Spekulációkra adtak okot egy esetleges katonai offenzíváról az ukrán határ mentén tavasszal végrehajtott orosz csapatösszevonások. A kelet-ukrajnai Mariupol kikötője az egyik olyan város, amelyet 2014 óta folyamatosan fenyeget a katonai támadás, és lakói a legrosszabbra készültek.
A városközpont egyik közösségi centrumában az emberek az elsősegélynyújtás alapjait tanulják – arra az esetre, ha totális háború robbanna ki Oroszországgal.
Mariupol mindössze húsz kilométerre fekszik a frontvonaltól, amelyen túl már a külvilág által el nem ismert népköztársaságokat kikiáltó orosz ajkú lázadók az urak.
A nyolcórás elsősegélykurzust kizárólag ukrán nyelven tartják. A résztvevők megtanulják, hogyan kell elállítani a vérzést, mit kell tenni a repesz okozta sérülésekkel és hogyan kell elsősegélyben részesíteni valakit, ha szívrohamot kap.
A résztvevők jógatanárok, edzőtermi oktatók, ügyvédek, rendőrök – szinte az élet minden területéről kikerülő emberek.
„Nem akarunk háborút , de készen kell állnunk rá, ha bekövetkezik " – mondja a két óra közötti kávészünetben Katerina Szuhomlinova 42 éves oktató, aki már régóta önkéntesként segíti az ukrán hadsereget.
Évek óta attól félnek, hogy lerohanják őket
Az invázió lehetősége – amit a legtöbb európai el sem tud képzelni – hét éve lóg Damoklész kardjaként a tengerparti kikötő- és iparváros felett, amely mindössze száz kilométerre fekszik az orosz határtól.
Miközben példátlanul elmérgesedett Moszkva és a Nyugat viszonya, az ukrán határ mentén történt áprilisi orosz csapatösszevonás feltüzelte a félelmeket, hogy katonai offenzíva kezdődhet. De találgatások indultak meg arról is: lehet, hogy a Kreml csak egyszerűen erőfitogtató módon üzenni akart Kijevnek és az ukránokat támogató Joe Biden amerikai elnök új kormányzatának.
Oroszország azt állítja, hogy a csapatokat hadgyakorlatokra vonták össze, majd április végén közölte, hogy több egységet visszaküldenek eredeti, állandó állomáshelyére.
Ugyanakkor Szergej Sojgu védelmi miniszter arról beszélt, hogy „a csapatok azonnali válaszadásra készen maradnak” a Kelet-Európában már régóta tervezett NATO-hadgyakorlatok vélt veszélye miatt.
A háborús pletykákhoz hozzászokott Mariupolban az emberek már nem nagyon vonják fel a szemöldöküket sem akkor, ha új tárgyalások, sem akkor, ha várható eszkaláció hírei érkeznek.
„Mindenki fáradt” – fogalmaz Pavel Kovbaszenko, az Azovsztal nevű cég 23 éves kohásza. Ez az egyik olyan acélüzem, amely fenntartja a város gazdaságát.
A fáradság oka az a konzerválódott állapot, hogy a régió legnagyobb városát, Donyecket már – Moszkva támogatásával – 2014 áprilisában megszerezték a lázadók. Mariupol, amely az eredeti térség második legnagyobb városa, a konfliktus közelében találta magát.
A 2014-es rakétatámadás
Mivel a donyecki és luhanszki régiók nagy részét a lázadók kaparintották meg maguknak, aggodalmak merültek fel, hogy Oroszország Ukrajna délkeleti területeinek nagy részére ráteheti a kezét, hogy megszerezze az Azovi-tengert és szárazföldi kapcsolatot építsen ki az Ukrajnától elcsatolt Krím félszigethez.
A 2014 szeptemberében elfogadott ingatag tűzszünet reményt adott arra, hogy véget érnek a harcok. De 2015 elején szovjet gyártmányú Grad rakéták zápora zúdult Mariupol keleti kerületében egy piacra, 27 ember halálát és 97 megsebesülését okozva.
Kijev azzal vádolta a lázadókat, hogy ők indították a támadást, Oroszországtól kapott fegyverekkel. A Kreml tagadta, hogy bármi köze lett volna a harcokhoz, amelyben mostanra 14 ezren haltak meg és több millióan menekültek el otthonukból.
Mintha fontosabbak lennének a hétköznapi ügyek
A rettegett invázió végül nem következett be, és ha felszínesen tekintünk rá, a tüzérségi támadás is feledésbe merült. A koronavírus-járvány miatti karantén májusi eltörlése a város felújított parkjába, a kávézókba és bárokba csalta az embereket.
Sokan – a szokásos módon – elégedetlenkednek a korrupció, a stagnáló fizetések, valamint a 2014-es Majdan-forradalom és az oroszbarátnak mondott Viktor Janukovics elnök elüldözése után is lassan haladó reformok miatt. Az orosz kardcsörtetésről szóló hírek nem jelentenek újdonságot.
„Már sokszor hallottunk ilyet, megszoktuk” – mondja Diana Berg tördelőszerkesztő, aki Donyeckből menekült ide, amikor 2014 áprilisában kirobbantak a harcok.
„Igen, most csend van, de tudjuk, hogy a helyzet bármikor változat. Úgyhogy mindenkinek van egy becsomagolt bőröndje.”
Távol a városközpontban álló kávézótól, ahol Diana interjút adott a Szabad Európának, a város keleti peremén esténként hallani lehet távoli robbanások tompa zaját. A lövöldözés azután újult ki, hogy a frontvárosokat elhagyták a külföldi megfigyelők.
Anya és fia: családtagból ellenséges országok polgárai
A Mariupoltól keletre fekvő elhagyott üdülőhelyen, Sirokinében, a frontvonaltól mindössze egy kilométerre Oleh Horbenko ukrán katonai önkéntes drónokkal figyeli meg az ellenség pozícióit. Egy 2015-ben menekülő civilek által elhagyott házban felállított rögtönzött irodában elemzi ki a felvételeket egy nagy képernyőn.
A hatvanéves Horbenko 2016-ban szerelt le, mert kiöregedett az aktív szolgálatból. Úgy gondolja, a közelmúltbeli orosz csapatösszevonás arra volt jó, hogy hatalmas mennyiségű haditechnikát juttassanak át a lázadók állásainak közelébe.
„Lehet, hogy kivonták a csapataikat, de ottmaradt a felszerelés” – ismételte meg néhány nyugati elemző véleményét.
Horbenko felesége és 17, valamint 21 éves fiaik Dnipróban, egy négyórás autóútnyi távolságra fekvő városban élnek. A férfi akkor szokta meglátogatni őket, amikor csitulnak a harcok.
Horbenko Afganisztánban is megfordult, ahol a Szovjetunióért harcolt és Moszkvából kapott parancsokat. Most viszont a független Ukrajnáért harcol egy olyan ellenséggel szemben, akit Moszkva támogat. Mint a legtöbb mariupoli, ő is orosz ajkú, és ellenzi az ukrán nacionalizmust. De úgy véli, csak az Oroszország elleni kemény gazdasági szankciók tudnak véget vetni az erőszaknak.
„Katonai módszerekkel nem lehet megnyerni ezt a háborút. Oroszország felfogja, hogy Ukrajna totális lerohanása pirruszi győzelem lenne” – mondja.
Horbenko nyolcvanéves anyja Oroszországban él. Korábban minden évben ellátogatott a fiához, a család Dnipro közelében fekvő dácsáján töltötte a nyarat. Mivel azonban Vlagyimir Putyin orosz elnököt támogatja – akit sok ukrán tesz felelőssé a háborúért –, anya és fia nem politizál. Az idős nő 2014 óta nem jött látogatóba.
„Anyám azt mondja: amikor végre felhagysz a háborúddal és visszavonulsz a dácsádba, majd meglátogatlak. Én meg azzal válaszolok, hogy oké, majd akkor, amikor ti megszabadultok Putyintól.”
Nehéz lehet asszimilálni a lázadó területek lakosait
A tördelőszerkesztő Berg 2014 májusában menekült el Donyeckből, azután, hogy az általa szervezett ukránpárti gyűlést oroszbarát huligánok támadták meg. A Fekete-tengeren fekvő Odesszába utazott, és arra számított, hogy egy héten belül hazatér.
Hónapokat töltött különböző ukrán városokban, míg végül Mariupolban telepedett le. Azért itt, hogy az elsők között térhessen vissza, amikor Donyeck ismét ukrán ellenőrzés alá kerül.
Berg elismeri, nem biztos, hogy ez még az ő életében megvalósul. És ha igen, akkor is előfordulhat, hogy lehetetlen feladatnak bizonyul Donyeck és Luhanszk újjáépítése, a lázadó területek visszaintegrálása és asszimilálása Ukrajnába.
„Mindenki a háborúról beszél. Senki sem gondol rá, mi lesz utána – teszi hozzá, mivel a szeparatista körzetek lakói évek óta oroszbarát információs térben élnek. – Amikor véget érnek a harcok és megindulnak a politikai tárgyalások, azokat az embereket integrálni kell. És akkor kezdődik majd a nagy gáz.”
