A viseletünk nem változott, az emberi kapcsolataink sokkal lazábbak lettek, mint voltak. Sokkal törékenyebbek. Jó lenne, ha ez eszünkbe jutna.
