Akadálymentes mód

A legfrissebb hírek

Aréna napló

2022. október 5., szerda

Naptár
2022. október
H K Sze Cs P Szo V
26 27 28 29 30 1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30
31 1 2 3 4 5 6
(képünk illusztráció)

Ötödik hónapja lakik százhúsz ember a csíkszeredai Erőss Zsolt Sportcsarnokban. Január elején leégtek házaik a csíksomlyói romatelepen. 23 család, többnyire gyermekek élete az Arénának nevezett sportcsarnokban zajlik. Lécekből, függönyökből, paravánokból „otthont” építettek, gyakorlatilag elválasztották egymástól ágyaikat. Napi három étkezést az önkormányzat szállít számukra, tisztálkodni a sportcsarnok zuhanyzóiban tudnak. Vannak, akiknek sikerült munkába állniuk, ők innen járnak dolgozni, a gyermekek tanulni.

Munka vagy egészségügyi biztosítás

Sosem értettem, miért ragaszkodnak körömszakadtáig a szociális segélyhez a munkahely nélküli nyomorban élők. Ismerős a szöveg: „azért, mert lusták dolgozni”. Ez is - mint sok minden más - közelről teljesen másképp néz ki. Kiderült, hogy a szociális segélyre jogosult család minden tagja automatikusan részesül egészségügyi biztosításban. Ebben az esetben a család alatt az egy háztartásban élőket értik.

Tehát ha a családfő munkát vállal, azzal a felnőtt családtagok - feleség, édesanya, édesapa - egészségügyi biztosítás nélkül maradnak. Hihetetlenül erősen kötődnek családtagjaikhoz, minden döntésükben fontos szerepe van annak, hogy milyen következménye lesz a családtagjaikra nézve. Így érthető, hogy senki nem akarja szüleit, vagy élettársát egészségügyi biztosítás nélkül hagyni.

A munkát vállalók közül két lány jogilag nem házas. A fentiek miatt azonban eldöntötték, összeházasodnak. Így a feleség törvényes társának jár a biztosítás. Két huszonévesről van szó. Fiatal, gyönyörű lányok. Otthon nélkül, egy-egy kisfiúval. És mégis derűsen, ragyogó tekintettel, valami olyan zsigeri bizalommal és hittel, amit ritkán látni.

Boldogsághoz való jog

Néhányan eldöntöttük, megpróbáljuk széppé tenni számukra ezt az eseményt. Abból indultunk ki, hogy a legtöbb lány vágyik a fehér ruhára, a rózsacsokorra, a csodaszép cipőre, arra, hogy egy napon, azon a bizonyos napon ő legyen a legeslegszebb. (Kijavítottam a mindent legtöbbre.) Beszélgetésünk során kiderült, ezt a „mi menyasszonyunk” is így gondolta, de álmaiban sem remélte, hogy van rá esély.

(képünk illusztráció)
(képünk illusztráció)

Közösségi oldalamon meghirdettem az akciót, részletesen leírtam a méreteket és kértem ismerőseimet, ha tudnak és akarnak, segítsenek. Kicsit féltem attól, hogy ismét elindul a hörgés, az irigység, a gyűlölködés. De meglepő módon nem ez történt. Egyetlen nap alatt többen jelentkeztek, fehér és arany cipőt ajánlottak fel, menyasszonyi ruhát küldtek ajándékba és kölcsön, öltönyök sorát szeretnék eljuttatni az emberek. Meglepődtem. Úgy érzem, az emberek alapvetően nagyon szolidárisak tudnak lenni. Akkor van baj, ha valaki szándékosan korbácsolja az indulatokat. Ha tömeggé aljasodnak és ugyanazt a maszlagot kezdik mind fújni.

Cipőpróba

Zsákok és cipők, dobozok és vállfák borítják a lakásunkat. Most az lesz a legfontosabb, hogy kitaláljam, hogyan lehetne átadni ezeket a ruhákat. Úgy, hogy ne szüljön irigységet és ellenszenvet az arénában élő emberek között. Mert bár egy összeforrott, békés közösség él együtt, a veszélye mégis fennáll annak, hogy feszültséget vált ki a helyzet. Ezt pedig egyáltalán nem szeretném.

Úgyhogy mindent felpróbálnak a menyasszony és a vőlegény, én szépen előkészítem, kivasalom, majd a „nagy napon” viszem el nekik. A megmaradt ruhákat szintén közöttük szeretném kiosztani, de úgy, hogy névre szólóan felcímkézve adjam át nekik. Ez néha elég nehéz feladatnak bizonyul, hiszen - bár legtöbbjüket már egész jól ismerek - százhúszembernek nehéz eltalálni a zakóméretét, vagy a cipőét.

Minek a felhajtás?

Már az elején, januárban éreztem a közösségi oldalamon való posztok nyomán, hogy az emberek érzékenyek, képesek empátiával közeledni a hajlék nélkül maradt romák felé. „Az ember csak közelről látszik” sorozatomban éppen ezt szerettem volna erősíteni. A felelősség kialakulását egymás iránt.

Látszott, ha megmutatok egy-egy családot, ha elmesélem, honnan jönnek, mennyi esélye van egy-egy gyermeknek, milyen múltja egy-egy családnak, akkor kialakul egyfajta összefogás irántuk a csíkszeredai közösségben. Sorozatomat azonban feladtam újságíró kollégák javaslatára. Az volt az érvük, hogy a fotókkal is ellátott bejegyzések a náciknak, a rasszistáknak is elérhetők, gyakorlatilag veszélybe sodrom a szereplőket.

Így a következő bejegyzésekben, akárcsak most, az esküvőre való készülődést is, név és fotó nélkül teszem közzé. És a közösség megmozdul. Meglepő, és ugyanakkor nagyon szép. De én hiszek ebben, hiszem, hogy ha hozzátettünk valamit egy fiatal pár indulásához, akkor később is felelősséget fogunk irántuk érezni. Hiszem, hogy legközelebb ha kéregető cigány gyermeket látunk az úton, akkor eszünkbe jut majd, hogy van egy fiatal cigány pár, akinek az esküvőjéhez hozzájárultunk. És ez az „érintődés”, ez a kapcsolat - hiszem - hogy hosszú távon is fogja kicsit módosítani, változtatni a romákkal szemben táplált ellenszenvet, gyűlöletet.

A Csíki Brazilok

Lassan öt hónapja, hogy az Arénában, az Erőss Zsolt sportcsarnokban éli mindennapjait közel 120 ember. Akiknek az év elején mindenük elégett a csíksomlyói romatelepen kiütött tűzben.

Egy pillanatra hunyjuk be a szemünket és próbáljuk elképzelni, hogy mindenünk elveszett egy tűzben (Mindegy, hogy mi az, a „mindenünkben” az a fontos, hogy a miénk volt, kötődtünk hozzá.) És lassan öt hónapja 120 emberrel együtt élünk. Egymás mellett alszunk, horkolunk. Közös zuhanyozót használunk. Nincs egy hely, ahol csak mi lehetünk, csendben, magunkban.

Nincs egy szekrényünk, egy ajtónk, egy virágunk. Ami csak a miénk. Onnan járnak a gyermekeink iskolába. Nincs saját szobájuk, íróasztaluk, saját ágyuk. Onnan járunk munkába. És nincs egy konyhánk, ahol legalább egy krumplilevest főzhetünk. De nincs jövőképünk sem, mert teljesen homályos, hogy mi lesz holnap.

Nincsenek rokonok, ahova költözhetnénk és nincs megtakarított pénzünk, amiből kifizethetnénk egy albérletet. Szóval mindezt próbáljuk elképzelni. Van viszont hosszú hetek óta tartó hideg, mert nincs fűtés az arénában. (Tudom, hogy június van, de tegnap reggel 1 fok volt, én idén ezredszer vettem ismét elő a téli kabátomat és miközben ezt írom, megy a fűtés.) Vannak viszont kisbabák, újszülöttek, gyermekek, kismamák.

Mi van a közöny mögött?

Hetek, hónapok óta gondolkodom, honnan ez a borzalmas közöny bennünk. Mi az oka? Mi váltja ki? Adtam magamnak pár választ. Egyrészt a hagyomány. Ahogy felnőttünk. Már kicsi gyermekeinknek azt mondjuk, hogy „ha rossz vagy, elvisz a cigány”. Hogy a „cigányok büdösek és lopnak” (á la Perkucigó). Ez az alapzaj.

Amikor semmid sincs, az apróságok is felértékelődnek.
Amikor semmid sincs, az apróságok is felértékelődnek.

Erre tevődik rá az, hogy hozzájuk képest érezhetjük magunkat értelmiséginek, értelmesebbnek, jobbnak, civilizáltabbnak, elitebbnek, értékesebbnek. Mintha ez mind a mi érdemünk lenne. (Csak szerencsénk volt és jó helyre születtünk. Szerintem voltak nagyszüleink, szüleink, akik támasztottak millió irányból, amikor borultunk, voltak tanítóink, tanáraink, akik sokat tettek azért, akik ma vagyunk, volt egy rendszer az életünkben, ahol nem kérdőjelezték meg, hogy jár-e nekünk a tanulás, a tanítás, az ezredik esély is.)

Aztán jól kis is használjuk a cigányokat. Ahol csak tudjuk. Lekaszálják az udvart, adunk cserébe két rongyot, amit amúgy sem használnánk semmire. Veszünk tőlük pár baniért ágseprűt. Alkalmazzuk őket szolgának (nem túlzok, ma hallottam, így hívják azt, akit az állatok mellé vesznek fel) 700 lejért.

Még egy nagyon fontos eleme van a cigányokkal szemben táplált gyűlölködésnek: az elszámolatlan adományok. Rengeteg embertől hallottam, hogy „hát adtunk egy csomó pénzt, azt már elitták?”. Azt gondolják sokan, hogy a nekik küldött összegeket kiosztották közöttük. Volt, aki azt is pontosan kiszámolta, hogy mennyi pénzt kaphattak fejenként az arénában élők. És ők elitták - tartja a szóbeszéd. Hát nem. Nem kaptak pénzt, és nem itták el.

A közömbösség, a gyűlölködés másik alapeleme az untig ismert „közös ellenség” képe. Amikor ennek alapján határozzuk meg magunkat. Hogy mi nem vagyunk „ők”, akik sokkal rosszabbak, mint mi. Ugye, azt ismerjük, amikor a nacionalista román sajtó rólunk ír így? Olyankor felismerjük, felháborodunk, méltatlankodunk. Amikor viszont mi is így viselkedünk....

Varrni tanulnak, sofőriskolába járnak az Arénában élő romák.
Varrni tanulnak, sofőriskolába járnak az Arénában élő romák.

Gyermeknap nélkül

Gyermeknap van. Amikor kiírjuk a profilunkra, hogy „minden gyermek kincs”. Én hiszem ezt. Tényleg. És hiszem azt is, hogy minden gyermeknek joga van egy kis örömre, melegre, felhőtlenségre. Minden egyes gyermeknek. A kis koszos, taknyosnak is, a mód nélkülinek is, a szegénynek is, a betegnek is, a gyengének is.

Ma kellett volna lennie CSíki Brazilok futóedzésének. Mivel Csíkszeredában fantasztikus gyermeknapi programok voltak, arra gondoltam, hadd menjenek. Megírtam és megüzentem nekik, nem lesz edzés. Június elseje, este van. Egyszerűen nem bírom megkérdezni őket, hogy vitte-e el őket valaki gyermeknapozni, látták a tűzoltókocsit, a nyomozókutyákat? Ültek a körhintára? Kaptak egy fagyit legalább ma? Félek, a válaszuk az lenne, hogy nem.

Továbbiak betöltése

XS
SM
MD
LG