Akadálymentes mód

A legfrissebb hírek

„Erős lobbiérdekek is életben tartják ezt a rendszert” – Németh Vladimir, Vova


Az utóbbi időben festő-mázoló segédmunkásként, most éppen Amszterdamban dolgozik. Németh Vladimir vagy ahogy mindenki ismeri, Vova volt a legendás klub, a Tilos az Á vezetője, de ő katalizálta a Tilos Rádió létrejöttét is és még sok mindenét. Mit lát a mai magyarországi könnyűzenei kultúra lehetőségének, miért nem csinálta meg ő a Szigetet, és mit szól ahhoz, hogy a libernyákoknak most nem osztanak lapot? Nirvánia után című podcastsorozatunk harmadik beszélgetésének leírt változata.

Megpróbálom kronologikusan összefoglalni, hogy miket csináltál, aztán javíts ki, ha valami kimaradt, vagy máshova helyeznéd a hangsúlyt. A nyolcvanas évekbeli bölcsészkar után a Tilos az Á nevű legendás budapesti klubnak voltál az alapítója és vezetője. Az ott indult Tilos Rádiót is te gründoltad össze, te hívtad össze a tíz alapítót. Szervezted a Zene Ünnepét, egy budapesti ingyenes fesztivált. Lajkó Félix menedzsere voltál. A Rádió C-t is együtt alapítottuk 2000-ben, végig ott voltál a vezetésében. Mit hagytam ki?

Nem is tudom. Csináltuk még a Budapesti Búcsút, ami szerintem a világzenében fontos mérföldkő volt Magyarországon. És szerveztem önálló koncerteket is, promoterként is működtem.

Mikor szálltál ki a kulturális életből, és miért?

2010 tájékán. Akkor tíz éve vittem Lajkó Félixet, voltam a mindenese, a zeneműkiadója, turnéinak, koncertjeinek a szervezője. Azt éreztem, hogy abban a kulturális környezetben nem tudok többet kihozni belőle, holott Félix sokkal többet érdemelt volna, világhírnevet. Az én eszközeim elfogytak. Lehetett volna több koncertet szervezni neki itt, Magyarországon, de nem sikerült elérni azt a nagy nemzetközi áttörést, amire mérget mertem volna venni, amikor elkezdtem vele dolgozni. Akkor biztos voltam benne, hogy a magyar zenei élet következő világsztárja Félix lesz. Végül ezt az áttörést, utólag belátva saját magunk hibái miatt is, de egyáltalán, az egész kulturális környezet milyensége miatt nem sikerült elérnem vele. Úgy éreztem, hogy onnantól kezdve már nincs motiváció, és abba is hagytam az egészet.

Azóta mit csinálsz és most miből élsz?

Visszaeveztem egy kicsit, ha nem is a klubéletbe, de a budapesti teraszkultúrába: egy emblematikus helyszínének, a Pagony nevű helynek voltam az egyik tulajdonosa.

Aztán megmártóztam a közszolgálati média felügyeletében: kilenc éven át kurátor voltam a Közszolgálati Közalapítványnál. Az egy kicsit el is lustított, mert ott volt egy viszonylag stabil jövedelmem.

Az LMP delegáltja voltál.

Rövid idő után kiderült, hogy az ellenzék által delegált kurátorként semmilyen befolyásod nem lehet a rendszerre.

Napirendre sem vették a javaslataidat.

Hiába lázadtam, ütöttem az asztalt, soha semmit nem lehetett elérni.

De talán láthattad, hogy egy ilyen fontos kultúraalakító intézmény, mint a közszolgálati média, hogyan viselkedik Magyarországon. Hogyan promotálja, támogatja a közszolgálati média a maga felületeivel a kultúrát, és milyen kultúrát támogat.

Én nem tulajdonítanék túl sok jelentőséget a közszolgálati média kultúraalakító szerepének.

Azért a Petőfi Rádió, az MR2 pár évvel a NER előtt nagyon fontos szereplő volt.

Ez igaz. A könnyűzenei vonalon meghatározó változás volt, amikor a Petőfi, ha jól emlékszem, 2007-ben, átment azon a nagy átalakuláson. De azóta van már Petőfi TV sávja is az M2-nek, és a nézettségi számok szerint gyakorlatilag a nagymamán és a szomszédokon kívül senki az ég egy adta világon nem nézi ezeket a műsorokat.

Akkor minek csinálják?

Ez jó kérdés. Azt gondolom, hogy egyrészt ez egy olyan plénum, ahol foglalkoztatni lehet a kádereiket. Másrészt lehet azt gondolni, hogy valamilyen befolyással bír a kultúra egészére vagy annak megismertetésére, de egyértelműen kiderült, hogy nem.

Nyilván erős lobbiérdekek is lehetnek mögötte azok felől, akik a fenntartásában érdekeltek, hisz itt azért összefolyik a magánszféra a közszolgálattal. Mert például nem az MTVA stúdióiban veszik fel, hanem egy magánhelyszínen.

A hajón.

Az A38 Hajón. Azt gondolom, hogy nem lehet más oka ennek, mint hogy erős lobbiérdekek is életben tartják ezt a rendszert.

A Petőfi Rádiónak azért így is nagy elérése van teljesen átlagos mainstream poprádióként.

Ehhez egyébként le kellett butítani teljesen a rádiós piacot. Piacvezető volt egy darabig, aztán amikor megjelent a Retro Rádió, az rögtön átvette a helyét. Valóban van elérése, vidéken ennek van is jelentősége, mert a vidéki rádiós piac annyira szűk, hogy a közszolgálaton kívül gyakorlatilag csak KESMA-rádiók vagy a jelenlegi hatalomhoz közel állók által üzemeltett rádiók szólnak. Ennek ott van jelentősége, hogy leszűkíti azt a minőségi zenei piacot, amihez a mai fiatalok már sokkal inkább a Spotifyon és a YouTube-on keresztül jutnak el.

Ha valami megmagyarázhatatlan okból azt mondanák neked, hogy te vagy a felelős a magyar közszolgálati média kulturális tartalmaiért, mit csinálnál? Miközben korlátlanul elérhető máshol a zene minden szegmense, bár sok kulturális tartalom nem.

Nem tudom, de az biztos, hogy keményen át kéne gondolni, mert az, amit évek óta ezzel a Petőfi branddel próbálnak a tévében és a rádióban megjeleníteni, egyértelműen nem működik.

Mindenféleképpen platformbővítésre lenne szükség, ami nem abból áll, hogy honlapot szerkesztünk mindenkinek. Hanem meg kell próbálni bejuttatni a platformokra azokat a közszolgálatilag is fontosnak ítélt tartalmakat, amelyeket a fiatalok hallgatnak.

A könnyűzenében teljes átalakuláson ment keresztül a rendszer. Ha visszamegyünk harminc évet: a Tilos az Á időszakában mi még a kazettás időszakból indultunk. A nagy vívmány a CD megjelenése volt. Utána ezekkel a változásokkal és az internet elterjedésével gyakorlatilag olyan szabadon lehetett hozzáférni a zenékhez, hogy meg is roppant az iparág. Addig nyugat-európai mintára a könnyűzenét alapvetően zenekiadók, lemezkiadók finanszírozták. A turnékat is ők finanszírozták, ők voltak a legfőbb szereplők.

Azzal, hogy ingyenesen hozzá lehetett férni a zenékhez, a zenekiadók rendesen megroppantak, és éveken keresztül kereste is a helyét a finanszírozásban a könnyűzenei műfaj. Akkor jött a streaming, a YouTube, a Spotify. Ott kezdődött el egy olyan üzleti modell kialakulása, ami a mai napig működik.

Érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy érdemes-e valamilyen versenyhelyzetet kialakítani a nagy nemzetközi streamingszolgáltatóknak akár egy új platform elindításával. Nem lenne ördögtől való, mert nyelvileg úgyis annyira izoláltak vagyunk, hogy ha lenne egy kereskedelmi feltételeiben jobb platform a magyar előadók számára, mint a YouTube, akkor az tudna valamilyen versenyt generálni ezen a piacon. Hiszen akkor lehet, hogy oda is feltöltenék a magyar előadókat.

Kérdés, hogy az elmúlt harmincévnyi instrumentális zenei előadói meg tudnának-e ebből élni. Nyilvánvalóan nem, mert nincsenek olyan nézettségeik. Ők a mai napig a koncertekből, illetve az Artisjusból befolyó jogdíjaikból tudják fenntartani magukat. Az új, Z generációs csoport viszont – akik most tényleg gombamód szaporodnak Magyarországon, rengeteg ilyen előadó van a piacon – már csak a streamingre hagyatkozik. Nekik milliós letöltéseik vannak, ők már meg tudnak élni ebből.

Mi neked most az adekvát zene? Úgy érzed, hogy követed?

Persze, nagyon elkezdtem követni ezt a hiphopszcénát. Azt gondolom, hogy ha valamilyen globalitással nézem a magyar zenei piacot, akkor nekünk két kitörési pontunk van. Az egyik mindenféleképpen ezek a fiatal előadók.

A másik, amiben unikálisak vagyunk, és irdatlanul gazdag zenei kincs van a birtokunkban, az a klasszik népzene. Megfelelő támogatással, igényességgel és odafigyeléssel lehetne újat mutatnunk a világ számára a magyar alapú, a roma és a magyar népzenei kinccsel.

Ennek a world music zenének voltál te az egyik első magyarországi promotere. A fesztiváljaidon sok ilyen zenekar lépett fel.

Más a világzene, én a klasszikus népzenéről beszélek. A mezőségi, kalotaszegi autentikus dalokról és azokról, amelyek megmutatásában a kilencvenes évek elején egy kicsi szerepünk nekünk is volt a Tilos az Á-ban azzal, hogy a havi programjaink szövetébe beépült a cigány népzene. Az Ando Drom, a Kalyi Jag, a Szilvási Gipsy Folk Band rendszeres fellépők voltak nálunk. Ez a zene teljesen elsorvadt. Én legalábbis nem látom, hogy lenne előadói platformjuk ma Magyarországon.

A Parno Graszt azért nagy sztár lett, ami a Rádió C-s időszakunkban, a kétezres évek legelején jött fel.

Nem nagyon tudok más klasszikus zenei előadót mondani. Nincsenek meg a helyszíneik, ahol fel tudnának lépni. Ahhoz, hogy élővé varázsold a zenét, mindenféleképpen meg kell teremteni annak lehetőségét, hogy ezt valahol el is tudják neked játszani.

Rapperjeik is vannak. Azt mondjuk mindig furcsállottam, hogy nincs meg bennük az amerikai fekete rap társadalomkritikus éle, bár azért már vannak ilyen előadóik, zenekaraik is.

Ez az a másik terep, amit fontosnak gondolok. A rap- és a hiphopszcénában megjelentek fiatal roma előadók, akik kikiáltják a bajaikat a világba. Ezen a két téren lehetne valamit akár nemzetközi szinten is megmutatni a magyar zenei kultúrából.

A mi időnkben, ’90 tájékán ránk zúdult egy hihetetlen műfaji sokszínűség, aminek a Tilos az Á haszonélvezője volt, mert rengeteg kísérletező zenekar indult el. A szorítás után, amit a szocializmus évei jelentettek, ahol voltak a nagyok, a Metró, az Omega meg az LGT, meg Koncz Zsuzsa…

A nyolcvanas években azért volt Pesten egy alternatív szcéna.

Volt, akik a tűrt kategóriát képviselték. De utána viszont százával alakultak zenekarok, ami műfaji sokszínűséget is jelentett.

Aztán a klubkultúra kicsit alábbhagyott, megszűntek azok a fellépési lehetőségek, és sok zenekar lehúzta a redőnyt. Volt egy visszaesés. A kétezres évek elején volt egy olyan bumm, amikor sokan kísérleteztek angol nyelvű dalokkal, hogy esetleg kiléphessenek a nemzetközi színtérre. De azok alapvetően az angolszász gitárzenék magyarországi megfelelői voltak. Lehet, hogy tehetségesek és nagyon jók voltak, de betörni egy olyan piacra, ahol nyugat-európai tőkék és akkor még prosperáló hanglemezkiadók vitték a prímet, szabták meg a trendeket, pénz nélkül nem lehetett.

Ezért aztán volt egy kis teknő a magyar könnyűzenében, ami most kezd el egy kicsit éledezni azzal, hogy a fiatalok hozzáférnek a technológiához, meg tudják csinálni a saját kipjeiket. Fel tudják venni akár egy kis szobában a dalaikat, és van mondanivalójuk is.

Mondtad, hogy a mi időnkben, tehát legjobban a rendszerváltáskor érezted magad Magyarországon.

Igen, aminek nyilvánvaló oka, hogy sokkal fiatalabb voltam, de a közhangulat is sokkal jobb volt, ami befolyásolja az ember világlátását. Sokkal több lehetőséget láttam abban az időben.

Németh Vladimir, Vova, cultural organizer
Németh Vladimir, Vova, cultural organizer

Egyébként az előbb lemaradt, hogy most miből élsz.

Most éppen klasszikus építőipari segédmunkákat végzek. Most ezt dobta a gép. Amikor három évvel ezelőtt megszűnt a kurátorságom, próbáltam visszaevickélni a kultúra terepére, beadtam pár pályázatot. Többnyire válasz sem érkezett rájuk. Nagyon nehéz több mint tíz év kihagyás után versenyképesen visszajönni erre a terepre.

De van még egy dolog: azért az iparági szereplőket a mai napig ismerem. Amikor tájékozódtam, hogy mik történnek, és próbáltam felvenni a fonalat, akkor mindig azt a választ kaptam, hogy ha X. Y.-nal jóban vagy, akkor van helyed a terepen.

Biztos nem mondod meg, hogy ki az X. Y.

Nem mondom meg, szerintem a szakmában mindenki tudja. Az sújtott le nagyon, hogy a legnagyobb természetességgel mondták, akikkel beszélgettem, hogy ennek a rendszernek így kell működnie vagy így működik.

A kilencvenes, kétezres években nem így működött? Neked nem kellett előszobáznod, kilincselned?

Nekem nem. Biztos voltak olyanok, akik már akkor is előszobáztak, kilincseltek, és vélhetően ők azok, akik a mai terepet is leuralják. De engem, hála a jó istennek, elkerült ez.

A Tilos az Á teljesen magánkezdeményezés volt. A kollegáimmal, akikkel elkezdtük a Tilos Rádiót, a saját kreativitásunkat, a saját pénzünket fektettük bele. A Félix iszonyatos tehetség volt, nem kellett vele előszobáznom. Úgyhogy én szerencsésen elkerültem ezt, és nagyon megdöbbentett, hogy ez egy elfogadott eszközzé vált ezen a terepen. Én azt hittem a kilencvenes években, amikor elindultunk az alkotó éveinkre, hogy ez nem így lesz. Szerettem volna, ha nem így történik. Nagyon megdöbbentem, amikor hallottam, hogy sajnos így működik.

Ez a klasszikus magyar politikai hagyományba beleillő klientelizmus, urambátyámrendszer, vagy itt ugyanolyan pénzvisszafolyatások vannak, mint a gazdaság más területein? Direkt politikai megrendelések vannak?

Ezt nem tudom, ennyire nem vagyok benne a dologban, a tényfeltáró újságírás felelőssége lenne ezt kideríteni. Azt gondolom, hogy mindegyik benne van.

Nem szükségszerű egy ilyen kicsi nyelvi, kulturális piacon, hogy az államnak mindig ilyen masszív szerepe van? Hogy a piac nem tudja folyamatosan működtetni azokat az irányzatokat, amelyek nem tudnak akkora kereskedelmi bevételt termelni, már csak a műfaji sajátosságaik miatt sem, és azokat állami segítség nélkül nem lehet eltartani? És ha már az állam ott van, akkor megjelenik a politikai igény, a nepotizmus, a klientelizmus?

Biztos van igazság abban, hogy valamilyen állami szerepvállalásra szükség van a könnyűzenében is. Ne általánosságban a kultúráról beszéljünk, hanem a könnyűzenéről. Ez azért nagyjából a világon mindenhol a piaci szabályozásnak kitett szcéna. Az is tudja szerintem a legjobban ellátni, kiszolgálni a szükséges irányokat.

Én alapvetően annak a pártján vagyok, hogy az állam vonuljon ki erről a terepről, amennyire csak lehet. Az esélyegyenlőségek, a platformok megteremtésében lehet szerepe, a magyar kultúra nemzetközi megjelenítésében lehet szerepe. De meg is billenti a piacot. Azzal például, hogy ma Budapesten van két olyan klub, az A38 Hajó és az Akvárium, amely nagyon jelentős állami és állami vállalati támogatásokban részesül, teljesen megbillenti az egész piacot. Máris nincsen lehetősége kicsi promotereknek versenyképesen megmutatni azt a színt, amit ők be tudnának hozni ebbe az országba, vagy akiket képviselni tudnának.

De miért? A zenekaraik fel tudnak ott lépni.

Én foglalkoztam külföldi zenekarok magyarországi bulijainak szervezésével, és olyanokat buktam, mint az ólajtó. Például amikor a Petőfi Csarnokban egy rossz időpontválasztásnak köszönhetően ki kellett fizetnem a bérleti díjat, a technika bérletét stb.

Ezeknek az állami támogatásokból működő kluboknak egyrészt megvan az a lehetőségük, hogy külföldi zenekarokat felléptetnek itt, Magyarországon, és számos olyan költséggel nem kell számolniuk, amivel azoknak kell, akiknek nincs a fenekük alá tolva a helyszín vagy a technika. Az állam megjelenése ezeken a terepeken beszűkíti a lehetőségeket és a palettát. Azért nincs igazán klubkultúra szerintem Budapesten, mert itt van ez a két hely, ami mindent leural.

Ha ők is jobban ki lennének téve a piacnak, akkor jobb lenne a verseny, nagyobb tere lenne a kisebbeknek is?

Szerintem igen. Semmi okát nem látom annak, hogy az állam ömlessze beléjük a pénzt. Egy-két évvel ezelőtt megnéztem: az A38 Hajóba, ami a Petőfi brand egyik fő helyszíne is, pár évvel ezelőtt már öt és fél milliárd forint felett volt az az állami pénz, ami az egyébként csak nyolcszáz férőhelyes klubba be lett folyatva, csatornázva. Ez óhatatlanul helyzeti előnyt biztosít számukra.

Most van olyan éles határvonal alter és mainstream zene és kultúra között, mint volt a nyolcvanas vagy akár a kilencvenes években?

Biztos. Nem ismerem annyira a terepet. Vannak olyanok, akik a YouTube-on nagy sztárok, és soha nem is akarnak bekerülni a mainstream médiába, de nem is fognak. Van egy zenei indulat, ami, azt gondolom, hogy a mai alter. Ez leginkább a mostani huszonéves előadók terepe. De ez is a legizgalmasabb.

Ahová az állam valamilyen szinten befolyatja magát, bármilyen jó szándékkal is – hiszen van a Petőfi Kulturális Ügynökség, amelynek vannak leágazásai, a Hajógyár, a Halmos Béla Program, a Hangfoglaló Program, ezek mind az ügynökség által kezelt felületek –, ott irdatlan mennyiségű ember dolgozik, és tulajdonképpen semmiféle mérhető eredménye nincs a munkájuknak.

Ez mégiscsak a könnyűzene, ahol a számokra valamilyen szinten illő lenne odafigyelni. Vagy hogy legyen valami utóélete az általuk kiválasztott előadóknak, ha már szükségesnek gondolnak kiválasztani előadókat, akiket támogatásra érdemesnek gondolnak. Akkor azt a munkát be is kell fejezni, őket valameddig eljuttatni. Most a belekapok mindenbe időszakát látom. Mellette pedig működnek azok a fiatal tehetségek, akikben egy kicsit magunkat látom, akik minden falat lerombolnak.

Mi volt a drive, ami téged hajtott akkor, és ez megváltozott mostanra?

Ahogy készültem erre a beszélgetésre, azért még éreztem, hogy vannak még ötleteim, hogy hogyan lehetne ehhez a dologhoz hozzányúlni. Az akkori drive-nak nyilván voltak mintái: a nyugat-európai kitekintéseink, a holland házfoglaló mozgalom. Sokakat ismertem, és tetszett az, ahogy a világhoz hozzáálltak. A Tilos Rádió nem indulhatott volna el, ha a holland squatterek nem támogatnak bennünket adóval, tapasztalattal. És mi éreztük azt a szabadságot, hogy amit mi meg akarunk mutatni magunkból, azoknak platformot biztosítunk.

Ez a drive halványult?

Biztos. Már nincs bennem annyi energia, hogy megint valami óriási dologba bele tudnék kezdeni. De tényleg vannak olyan ötleteim, amelyeknek lenne létjogosultságuk. De nem gondolok arra, hogy nekem lenne helyem még visszatérni ezen a terepen.

Mert?

A legfőbb oka az, amit már említettem, hogy nem tudok egy olyan rendszerben gondolkodni, ahol jóban kell lenni emberekkel annak érdekében, hogy valamit megvalósíthass.

Látsz hasonlóságokat a tágabb társadalmi, politikai környezetben a mostani és a nyolcvanas évekbeli világ között, vagy inkább ne menjünk bele ennyire?

Hogyne, persze.

Nem kell kifejteni, hátha még valaki kíváncsi lesz a tanácsaidra.

Látok, igen.

Van olyan kompromisszumod, amit megbántál? Nem magánéleti.

Nagyon fellengzősen mondhatnám, hogy nem kötöttem kompromisszumokat, és szerintem azt kell megbánnom, hogy nem kötöttem kompromisszumokat.

Ennek a generációnak van-e valami tipizálhatósága?

A generációnak szerintem nincs. Egyéni életutak vannak. Ha a könnyűzenét nézzük, akkor szerintem nagyon fontos a Sziget, a Gerendai Karcsi szerepe. Megint egy olyan terep, ahol szerintem világraszóló minőségű dolgot sikerült egy ilyen pici országban valakinek megteremtenie. Ehhez kell az a zsenialitás, amit ők meg tudtak csinálni. Az a kereskedelmi terep nagyon jó példája.

Te el tudtál volna menni arra?

Nem. Engem nem érdekelt. Azt gondolom, hogy a tudásom meglett volna hozzá, és a lehetőségem is. Azért a Tilos az Á a kilencvenes években nagyon elfogadott intézmény volt.

Azért messze van egy pár száz fős klub egy több százezres látogatottságú fesztiváltól.

Ők sem voltak több százezres látogatottságúak, amikor elkezdték csinálni. Nekünk akkor a kapcsolatrendszerünk, a beágyazottságunk nagyon nagy volt a zenében, hiszen nálunk heti hét napon események, leginkább zenei események voltak. Ismertük a terepet, simán meg tudtunk volna szervezni bármit. Volt egy nemzetközi elismertségünk is, és ezáltal megjelentek nálunk a busszal turnézó külföldi zenekarok is. Nekünk sokkal könnyebb dolgunk lett volna megvalósítani azt, amit aztán a Sziget megcsinált a semmiből.

Azért nem azok a nagyágyúk léptek fel, mint a Szigeten. Bár a Szigeten sem voltak aktuális világsztárok, hanem pár évvel korábbiak.

Nekünk erre volt stábunk, a Szigetnek ezt a semmiből kellett megvalósítania. Nekünk sok adottságunk megvolt hozzá. Volt kalózrádiónk is, Tilos Rádiónk, ami a promóciójában is segített volna. De engem nem motivált. Ilyen szinten sosem tudtam igazán nagy rendszerekben gondolkodni. Addig szerettem nyújtózkodni, amíg arra rálátásom van, és olyan dolgokat csinálni, amelyeknek ura tudok lenni. A Sziget már egy nagyobb stáb mozgatását jelentette, arra én nem éreztem késztetést.

Még most sem bánod, amikor a spaklit fogod, és kapirgálod a falat?

Még most sem, mert azért tök jó ám azt a falat látni utána. Ezt komolyan mondom. Megpróbálok benne minél több örömöt találni, meg én mindig egy barkácsolós típusú valaki voltam. Nem hiszem, hogy alakulhatott volna ez másképp.

Németh Vladimir, Vova cultural organizer
Németh Vladimir, Vova cultural organizer

Visszatérve kicsit a generációkhoz, a betagozódás és kiilleszkedés kérdéséhez, ami abban a kulturális közegben, amiben mozogtál, abban a világban, amiben éltünk, fontos volt. Nekem ugyanígy megvoltak mindig a médiával ezek a döntési helyzeteim, ami sokszor nem is döntés, hanem például az ember egyszer csak kisodródik, és azt látja, hogy egy kanna bor figyel a matracom mellett. A beilleszkedés, a mainstream és a kiilleszkedés között keskeny a határmezsgye, hogy ne is illeszkedj be nagyon a rendszerbe, de ne is legyél partvonalon kívüli.

Azt sem tudom, hogy van-e ilyen határvonal, nekem nem sikerült megtalálni.

Az emberek jelentős részének, aki kreatívabb szakmákban vagy a nagyobb befolyást potenciálisan magában hordozó területeken dolgozik, meg kell hoznia ezeket a döntéseit.

Én is folyamatosan hoztam döntéseket. Inkább próbálnék úgy válaszolni erre, hogy látom-e utólag azt, hogy mikor hoztam rossz döntést, amit esetleg most másképp csinálnék. Erre is nagyon nehéz megfogalmazni érvényes választ. Mert azt már látom és tudom, hogy a Lajkóval mikor mentünk szembe nemzetközi terepen annak, amit elvárt volna tőlünk a szcéna. Nagyon sokszor szembementünk azokkal az elvárásokkal.

Például? Ezt nehéz elképzelni egy hegedűssel.

Az egyik klasszikusa ennek, amikor az első turnéra mentem a Félixszel Párizsba és a Pina Bausch fesztiválra Wuppertalba. A Theater de la Ville volt a párizsi fellépés helyszíne. Ezek nagyon emblematikus és fontos kulturális helyszínek Nyugat-Európában. Mind a két fellépés szólóban lett volna. De mi a Félixszel a palicsi erdőben, a homokban, mezítláb csoszogva csináltunk akkor egy lemezt, amin 14 közreműködő volt. És közöltük az impresszárióval, aki meghívott bennünket, hogy nem kérünk több pénzt, hanem azért a gázsiért elmegyünk, amit a Félixnek szólóba felajánlottak, de 14-en megyünk, két busszal. Mondták, hogy de ez nem így megy. Mi meg mondtuk, hogy akkor nem megyünk sehová. Nálunk most ez az izgalmas élő produkció, amire a művész rá van hangolódva.

Tudom, hogy ez kapitális hiba volt, mert a Félix későbbi érvényesülését nézve az terjedt el a terepen, hogy ez a csávó zabolázhatatlan, és mindig meglepetéseket fog okozni, ha megpróbálsz vele dolgozni. De akkor elfogadták, és úgy mentünk. Tomboló siker volt mind a két koncert, de olyan nyomot hagyott a szakmában, hogy megnehezítettük a helyzetüket. De egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy rossz döntést hoztunk, a turné igazolt bennünket.

Bölcsészkarra jártál. A politikai attitűd, amivel akkor álltunk a világhoz, tovább élt benned?

Persze. Nálam volt még egy nagyon fontos hatás, hogy szerencsémre élhettem kétszer is külföldön. Apám diplomata volt, Amerikában éltem két és fél évet.

Mezőgazdasági diplomata.

Előtte agrárközgazdász volt. A másik, az első pedig Afrikához köthető: Tanzániában éltem két évet a hetvenes években. Ezek elég mély nyomot hagytak bennem. Utána az egyetemista éveim, a szamizdatkultúra, Erdély és az évente egyszeri körutazás Európában, azt hiszem, a mai napig érződő nyomokat hagyott az életemben.

Igazából arra próbálok megint evickélni, hogy ez a fajta erősebben kontrollált társadalom, ami nem olyan, mint amihez hozzá voltunk szokva ’90 és 2010 között, hogyan hat a kulturális életre és a te személyes jó érzésedre, komfortodra.

Ez a jelenlegi hatalom a kultúrára mint eszközre, mint propagandára tekint szerintem. Hogy ez jelenti-e a kulturális tér leszűkítését, akkor persze, nyilvánvalóan igen. Nem fojtja el, nem fojtja meg a kulturális kezdeményezéseket, de nekem ebben a dologban három olyan fontos momentum van, ami nagyon nem tetszett, és ami nagyjából el is döntötte, hogy én ezzel a rendszerrel nem fogok tudni együttműködni.

Az egyik Orbán Viktornak a még 2015-ben tett kijelentése, miszerint a magyar ember nem akar más kultúrájú emberekkel együtt élni. Az együttélést és az elfogadást és a kultúrát összemosni ebben a negatív kontextusban: akkor erre már felhorkantam, hogy itt súlyos bajok vannak.

A másik az, amikor a könnyűzene élén politikai komisszárként megjelent Demeter Szilárd, és libernyákozik, meg kalapáccsal akarja eljátszani a Für Elise-t.

Utóbbi régen volt.

Ezek mind durva megnyilatkozások. Libernyák! Én liberális embernek gondolom magam, és nem tudom elfogadni azt, hogy ilyen lekicsinylően beszéljenek, gondolkodjanak másokról.

A harmadik pedig a jelenlegi kulturális és innovációs miniszternek a székfoglaló kinyilatkoztatása, hogy márpedig tudomásul kell venni, hogy keresztény kulturális alapokban tudunk csak gondolkodni. Én nem vagyok keresztény ember, egy ateista valaki vagyok. Egy ateista libernyák. Nem gondolom, hogy az államnak ilyen ideológiai alapvetéseket kell megfogalmaznia a kultúra terepén. Ezek számomra mind olyan megnyilatkozások, amelyek elfogadhatatlanná teszik azt, hogy én ezekkel bármiben is együtt tudjak működni.

Soha nem akartál elmenni innen?

Most megyek el Hollandiába dolgozni három hónapra. Egyébként ott is kétkezi munkával fogom egy szállodában keresni a kenyeremet. Igazán komolyan talán most akarok a leginkább elmenni, hatvan felett.

Én nagyon boldog voltam az egész alkotó életem folyamán. Mindig azt csináltam, amit kitaláltam, és volt bennem elég kraft azokat végig is vinni, addig, amíg meg nem untam, vagy amíg nem éreztem azt, hogy nincs továbblépés. Pár évvel ezelőttig nagyon jól éreztem itt magam a bőrömben.

Azt hiszem, ott csináltam még egy nagy hibát, amikor ezt a politikaközeli szerepet elvállaltam a kurátorsággal. Akkor lustultam bele az itteni létbe. Mert az egy viszonylag tisztességes jövedelmet jelentett, és nem volt rajtam az a gondolkodási, alkotói kényszer, hogy valamit csináljak. Onnan már az elmúlt két-három évben valóban nem találtam visszautat olyan terepre, ahol meg is tudtam volna valósítani olyan dolgokat, amiket szerettem volna, vagy amiket kitaláltam. Jelenleg tényleg nem látom azt, hogy a kultúra terepére nekem van visszaút – Magyarországon főleg nem.

A Nirvánia után podcastok keddenként kerülnek ki a honlapunkra. Ez a beszélgetés itt hallgatható meg:

"Nem látom azt, hogy a kultúra terepére számomra van visszaút": Németh Vladimir, számos kulturális kezdeményezés elindítója
please wait

No media source currently available

0:00 0:37:30 0:00

  • 16x9 Image

    Kerényi György

    Kerényi György közel harmincéves újságírói pályája során hét médiumot alapított vagy vett részt az indításában: köztük kalóz-, roma és két börtönrádiót, valamint mainstream újságokat. Volt a Kossuth rádió főszerkesztője és három évig dolgozott a szlovák közszolgálati média magyar adójánál, a Pátria Rádiónál. Tíz évig tanított az ELTE médiatanszékén. 

XS
SM
MD
LG