A Donbászban az ukrán hatóságok és az önkéntesek próbálják kimenteni a hamarosan frontvonalra kerülő városkákból és falvakból az embereket. De nem mindenki örül az evakuálási felszólításnak, és inkább makacsul a veszélyzónában – de otthon – akar maradni.
A tinédzser és síró édesanyja, aki a tüzérségi robbanások hangjára bukkant fel, sápadt és koszos volt, mivel egy éven át élt egy nyirkos és sötét pincében. A várakozó páncélozott rendőrségi furgon felé vették az irányt, amely biztonságos helyre vitte őket.
Az orosz erők nem voltak messze az elpusztított kelet-ukrajnai Avdijivka frontvárostól, ahol naponta hullanak a lövedékek, amelyek épületeket szaggatnak át, autókat zúznak össze és krátereket hagynak maguk után.
A 15 éves Olekszij Mazurin, akinek sötét, göndör haja kilátszott kapucnis pulóvere alól, egyike volt az utolsó fiataloknak, akik még ott éltek. Az ő pénteki evakuálása után még tizenhárman maradtak – közölte Roman Protszik rendőrfőnök.
Ukrajna 2022. februári orosz megszállása előtt mintegy 25 ezer ember élt Avdijivkában. A bombázások ellenére körülbelül kétezer civil maradt ott – mondta Protszik.
A hatóságok már hónapok óta sürgetik a harcok közelében lévő területeken élő civileket, hogy költözzenek az ország biztonságosabb részeire. De míg sokan eleget tettek a felhívásnak, mások – köztük a gyermekes családok – kitartóan elutasították.
Így a rendőrségre hárult a feladat, hogy megpróbálja rávenni az embereket a távozásra. A Fehér Angyalok néven ismert különleges egység az életét kockáztatva megy a frontvonalban lévő falvakba és városokba, bekopogtat az ajtókon, és kérleli a kevés megmaradt lakost, hogy távozzon.
Március elején a kormány elrendelte a gyermekes családok kötelező evakuálását a harci területekről. A rendelet értelmében a gyermekeket szülőnek vagy gyámnak kell kísérnie. Ez azonban jelenleg csak Bahmutra vonatkozik, a súlyosan támadott keleti városra, ahol hónapok óta dúlnak a harcok.
„A kötelező evakuálási parancs sajnos csak Bahmutban van érvényben. Avdijivkára (amit már a következő Bahmutként emlegetnek) ezt a törvény nem vonatkozik – mondta Gennagyij Judin, a Fehér Angyalok egyik rendőre. – Körbejárjuk az összes családot. Figyelmeztetjük őket, tájékoztatjuk őket az evakuálásról.”
Van, ahol már túl késő evakuálni
Magában Bahmutban a helyzet annyira veszélyes, hogy a civilek evakuálása rendkívül kockázatos.
„Most már úgy gondolom, hogy túl késő van Bahmut számára – nyilatkozta Protszik. – Itt, a mi régiónkban (…) ha most születne egy ilyen döntés, az még biztonságos lenne."
Azonban a kötelező evakuálási parancs nélkül a rendőrség keze meg van kötve. Csak a meggyőzés erejét használhatják.
Olekszij édesanyja, a 37 éves Szvitlana Mazurina számára nehéz volt a döntés, hogy távozzon.
„Nehéz, amikor az ember születésétől fogva ebben a városban él – mondta. – Most elmegyek, de nem tudom, hová, oda, ahol senkinek sincs szüksége rám. Nem tudom, hol és mit kezdjek el.”
Mazurina közel egy éve élt az épület pincéjében párjával és Olekszijjal, és kevésbé félt a bombáktól, mint az ismeretlen helyre és bizonytalan jövőbe való távozástól. Társa még mindig nem akar elmenni, mondván, attól fél, hogy besorozzák a hadseregbe.
„Csak azért egyeztem bele, mert sajnálom a gyereket – mondta Mazurina. – Azt akarom, hogy jól éljen.”
Avdijivkában azonban már nem lehet jól élni. Egyáltalán élni is szerencsejáték.
Nem mindenki bízik a hatóságokban – azt hiszik, el akarják venni a gyereküket
Pillanatokkal az anya és fia evakuálása előtt néhány utcával arrébb egy másik lakóházat is légitámadás ért. A ház sarka eltűnt, parázsló törmelékké vált, miközben lángok csaptak fel és fekete füst gomolygott a 15 emeletes épületben a bomba által hagyott lyukból.
Miközben Judin és egy fehér angyalos rendőrtársa a kárt figyelte, egy ágyúlövedékek hangja hatolt át a levegőn. A földre vetették magukat, amikor a detonáció visszhangzott a szétbombázott épületekkel és széttöredezett fákkal teli tájon. Ahogy elült a hang, összeszedték magukat, és Mazurina lakóháza felé vették az irányt.
Azonban nem minden kísérlet sikeres a civilek evakuálására. Protszik, a rendőrfőnök elmesélte, hogy a családok rejtegetik gyermeküket a hatóságok elől, vagy azzal vádolják a rendőröket, hogy el akarják rabolni.
„Nem tudok az otthonom nélkül élni”
A közeli Netajlovében, amely olyan közel van a frontvonalhoz, hogy a falu szélén lévő mezőkön át is hallatszott a lövések hangja, a rendőrség – sikertelenül – próbálta meggyőzni egy tinédzser családját, hogy itt az ideje távozni.
„Eldobni mindent: el sem tudom képzelni – mondta Natalja könnyeket törölgetve a szeméből. – Csak meg akarok halni. Nem tudok otthon nélkül élni.”
A fia, a 14 éves Makszim azt mondta, hogy maradni akar, akárcsak apja, Andrej. Natalja az evakuálás mellett volt, de nem hagyná el őket. A család nem közölte vezetéknevét.
A rendőrség újra és újra megpróbálta meggyőzni őket: „Mi lesz, ha egy gránát lerombolja a házukat? Mi van akkor, ha megsebesülnek?”
Natalja válaszolt: „Jobb gyorsan meghalni.”
Az egyik rendőr így ellenkezett: „De a gyerek élni fog, és sokáig. A gyermek élete fontos.”
Az érvelés hiábavaló volt. Makszim az otthona előtt állt, fejére húzta kapucnis pulóverét, hogy védje magát a reggeli hidegtől.
A robbanó tüzérségi akna hangjára sem rezzent össze. Senki sem tette – az ágyúlövések életük szokásos hátterévé váltak.
Még a város felszabadítása után is civilek fizetik a háború árát
