Hogy lehet, hogy békében élünk, mégis bele tudunk fáradni a háborúba? Baj-e, ha lelkiismeret furdalásunk van amiatt, hogy éljük a mindennapi életünket a tragédiák árnyékéban? Hogy befolyásolta a COVID a háborúra adott reakcióinkat? Kapitány-Fövény Máté klinikai szakpszichológussal beszélgettünk.
Egy éve zajlik a háború. Ha őszinték akarunk lenni, a legtöbben – az első döbbenetet leszámítva – azóta is megpróbáljuk élni a megszokott életünket. Normális emberi reakció ez ebben a helyzetben?
Normális reakció, ha a krízisek közepette is próbáljuk a megszokott életünket élni, ugyanakkor ilyen esetekben a valóság egy darabját is kizárjuk gyakran. Ahogy ön is mondta: egy éve zajlik a háború. Hogy jobban megértsük, mindez milyen hosszútávú lélektani hatásokat fejt ki, érdemes abból kiindulni, amit az inger-és információfeldolgozás természetéről tudunk.
Először is: minden újdonság, minden új inger rövidtávon intenzívebb idegrendszeri reakciókat idéz elő, beleértve a hevesebb érzelmi válaszokat is. Ha azonban az inger újra és újra ismétlődik (jelen esetben ez például a háborúval kapcsolatos híreket jelenti), akkor egyre alacsonyabb lesz a reakció intenzitása. Pontosan így lehet deszenzitizálni egy-egy társadalmat számos rettenetes dologgal szemben is. Vegyük hozzá azt is, hogy régóta információs túltelítettségben éljük az életünket. Több vizsgálat is rávilágított már arra, hogy a tartós információs túlterheltség érzelmi túltelítődéshez is vezet.
Ehhez kapcsolódóan: „Minden nap ajándék” – A bolgár önkéntes esküszik, hogy folytatja az ukrajnai segélymunkát.
Más szóval: egyszerűen belefáradunk. Ezt a kifáradást is érezni lehet már egy ideje. Nem csak az Ukrajnában zajló háború, de a COVID-járvány, a gazdasági válság, a mesterséges intelligencia és a digitalizáció hirtelen térnyerése mind-mind új, feldolgozandó információ. Ezek egytől egyig hozzájárulhatnak ahhoz az érzelmi fásultsághoz, ahogyan – meglátásom szerint – egyre többen tekintenek a szomszédban zajló borzalomra.
A COVID-dal kapcsolatban már voltak erre kutatások?
Igen, több országban vizsgálták például, hogy a járvánnyal kapcsolatos prevenciós kampányok hogyan hatnak, milyen reakciókat váltanak ki a lakosságból, és nagyon érdekes kúltúrközi különbségeket fedeztek fel. Az Egyesült Államokban például sokkal nehezebben viselték a COVID-dal kapcsolatos folyamatos és ismétlődő információáradatot, mint Kínában, ahol egészen másként szocializálódnak az emberek a hatalmi kommunikáció befogadását illetően is.
Az Ukrajnában zajló tragédiáról viszont sokaknak lehetnek személyes élményei akár – még ha adott esetben csak annyi is, hogy látták a menekültekkel zsúfolt vonatokat megérkezni Magyarországra.
Hiába élünk olyan korban, ahol az információs technológiák segítségével látszólag bármiről tudomást szerezhetünk, akár vizuális formában is, egy-egy jelenség személyes átélése mindig jóval drasztikusabb attitűdformálást eredményez.
Ehhez kapcsolódóan: képgaléria egy idős ukrán pár életéről a romos senkiföldjén.
Az tehát ilyen értelemben evidens, hogy azok, akiknek személyes élményei vannak a háborúról, akár mert itthon segítik a menekülőket, vagy éppen szakemberként krízisintervenciót tartanak az Ukrajnában élőknek, sokkal intenzívebben élik meg ma is az egész helyzetet, mint azok, akik csak a hírekből követik a háborút, vagy éppen mások narratíváját veszik át.
Lehel László az Ökomenikus Segélyszervezet elnöke azt mondta a Magyar Nemzetnek nyilatkozva, hogy a háború kitörésekot nagyon magas volt az adományozók aránya, de ez mára azért jelentősen mérséklődött. Ez is ennek az „elfáradásnak” köszönhető?
Azon a praktikus szemponton túl, hogy a segítő attitűdű emberek pénztárcája sem feneketlen, igen, azt gondolom, hogy a fásultság, kifáradás is szerepet játszhat ebben. A legnemesebb szándékúak érzelmi erőforrásai is végesek. És mint említettem, már évek óta eleve plusz terheléssel küzdünk mindannyian.
Vagyis, ha a COVID nem előzte volna meg a háborút, másképpen reagáltunk volna?
Igen, határozottan ezt gondolom, de nem csak a COVID-ot emelhetjük ki, hanem az individualizáció évtizedek óta tartó túlfutását is, aminek következtében fokról-fokra csökken azok száma, akiket abba a körbe sorolunk, akihez még tudunk érzelmileg kapcsolódni. De a világjárvány gyaníthatóan nagyon is számított a háborúra adott reakciónk szempontjából.
Ehhez kapcsolódóan: az orosz vendéglős halálos beteg, de ingyen ad enni az éhezőknek.
Ha például Selye János híres stressz-elméletéből indulunk ki, amennyiben huzamosabb ideig stressznek vagyunk kitéve, az az állandó készenléti állapot miatt előbb-utóbb felőröl minket. Nem egy tanulmány leírta, hogy a járvány kirobbanása óta globálisan 20-30 százalékkal nőtt a szorongásos és depresszív zavarok előfordulási aránya. És erre jött egy újabb konfliktus.
Mennyiben játszik szerepet a fásultságban a tehetetlenség érzése? Az, hogy bármekkora tragédia is zajlik a közvetlen közelemben, én úgysem vagyok rá semmilyen hatással, a fejem fölött zajlanak az események.
Ez a fajta tanult tehetetlenség szintén hozzájárulhat a passzívvá váláshoz. De abban, hogy egy adott ország lakossága mennyire éli meg tehetetlennek magát fontos társadalmi ügyekben, megint hatalmas kulturális különbségek lehetnek. Nem mindegy például, hogy milyen értékek válnak meghatározóvá az adott országban, kultúrában.
Az olyan nemzetközi értékrend vizsgálatok, mint a World Values Survey, vagy a European Values Survey jól jelzik, hogy egyes országokban például fontosabb érték a polgári szerepvállalás, az aktív kiállás bizonyos ügyek mellett. Magyarország nem tartozik ezen országok közé. Nálunk kevésbé része a kultúrának az ilyesfajta összehangolt szerepvállalás, a hangunk hallatása.
Önnek, vagy a kollégáinak mi a tapasztalata: a háború kitörése óta többen fordulnak szakemberhez szorongásos tünetekkel?
Én az addiktológiai ellátórendszerben dolgozom, és mivel az addiktív magatartások hátterében nagyon gyakran figyelhető meg szorongás vagy depresszív tünet, ezek felerősödése befolyásolhatja a visszaesések arányát. Amikor kitört a háború, sok kliensemnél lett terápiás téma az orosz-ukrán háború. Volt köztük olyan, aki – mivel családtagjai Kárpátalján élnek – értelemszerűen aggódott szeretteiért. De nem egy esetben az is elegendő volt a szorongásos tünetek súlyosbodásához, hogy az illető a hírekből követte az eseményeket.
Többször szóba került már, hogy akár atomfegyverek bevetésére is sor kerülhet, vagy vannak olyan interpretációk, hogy valójában egy harmadik világháborúban élünk már. Erre természetes válasz lehet a szorongás, de megjelenhet egy másik reakció is, az, hogy „Á, itt úgysem történik majd semmi!”. Olvastam, hogy amikor Horvátországban már dörögtek a fegyverek, Szarajevóban még sokan biztosak voltak benne, hogy ott szerbek, bosnyákok, horvátok továbbra is békében élnek majd egymás mellett. Nem úgy történt.
Egyénfüggő, hogy ki milyen megküzdési módot alkalmaz, vagy éppen milyen elhárító mechanizmus munkálkodik benne. Az elhárító mechanizmusoknak vannak érettebb formái, ilyen például az elaboráció, amikor valamilyen hasznos tevékenységbe fordítom belső feszültségemet. A tagadást nem tekinthetjük érett reakciónak, ettől még érthető önvédelem.
Ebben a tagadásban mennyire mehetünk el a végletekig? Lehet, hogy rossz példa, de Ungváry Krisztián könyvében, a Budapest ostromában olvastam, hogy amikor Szegedet már felszabadították a szovjetek, Budapesten még simán mentek a színházak, az újságokban pedig azzal foglalkoztak, hogy lesz-e elég karácsonyfának való fenyő.
Érdemes azért különbséget tenni tagadás és életigenlés között. Az életigenlés bármilyen sötét korban meg tud jelenni, és nem feltétlenül jelenti azt, hogy közben tagadnánk a probléma létezését vagy súlyát.
Visszatérve az interjú elejére: van, aki úgy éli a rendes életét, hogy eközben lelkiismeret furdalása van, mert azt érzi, valójában tennie kellene valamit, miközben a háborús híreket nézi a tévében. Ez mennyire természetes?
A társadalmi bűntudatról sokan, köztük például Hankiss Elemér is írt. Beszélhetünk jóléti lelkiismeretfurdalásról, amit könnyen túlzásba lehet vinni vagy éppen túlkompenzálni megmentő szerepbe kerüléssel. De annak átgondolása, hogy ha nekünk több adatott, miként tehetünk azokért, akik más helyzetben vannak, ettől függetlenül olyasfajta felelősség, ami egyben közös emberi érdekünk is.
Általában szakemberként mit tanácsolna azoknak, akik szoronganak a háború miatt, vagy bűntudatuk van?
Nehéz ilyen általánosságban tanácsokat adni. Mérjük fel, hogy akár anyagilag, akár érzelmileg milyen lehetőségeink, tartalékaink vannak és ésszerűen döntsünk, hogy ezzel hogyan élünk, kinek és mennyit segítünk. Még egyszer: nem az a megoldás, hogy a lelkiismeretfurdalást túlzó segítenivágyásba fordítjuk, mert ez hamar kiégéshez vezet. A szorongás csökkentésére léteznek olyan terápiás technikák, amikhez nem feltétlenül kell segítő szakember. Felismerni negatív automatikus gondolatainkat, melyek általában fokozzák szorongásainkat, gyakorolható készség.
Ehhez kapcsolódóan: így segítik a civileket az orosz tűz közben az ukrán katonák.
Érdemes összeírni ezeket a gondolatokat, majd végig gondolni, hogy mi a tényleges valószínűsége egy-egy szorongástól kísért esemény bekövetkeztének, illetve, ha esetleg bekövetkezik, az tényleg akkora katasztrófa-e. Érdemes továbbá egy-egy szorongásunkat ”távolabbról” is, egész életutunk perspektívájából megvizsgálni. Ha ilyen távlatból nézzük: valóban annyira jelentős eseményről van szó? Általánosságban pedig azt tudom mondani, hogy ha egy ember kiszakad egy közösségből, mindig védtelenebbé válik. Ezért fontos, hogy másokhoz kapcsolódjunk, legyen közösségi élményünk. Ez nem csak a háborús szorongás, de számos más mentális zavar, például a szenvedélybetegségek esetében is kulcsfontosságú védőfaktor.
