Lassan öt hónapja, hogy az Arénában, az Erőss Zsolt sportcsarnokban éli mindennapjait közel 120 ember. Akiknek az év elején mindenük elégett a csíksomlyói romatelepen kiütött tűzben.
Egy pillanatra hunyjuk be a szemünket és próbáljuk elképzelni, hogy mindenünk elveszett egy tűzben (Mindegy, hogy mi az, a „mindenünkben” az a fontos, hogy a miénk volt, kötődtünk hozzá.) És lassan öt hónapja 120 emberrel együtt élünk. Egymás mellett alszunk, horkolunk. Közös zuhanyozót használunk. Nincs egy hely, ahol csak mi lehetünk, csendben, magunkban.
Nincs egy szekrényünk, egy ajtónk, egy virágunk. Ami csak a miénk. Onnan járnak a gyermekeink iskolába. Nincs saját szobájuk, íróasztaluk, saját ágyuk. Onnan járunk munkába. És nincs egy konyhánk, ahol legalább egy krumplilevest főzhetünk. De nincs jövőképünk sem, mert teljesen homályos, hogy mi lesz holnap.
Nincsenek rokonok, ahova költözhetnénk és nincs megtakarított pénzünk, amiből kifizethetnénk egy albérletet. Szóval mindezt próbáljuk elképzelni. Van viszont hosszú hetek óta tartó hideg, mert nincs fűtés az arénában. (Tudom, hogy június van, de tegnap reggel 1 fok volt, én idén ezredszer vettem ismét elő a téli kabátomat és miközben ezt írom, megy a fűtés.) Vannak viszont kisbabák, újszülöttek, gyermekek, kismamák.
Mi van a közöny mögött?
Hetek, hónapok óta gondolkodom, honnan ez a borzalmas közöny bennünk. Mi az oka? Mi váltja ki? Adtam magamnak pár választ. Egyrészt a hagyomány. Ahogy felnőttünk. Már kicsi gyermekeinknek azt mondjuk, hogy „ha rossz vagy, elvisz a cigány”. Hogy a „cigányok büdösek és lopnak” (á la Perkucigó). Ez az alapzaj.
Erre tevődik rá az, hogy hozzájuk képest érezhetjük magunkat értelmiséginek, értelmesebbnek, jobbnak, civilizáltabbnak, elitebbnek, értékesebbnek. Mintha ez mind a mi érdemünk lenne. (Csak szerencsénk volt és jó helyre születtünk. Szerintem voltak nagyszüleink, szüleink, akik támasztottak millió irányból, amikor borultunk, voltak tanítóink, tanáraink, akik sokat tettek azért, akik ma vagyunk, volt egy rendszer az életünkben, ahol nem kérdőjelezték meg, hogy jár-e nekünk a tanulás, a tanítás, az ezredik esély is.)
Aztán jól kis is használjuk a cigányokat. Ahol csak tudjuk. Lekaszálják az udvart, adunk cserébe két rongyot, amit amúgy sem használnánk semmire. Veszünk tőlük pár baniért ágseprűt. Alkalmazzuk őket szolgának (nem túlzok, ma hallottam, így hívják azt, akit az állatok mellé vesznek fel) 700 lejért.
Még egy nagyon fontos eleme van a cigányokkal szemben táplált gyűlölködésnek: az elszámolatlan adományok. Rengeteg embertől hallottam, hogy „hát adtunk egy csomó pénzt, azt már elitták?”. Azt gondolják sokan, hogy a nekik küldött összegeket kiosztották közöttük. Volt, aki azt is pontosan kiszámolta, hogy mennyi pénzt kaphattak fejenként az arénában élők. És ők elitták - tartja a szóbeszéd. Hát nem. Nem kaptak pénzt, és nem itták el.
A közömbösség, a gyűlölködés másik alapeleme az untig ismert „közös ellenség” képe. Amikor ennek alapján határozzuk meg magunkat. Hogy mi nem vagyunk „ők”, akik sokkal rosszabbak, mint mi. Ugye, azt ismerjük, amikor a nacionalista román sajtó rólunk ír így? Olyankor felismerjük, felháborodunk, méltatlankodunk. Amikor viszont mi is így viselkedünk....
Gyermeknap nélkül
Gyermeknap van. Amikor kiírjuk a profilunkra, hogy „minden gyermek kincs”. Én hiszem ezt. Tényleg. És hiszem azt is, hogy minden gyermeknek joga van egy kis örömre, melegre, felhőtlenségre. Minden egyes gyermeknek. A kis koszos, taknyosnak is, a mód nélkülinek is, a szegénynek is, a betegnek is, a gyengének is.
Ma kellett volna lennie CSíki Brazilok futóedzésének. Mivel Csíkszeredában fantasztikus gyermeknapi programok voltak, arra gondoltam, hadd menjenek. Megírtam és megüzentem nekik, nem lesz edzés. Június elseje, este van. Egyszerűen nem bírom megkérdezni őket, hogy vitte-e el őket valaki gyermeknapozni, látták a tűzoltókocsit, a nyomozókutyákat? Ültek a körhintára? Kaptak egy fagyit legalább ma? Félek, a válaszuk az lenne, hogy nem.
