A liberum veto (szabad vétó) a XVII–XVIII. századi Lengyel–Litván Nemzetközösség egyik legkülönösebb sajátossága volt – és ez történelmi leckével szolgálhat az európai intézményeknek arról, hogyan lehet térdre kényszeríteni egy demokratikus testületet.
A nagy hatalmú történelmi szejmben egyfajta egyhangúsági szavazási szabály volt érvényben, amely lehetővé tette, hogy a törvényhozás bármelyik tagja bármikor azt kiálthassa: „Sisto activitatem [latinul: hagyja abba a tevékenységet]”, és megvétózzon bármilyen törvényt, vagy az ülésszak hirtelen befejezését kényszerítse ki.
Ennek alapja az az akkoriban meglehetősen újszerű elképzelés volt, miszerint a nemzetközösség minden nemese valóban egyenlő volt, ezért egyenlő jogokkal és egyenlő beleszólással rendelkezett a törvényhozásban.
A mai Európában a kontinenst uraló két politikai szervezet, az Európai Unió és a NATO éppen ebben a tekintetben hasonlít a Lengyel–Litván Nemzetközösségre. Igaz, az EU-nak az elmúlt évtizedekben számos területen sikerült átállítani a döntéshozatalt az egyhangúságról az úgynevezett minősített többségi szavazásra, ami azt jelenti, hogy egy törvényt a tanácsban akkor fogadnak el, ha azt a lakosság 65 százalékát képviselő huszonhét tagállam 55 százaléka támogatja.
A klub jövőjéről szóló viták során sokan határozottan követelik, hogy a minősített többséget több, ha nem is minden szakpolitikai ügyben alkalmazzák. Ugyanezt javasolták a NATO-nak is, hogy megkönnyítsék és felgyorsítsák a katonai szövetség mindennapi működését.
Paradox: egyetértés kell a minősített többséghez
Az ebbe az irányba való elmozduláshoz azonban egyhangúságra van szükség. Sokan, különösen a kisebb országok nem szívesen mondanak le a kiváltságról. Miért is kellene? Melyik más területen lenne egy olyan kis ország, mint Málta vagy Ciprus ellenvetése hirtelen ugyanolyan súlyú, mint Franciaországé vagy Németországé?
De nem csak a kisebb nemzetekről van szó. Vajon a nagyobb nemzetek, amelyek évszázadokon át független és büszke külpolitikát folytattak, hirtelen elfogadhatják-e, hogy tengeri hatalmukat és a nagy szalonokban való befolyásukat hirtelen korlátozzák vagy aláássák? Mindenki számára az egyhangúság lehet a legvégső zsarolási eszköz arra, hogy pontosan azt kapja, amit akar – mind belföldön, mind a nemzetközi porondon.
Alapvetően ez az EU és a NATO legnagyobb filozófiai dilemmája és egyben súlyosbodó fejfájása: vajon ezek a szervezetek csak szuverén nemzetállamok meglehetősen laza közössége, vagy valami nagyobb és föderálisabb felé tartanak?
Terítéken a vétó
Júniusban ez a kérdés többször is előtérbe kerül, hiszen mind az EU, mind a NATO a vétó témájával küzd a külpolitika kulcsfontosságú területein.
A NATO-nál a legégetőbb kérdés a török vétó Finnország és Svédország csatlakozási kérelmével szemben. Bár Ankara kezdetben jelezte, hogy nincs problémája az északi duó tagsági pályázatával, mostanra blokkolta a folyamatot, nagyjából mindenki más bosszúságára, aki gyors csatlakozást akart látni. A kezdeti brüsszeli remények, miszerint a csatlakozási jegyzőkönyveket már június elején alá lehet írni, szertefoszlottak. Most az a feltételezés él, hogy az aláírásra a hónap végi madridi NATO-csúcstalálkozón kerülhet sor. De még ez is túlságosan optimista nézet lehet.
Törökország továbbra is keményen játszik, megpróbál minél több engedményt kicsikarni Stockholmból, Helsinkiből és másoktól, beleértve a fegyverembargó feloldását, az Ankara által terroristának tartott kurdok esetleges kiadatását és talán ajándékba még néhány amerikai vadászgépet is. Ez az álláspont arra ösztönözte Zoran Milanović horvát elnököt, hogy eljátsszon egy esetleges vétó gondolatával. Neki a bosznia-hercegovinai választási törvény módosítása kell, úgy, hogy az az ország horvát kisebbségének kedvezzen.
Az EU-ban a júniusi válságtárgyalások több kérdésben még intenzívebbek lesznek. A tökéletes esettanulmány természetesen a frissen elfogadott, Oroszországgal szembeni szankciócsomag, amelyről a tagállamok több mint egy hónapig nem tudtak megegyezni – nagyrészt a számos vétó fenyegetésének köszönhetően.
Budapest szavazati jogát emlegetik, de mások is kapnak kivételt
A média nagy része jogosan Magyarországra összpontosított, és arra, hogy Budapest fenyegetőzött: mindent kisiklat, ha nem kapja meg, amit akar. Szépen meg is szerezte, ami kellett: Kirill moszkvai pátriárka nem került feketelistára, az orosz olaj továbbra is áramlik Magyarországra a vezetékeken keresztül, konkrét leállási időszak nélkül, és az ország tengeren szállított orosz olajat is kaphat, amit egyébként betiltanak az unióban.
A többi EU-tagállamban persze elszabadultak az indulatok Magyarország taktikája miatt, de büntetésből nem sok jutott. A végső megoldás az lenne, ha Budapestet megfosztanák szavazati jogától a tanácsban, de ehhez igen, egyhangúságra van szükség a többi 26 tagállam között, és még mindig nehéz elképzelni, hogy Lengyelország – a korábbi szövetséges viselkedése miatti csalódottsága ellenére – egyhamar megnyomná az igen gombot.
Magyarország megússza, mert mások is kivételeket bokszolnak ki.
A mostani szankciós csomag kapcsán sokan csendben megkönnyebbülnek, hogy a kevert orosz olaj meghatározása nem egyértelmű. Bulgária kivételt kapott a tengeri olajra vonatkozó tilalom alól, Horvátország a vákuumgázolajra, Csehország továbbra is továbbértékesítheti a finomított orosz olajat, Ciprusnak pedig sikerült kihúznia egy olyan javaslatot, amely megtiltotta volna az orosz állampolgároknak, hogy ingatlant vásároljanak a blokkban.
Az ukrajnai háború kitörése óta az EU összes, Oroszországgal szembeni büntetőintézkedése tartalmaz ilyen típusú kiskapukat, miután a nemzeti fővárosok azzal fenyegetőztek, hogy az egész folyamatot leállítják.
Az EU még messze nem végzett a munkával ebben a hónapban. Az, hogy Ukrajna megkapja-e az uniós tagjelölti státuszt, végső soron attól függ, hogy mind a huszonhét tagállam egyetért-e, amikor a hónap végi uniós csúcstalálkozón terítékre kerül a téma – és ez nem kis feladat. Ugyanezen a csúcstalálkozón Albánia és Észak-Macedónia is megtudja, hogy feloldható-e Bulgáriának a két ország uniós csatlakozási tárgyalásainak startját blokkoló vétója. Az esélyek még itt sem tűnnek túl biztatónak.
Mindez arra emlékeztet, amit már láttunk. Sok történész megfigyelte, hogy a liberium veto hozzájárult a Lengyel–Litván Nemzetközösség meggyengüléséhez, különösen azzal, hogy a vádak szerint a külföldi hatalmak meg tudták vesztegetni a szejm tagjait, hogy éljenek a vétójoggal, és megbénítsák az eljárást.
Ez végül az egész nemzetközösség megsemmisüléséhez és a XVIII. század végén az erősebb, központosított európai hatalmak közötti felosztáshoz vezetett. Ennek az időszaknak az egyik mai öröksége az, hogy a „lengyel parlament” kifejezés egyes európai nyelvekben a káosz, a felfordulás és a határozatlanság szinonimája. Más szóval Brüsszel rengeteg történelmi párhuzamból tanulhatna.
