Szevak Arevsatjan történelemrajongó soha nem tette ki a lábát Örményországból, de minden tartományát úgy ismeri, mint a tenyerét. Ő az, aki feltérképezte hazája ősi, misztikus emlékköveit.
A 33 éves férfi Örményország minden régióját bejárta az északi Lori buja erdőitől a déli, sziklás és kopár Szjunikig, hogy dokumentálja a szabadban található több ezer vadon élő hacskárt.
A hacskárok, más néven keresztkövek faragott kőből készült emlékművek, amelyek mélyen összefonódnak Örményország nemzeti identitásával. A művészi hacskárok először a 800-as évek végén jelentek meg, amikor gyengülni kezdett az örmény földek feletti arab uralom.
A korai keresztkövek részben arra szolgáltak, hogy az arra járó utazók tudtára adják, hogy keresztény földön járnak. Örményország volt az első ország a világon, amely hivatalosan is felvette a kereszténységet 301-ben.
2015-ben Arevsatjan létrehozta a World Of Khachkars nevű Facebook-oldalt, amely a hacskárfotók egyik legnagyobb online tárházává vált. A képek nagy részét mobiltelefonjával készítette a keresztkövek után kutató, néha napokig tartó küldetések során, míg más képeket az oldalt követő több ezer hacskárrajongó töltött fel.
Számos híres és jól fényképezett hacskár áll a kolostorok területén és a templomok falain belül. Mások messze vannak a járható utaktól, és csak néhány vándor pásztor és hacskárrajongó ismeri őket, mint Arevsatjan. Becslések szerint több tízezer történelmi keresztkő van szétszórva Örményországban, és nincs köztük két egyforma.
Arevsatjan akkor kezdett foglalkozni a keresztkövekkel, amikor kisfiúként megfigyelte, ahogy apja, egy hacskárfaragó mester bonyolult részleteket vésett a vörös kőlapokba. De csak később, amikor visszatért a hadseregből, szeretett bele ebbe a hagyományba.
„Idővel rájöttem, hogy a hacskárok pszichológiai hatása óriási (…) Megnyugtatja a nyugtalan embert, eloszlatja a szorongást és enyhíti a bánatot” – mondja.
A hacskárokat régóta a legdemokratikusabb keresztény helyeknek tekintik. Az egyház pompájától és rituáléitól távol az örmény falusiak egyszerűen elsétálhattak egy vidéki hacskárhoz, hogy megosszák reményeiket vagy bánatukat a néma kőmédiumokkal.
A keresztkövek Isten felé való közvetítő szerepét a hacskárok közös mintája képviseli (a fenti képen látható Noratusz kő), amelynek alján egy korong található. Ez egyesek szerint a világot jelképezi, míg a tetején a mennyország vagy a végtelenség különböző ábrázolásai láthatók. Középen egy kereszt szolgál összekötő kapocsként a két világ között.
Arevsatjan szerint a kevéssé ismert hacskárok felkutatásának legizgalmasabb része, hogy azonosítani tudja az őket készítő, olykor híres faragókat.
„Kutatásaim során rájöttem, hogy az egyik faragó, Kiram több mint nyolcvan hacskárt és sírkövet készített, ami rekord a hacskárkészítők között” – mondja.
Egyes hacskárokat a művész neve jelöli. A történészek úgy vélik, hogy az ilyen aláírások az emlékmű megrendelőjének büszkeségét jelzik, hogy megengedhette magának, hogy az ősi kőfaragó művészet legnagyobb mestereit bízza meg.
A hacskárok elhelyezésének okai igen változatosak. Sok hacskár sírhelyet jelöl; másokat azért rendeltek meg, hogy tisztelegjenek a föld előtt, ahol megnyertek egy csatát, vagy hogy megmutassák, hol történt állítólag szent látomás. Vannak, amelyek egy falu alapításának helyét jelölik.
Az Azerbajdzsánnal vívott legutóbbi háborút követően a Hegyi-Karabah régióban található több ezer hacskár ismét Baku ellenőrzése alá került, ami aggodalomra ad okot a megőrzésükkel kapcsolatban.
A kétezres évek elején a dzsulfai ősi örmény temetőben mintegy tízezer hacskárt pusztítottak el szisztematikusan azerbajdzsáni katonák.
Arevsatjan azonban gondoskodik arról, hogy az általa vezetett oldaltól távol tartsa a keserű politikai vitákat, amelyek az örmény közösségi média nagy részét sújtják. Az oldal oázis marad az ősi kőemlékek rajongói számára.
Arevsatjan Facebook-oldalának tetején egy megjegyzés olvasható: „Kérjük, hogy a hacskárokról készült fotókon kívül ne posztoljon semmit. Nem fogom jóváhagyni.”
A szerkesztő megjegyzése: A cikkben szereplő számos fotó egy 1972-ben az Ukrán SZSZK-ban gyártott, nagy formátumú FKD fényképezőgéppel készült. A fényképezőgép fokozott mélységérzetet és néhány esetben vizuális hiányosságokat ad a képeknek.