Akadálymentes mód

A legfrissebb hírek

"Kiszámíthatatlanul aratott a halál" - exkluzív interjú a volt haditudósítóval


Györgyi Orbán, the former correspondent of the Hungarian Public Radio in Sarajevo in 1994. The photo belongs to her private collection.

Szenvedélyesen szereti az Adriát, mindent tud róla. A hetvenes években bejárta a volt Jugoszláviát, akkor még nem gondolta, hogy a kilencvenes évek elején a Magyar Rádió éppen őt küldi, hogy szívfájdító tárgyilagossággal tudósítson a Tito országát darabokra szaggató háborúról. Exkluzív interjút készítettünk Orbán Györgyivel a három és fél éven át tartó boszniai háborút lezáró daytoni békeszerződés aláírásának 25. évfordulóján.

Mi az első, ami az eszébe jut erről a háborúról?

Egy dallamsor. Nem tudom sem dátumhoz, sem eseményhez kötni, de amint meghallom – mindegy, hogy a horvát himnuszban vagy Rahmanyinov III. zongoraversenyében vélem felfedezni –, elöntenek az érzelmek, és eszembe jut a háború.

Mit keres egy orientalisztika-történelem szakot végzett nő a fronton?

Kiküldik. Akkor már évek óta a Magyar Rádió hírszerkesztőségében dolgoztam, abba a „klubba” pedig a belépő a két kötelező nyelven, az oroszon és az angolon kívül egy harmadik nyelv megtanulása volt. Szomszédos országból kellett választani. És nemcsak a nyelvet, hanem mellette a történelmét, politikai berendezését, irodalmát, zenéjét és nem csak a népzenét. Mindez azért kellett, hogy az adott kollégához bárki odamehessen az országra vonatkozó bármilyen információért.

Amikor a 70-es években 3 évente lehetett külföldre utazni, már kétszer voltam Jugoszláviában, és nagyon megszerettem az ottani világot. Vállaltam, hogy megtanulok szerb-horvátul (mi az nekem az arab és a héber nyelv után), mert a kollégák között nem volt „jugoszlávos”.

Orbán Györgyi, a Magyar Rádió tudósítója a rádió stúdiójában 1993-ban
Orbán Györgyi, a Magyar Rádió tudósítója a rádió stúdiójában 1993-ban

Így, amikor tudósító kellett, nem volt kérdés, hogy kit válasszanak, én pedig nem sokat gondolkodtam, igent mondtam. Semmiféle kalandvágy nem volt bennem, csak az érdeklődés és az aggodalom. Szándékosan nem mondok kíváncsiságot. Tudtam, milyen lehet a háború, hiszen vannak gyermekkori emlékeim a II. világháborúról. Nem a kíváncsiság, hanem a közlés vágya, a szakmaiság motivált.

Gyertya, zsineg, svájci bicska

Hogyan készül fel egy haditudósító?

Semmilyen speciális túlélő felszerelésre ne gondoljon. Elbattyogtam a Magyar Újságírók Országos Szövetségének főorvosához, Dr. Gombosi Katalinhoz, ő felírt néhány alapgyógyszert, kötszert, ami jó, ha van nálam, apám pedig a lelkemre kötötte, hogy három dolog mindig legyen velem: gyertya, zsineg és svájci bicska. Így is volt. Vonattal utaztam, havonta haza kellett jönnöm elszámolni a pénzzel, amit kaptam, szusszantam, és mentem vissza a frontra.

Kapcsolatok voltak, kézről kézre adtak. Zágrábig vitt a vonat, aztán mentem, ahogy tudtam. Helyi újságírók vittek, a hadsereg vagy az ENSZ autója, ez a helyzeten múlt.

Dubrovnikban eltűnt alólam a lépcső

Hogy lehet úgy dolgozni, hogy folyamatosan életveszélyben van?

Soha nem gondolkoztam ezen. Így utólag két olyan helyzetet tudok felidézni, amikor úgy éreztem, hogy rezeg a léc. Dubrovnikban nem szállodában laktam, hanem egy zágrábi barátnőm barátnőjénél , az óváros fölött, a hegyoldalban. A város blokád alatt volt, a hegy felől a jugoszláv néphadsereg montenegrói egységei lőtték. Az épületek tetejére céloztak, mert tudták, hogy a kőből épült házak belül faszerkezetesek, az aknagránáttól végig is égtek, csak az egymáshoz tapasztott házak falai maradtak meg. A háború kezdetén földről, vízről és a levegőből is lőtték a várost. A tengeri blokádot annyi időre oldották föl, hogy az öregeket, a betegeket, a nőket és a gyerekeket egy hajón kimenekíthessék, aki maradt, az az óváros déli erődjében, a Revelin erődben keresett menedéket. Azon a napon, amelyikről beszélek, csend volt és napsütés. A háztól, ahol laktam hosszú lépcsősor vezetett az óváros Ploce kapujáig, lementem meglátogatni egy idős barátnőmet, Annát, akivel még a hetvenes évek elején ismerkedtem meg.

Ő nem menekült el a hajóval, és az erődbe sem volt hajlandó beköltözni. Helyette naponta főzött, és amennyi ételt csak elbírt, elvitt az erődben lévőknek. Tésztához, borsóhoz, babhoz lehetett hozzájutni, ebből készültek az étkek. Anna minden áldott nap az életét kockáztatta, hogy etesse, akit tud. Azt mondta, már eleget élt. 65 éves volt akkor. Ez volt az ő válasza a háborúra.

Füst gomolyog a blokád alatt tartott, lángoló Dubrovnik felett 1991. november 11-én.
Füst gomolyog a blokád alatt tartott, lángoló Dubrovnik felett 1991. november 11-én.

Beszélgettünk, aztán megszólaltak a riadót jelző szirénák, indulnom kellett megírni az aznap esti tudósítást a rádiónak. Mondta, hogy a fal mellett menjek. Halálos csend volt az egész városban, sehol egy lélek. Ki kellett mennem a falak mellől a Szent Balázs templom előtti térre. Visszanéztem és a főutca, a Stradun repeszektől szaggatott kövén ragyogott a lemenő nap. Egyszer csak odalépett hozzám egy férfi a semmiből, és azt kérdezte angolul, hogy mit keres egy nő ebben a háborúban. Horvátul válaszoltam, hogy magyar újságíró vagyok, tudósítok.

„Magyarica! Gyere, igyál velünk egy pohár bort! Nem tudjuk, hogy élünk-e még holnap!”

Mondtam, rendben, de csak akkor megyek, ha kapok egy gyertyát. Érdekes, hogy minden működött, helyreállították a vízszolgáltatást, a telefonok is működtek a legnagyobb zűrzavarban is, áram viszont nem volt. Ittam bort, kaptam gyertyát, és a hosszú lépcsőkön valahogy felértem a házhoz. Abban a pillanatban, ahogy a bejárathoz értem, egy hatalmas robbanás rázta meg a környéket.

Néda, a háziasszonyom berántott a lépcső alá. Ott, a lépcső alatt kuporogva, a borozásért kapott gyertya fényénél írtam meg a tudósításomat, hogy aztán telefonon leadhassam a rádiónak. Néda sírógörcsöt kapott, hogy megnyugtassam, átmentünk a szomszédba, ahhoz az orosz ENSZ-tiszthez, akire főzött, mosott. Ebből tartotta fent magát. A katona jó sok pálinkát diktált belénk.

Másnap reggel, elindultam újra a városba, akkor láttam, hogy eltűnt a házhoz vezető lépcsősor. Az a hatalmas robbanás, amit előző este, másodpercekkel azután hallottam, hogy felértem a lépcső tetejére, annak a lövedéknek a becsapódása volt, ami elpusztította a több száz éves lépcsősort, bedöntötte a kőből rakott kerítést, ketté törte az ott őrködő ciprust.

Temetővé váltak a parkok

A másik ilyen helyzet Szarajevóban ért, 1994-ben. Magyar küldöttséggel mentem, Kovács László akkori külügyminisztert, Gyarmati István diplomatát, volt államtitkárt kísértem az MTI tudósítójával abból az alkalomból, hogy Bosznia-Hercegovinában felállították az EBESZ, az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet misszióját.

Szarajevó katlanban fekszik, körülötte hegyekkel. Sokkoló volt a majdnem 4 évig blokád alatt tartott város látványa, 20 ezer ember halt meg ott, köztük a legtöbb civil és gyermek. Nem lőttek folyamatosan, kiszámíthatatlanul aratott a halál. Ki volt írva egy kartonpapírra sok helyen, hogy "Vigyázz, orvlövész!".

Egy parkban a havas földben frissen ásott sírok sorakoztak, amerre a szem ellátott. A sírkertekben már nem volt hely, a városi parkok váltak temetővé. Iszonyú látvány volt.

Temetővé váltak a közparkok Szarajevóban. Orbán Györgyi fotója 1994-ből.
Temetővé váltak a közparkok Szarajevóban. Orbán Györgyi fotója 1994-ből.

Az ENSZ páncélozott autójával vittek mindenhova. Engem az EBESZ szarajevói munkatársánál, Alma Abdulzajmovicnál szállásoltak el. Nagyon szép, polgári lakásban lakott, amelynek egyetlen szobáját tudta csak fűteni egy kis kerek vaskályhával. Azt is úgy, hogy mielőtt hazaértünk, a piacon vettünk 5 kiló aprófát, mint a krumpli, úgy volt hálóba csomagolva, 50 német márkába került. Ez hatalmas összeg volt ott, de a mínusz 15 fok nyomós érv az üzlet mellett. Felöltözve, sok pokrócba becsavarva próbáltunk elaludni, akkor rázendítettek a szerb ágyúk. Annyira elfáradtam napközben a jó és a rossz élményektől, hogy ágyúdörgésben, egy célpontnak számító óvárosi lakásban, primér életveszélyben is elaludtam.

Hogyan lehet leküzdeni a félelmet vagy feldolgoznia pusztítást, a háború traumáját?

Furcsa lesz talán az, amit mondok, de nekem akkor ez volt a munkahelyem, figyeltem, dolgoztam, végeztem a munkám. A hírben nincs jelző, csak a puszta tényt írhatom röviden, a kezdő mondatban a lényeget kiemelve. Így írtam meg a tudósításaimat is, ezeket az elveket követve, csak a műfaj miatt kicsit bővebben. Hol gyertyafénynél a lépcső alatt, hol egy romos szállodai szobában vagy barátoknál meghúzódva. Ez a fajta fegyelem segített, átlendített helyzeteken.

1992 nyarán hazajöttem pihenni, akkor jött ki rajtam egy őrületes fáradtság. Az orvos azt mondta, hogy menjek el valahova egy hónapra, kapcsolódjak ki. Visszamentem az Adriára. Hova máshova?

Ha az kérdés, mekkora nyomot hagy mindez az emberben, arról reggelig tudnék mesélni. Tavalyelőtt visszamentem Mosztárba, ahonnan szintén tudósítottam, még mielőtt a horvátok szétlőtték volna az Öreg hidat. Újjáépítették, és amikor átmentem rajta, sírógörcsöt kaptam. Ennyit arról, maradtak-e bennem sebek.

Szerencsés vagyok, mert tőlem ez a háború nem vett el senkit, a barátságok a mai napig élnek, az emlékek összetartanak szerbekkel, horvátokkal, bosnyákokkal, montenegróiakkal, szarajevóiakkal, zágrábiakkal, belgrádiakkal.

Lefejezett szentek egy Dubrovnik melletti település templomában. A fotót Orbán Györgyi, a Magyar Rádió volt tudósítója készítette.
Lefejezett szentek egy Dubrovnik melletti település templomában. A fotót Orbán Györgyi, a Magyar Rádió volt tudósítója készítette.

Az ő veszteségeikről a beszélgetéseinkből tudok, és ez nem „csak” emberéletekben mérhető. Úgy érzik, etnikumtól függetlenül, hogy eltűnt egy színes, multikulturális élet, és jött helyette egy feldarabolt, néha átjárhatatlan, sokkal szürkébb világ, amelynek persze vannak jócskán haszonélvezői. Nem dörögnek a fegyverek, helyette van szegénység és korrupció.

A minap olvastam a Dnevni Avaz című szarajevói napilapban, hogy az egykori budapesti bosnyák nagykövetasszony, most az ország külügyminisztere, Bisera Turkovic a daytoni békeszerződés reformjáról, az etnikailag szétszedett ország egyesítéséről beszélt, de gondolataival hatalmas felháborodást váltott ki a különböző nemzetiségek elitjében. Messze még az igazi béke!

A beszélgetésünk elején azt mondta, ennek a háborúnak van dallama. Íze, szaga, színe is van?

Van, igen. Az íze keserű, a szaga füstös, poros, a színe pedig vörös, mint a vér és a lángoló tűz.

Ingyenes mobilalkalmazásunkkal bárhol és bármikor elérheti a Szabad Európa weboldalának tartalmát. Töltse le díjnyertes applikációnkat a Google Play vagy az Apple Store kínálatából!
XS
SM
MD
LG