A magyarság múltjáról, küldetéséről szóló miniszterelnöki szólamok nem csak kommunikációs panelek. Nyomában milliárdok cserélnek gazdát, új intézetek születnek, a felsőoktatást vagyonával együtt magánalapítványokba szervezik ki, a nemzeti örökség megőrzésének és átadásának intézményrendszerét (pl. a műemlék-, vagy a természetvédelmet) megszüntetik vagy elsorvasztják. Szerdai cikkünk után tovább követjük Orbán Viktor történelmi kalandozásait.
“Aki uralja a múltat – hirdette a Párt jelmondata -, az uralja a jövőt is; aki uralja a jelent, az uralja a múltat is” - írta Orwell 1984 című kultikus regényében. Magyarországon ötven év szocialista történelemhamisítása után 20 viszonylagos békeév következett (melyben azért zajlottak az emlékezetpolitikai csaták), majd az elmúlt tíz évben egy újabb hatalmi-politikai indíttatású történelmi kánon megteremtése zajlik.
Előző cikkünkben ennek egy részét, az elmúlt száz év történelmének fideszes átértékelését néztük végig: a II. világháborús áldozat Magyarországtól kezdve az 1956-os emlékév hősies, könnyen befogadható plakátkampányán át 1989-ig, amikor Orbán Viktor egymaga kergette ki a szovjet csapatokat.
De a múltnak sosincs vége. A miniszterelnök szerdai cikke egyenesen a Római Birodalom bukásáig követte vissza a magyarok elhivatását. Őt követjük vissza az időben.
Mindenki ellenünk - még szerencse, hogy Isten velünk
Nemrég még fideszes történészek és egyetemi tanárok között is felháborodást keltett a pozsonyi csatáról szóló animációs film. A film a cikksorozatunk előző részében a mítoszteremtés alapvető motívumaként meghatározott “Magyarország=áldozat” séma - szakértők szerint - hamis történelmi jelmezekbe bújtatott felidézése. A filmben a nyugati világ esküdött föl a magyarság kiirtására - ugyan még a 7. cikkely segítsége nélkül.
A nyugatiak ármánykodásával már a fideszes múlt-átírás másik jellemzőjénél vagyunk: az aktuálpolitikai szándéknál. Erre szintén több példát hoztunk cikkünk előző részében a XX. század kapcsán.
Orbán Viktor kirgizisztáni látogatásán azt mondta, hogy az Attila kései leszármazottainak tekinthető magyarok (ezzel megoldott egy újabb történészi vitát) nyelve a türk nyelvekkel áll rokonságban.
A XX. századi történelem új, populáris értelmezéseinek megteremtése mellé az utóbbi években felsorakozott a magyar eredetkutatás is. Ebben pedig az addig szakmailag marginális nézetek fősodorba emelése - ideológiailag megágyazandó a külgazdaság és politika „keleti nyitásának”.
A pozsonyi csatáról szóló filmet a 2019-ben létrehozott Magyarságkutató Intézet készítette. Működésük kiszivárgott tervezete szerint céljuk „kitölteni a magyar tudományos közéletben meglévő hiányokat”, lefolytatni a még meg nem valósult, de a magyarság történetének megismerése szempontjából fontos kutatásokat. Ennek segítségével 3 és 30 éves kor között formálnák a nemzeti tudatot.
Az intézmény főigazgatója, Horváth-Lugossy Gábor nem tudományos kutató, hanem a társasházkezeléssel foglalkozó jogász, aki Fidesz-káderként 2010 óta több állami posztot, megbízást kapott. “A pozsonyi csata című kisfilm sikere felszínre hozta azt gyűlöletet, ami megítélésünk szerint valójában a magyarsággal szemben nyilvánul meg”- reagált az áldozati sémával a filmjét ért szakmai kritikákra.
Az intézet 880 millió forinttal jött létre, miközben pl. az akkor még a Magyar Tudományos Akadémiához tartozó Magyar Őstörténeti Témacsoport kevesebb, mint 20 millióból gazdálkodott évente.
Migránstömegek Róma kapui előtt
Mai magyar - és minimális történelemoktatáson átesett - fülnek szokatlanul hangzanak az ilyen orbáni mondatok a minapi Magyar Nemzet cikkéből: “A magyarok gondolata saját küldetésükről a Római Birodalomig vezet vissza. A mi fölfogásunkban Európánkat azok a népek teremtették meg, amelyek különböző időpontokban, egymástól függetlenül támadtak a Római Birodalomra.”
De nem csak Orbán Viktor jelöli meg viszonyítási pontként a nyugat-római birodalom határaihoz érkező keleti népek, hódítók érkezését.
Jean-Marie Le Pen, a szélsőjobboldali francia Nemzeti Front megteremtője (melynek utódpártját már lánya vezeti), szintén arrafelé keresgélte a “gloire” (a francia nagyság) gyökereit. Szerinte a francia az a nép, “amely 496-ban született meg Klodvig megkeresztelkedésével, és megtartotta azt a kiolthatatlan lángot, ami nem más, mint önnön lelke már közel másfél évezred óta.”
Orbán Viktor szintén ekkorra teszi a közép-európai népek (magyarok?) európai misszióját is: “Megszületett egy eszmény, egy törvény, egy elrendelés arról, milyennek kell lennie Európának.”
A Le Pen idézetet Patrick J. Geary történésznek A nemzetek mítosza -Európa népeinek születése a középkorban című munkájából vettük. Geary ír arról is, hogy az USA 3. elnöke, Thomas Jefferson azt szerette volna, ha az Egyesült államok nagypecsétjére rákerülne Hengist és Horsa képmása. Ők voltak az első szász törzsfőnökök, akik hódítóként Britannia földjére léptek.
A mai amerikai szabadság egyik megalkotója így érvelt: “Büszkén valljuk magunkat Hengist és Horsa leszármazottainak, politikai elveiket és kormányzati formájukat pedig a sajátunknak tekintjük.”
Csak hát Jefferson, az USA egyik alapító atyja a 18-19. század fordulóján élt, Orbán Viktor pedig 200 évvel később alkalmazza ezeket a paneleket aktuálpolitizálásra: “A megjelenő migránstömegek valójában az európai élet után vágyakozó népvándorlási hullámok, amelyekkel szemben elődeink mindig teljes odaadással védekeztek”.
Cáfolhatjuk ugyan a tudomány megállapításaival az orbáni történelemképet, de fölösleges (keretes írásunkban azért kísérletet teszünk rá): hiszen ennek alapvető célja a mítoszalkotás/felújítás révén a politikai közösség megteremtése illetve megerősítése; közvetlen haszna pedig az aktuálpolitika legitimálása annak történelmi dimenzióba helyezésével.
"Csak megvetéssel nézheti..."
Európa a népvándorlás következményeivel él együtt, és egy újabbtól retteg, és a Római Birodalom bukásának újrajátszását vizionálja: meg kell előzni, hogy a barbár hordák elpusztítsák a mai európai civilizációt, írja Richard Geary idézett könyvében.
“A történész... csak kételyekkel és megvetéssel nézheti a politikailag tudatos nacionalizmus és rasszizmus kifejlődését, különösen akkor, ha ezek az ideológiák önigazolásként kisajátítják és meghamisítják a történelmet is. Ez az áltudományos történelemszemlélet egyfelől azt feltételezi, hogy Európa népei különálló, szilárd és objektív módon azonosítható társadalmi és kulturális egységek, melyeket nyelvek, szokások és nemzeti karakterek alapján lehet megkülönböztetni, ezek pedig egyértelműek és állandóak.”
“A régmúlt időkre és a nyelvre hivatkozó igényeknek minden érzelmi csábításuk ellenére sincs történelmi alapjuk: a kora középkori és a jelenkori “népek” azonosítása nem más, mint mítosz.”
“Amikor...azt bizonygatják, hogy “mi mindig is egy nép voltunk”, akkor ez valójában nem más, mint felhívás arra, hogy egy néppé váljanak. A múlt azonban... egy idegen ország, ahol soha nem találhatunk magunkra.”
Csak egy maradhat
Tusnádfürdőn 2018-ban Orbán Viktor meghirdette, hogy új „szellemi és kulturális megközelítésre van szükség, mi tagadás, szeptembertől nagy változások előtt állunk.”
Nagy változások azért már korábban elindultak.
Az új történelem-értelmezések elterjesztéséhez az állami indoktrináció (bizonyos eszmék, gondolatok belenevelése az emberekbe) eszközeit is befolyásolni kell. A tankönyvpiac felszámolása az eltérő valóság-magyarázatok iskolai megszüntetésére is jó.
Az Emberi Jogok Európai Bírósága az államot monopolhelyzetbe hozó intézkedést ugyan jogsértőnek mondta ki, de ebből csak - közpénzből történő - kisemmizett cégek kártalanítása következik. Az összegét így bátran hozzátehetjük a múltértelmezés monopolizálásának (új intézetek felállítása, stb.) összköltségéhez.
Az új történelmi narratívák kanonizálához nem csak saját tudományos műhelyeket kell fölállítani (Veritas Intézet, Magyarságkutató, stb.), hanem az eltérő valóságmagyarázatok előállítóit félre is kell állítani.
Ezért történhetett az 56-os intézet megszüntetése (beolvasztása a Veritas Intézetbe), majd részben ezért a CEU likvidálása. Azután jött a Magyar Tudományos Akadémia jogfosztása. Törvénnyel elvették tőle tudományos intézeteit, és egy kormány dominálta testület fennhatósága alá helyezték őket.
Most pedig, az alapítványi átalakítással, az egyetemek tudományos-szakmai autonómiájának - a korábban a kormány által kinevezett kancellárok révén már megtépázott - megszüntetése zajlik.
Az alapítványi egyetemek eddig kinevezett kuratóriumi tagjainak kb. kétharmada közvetlenül a Fideszhez kapcsolható, és ezek egyharmada aktív, vagy reciklált fideszes politikus. A kuratóriumok lecserélhetetlenségét, és a birtokukba került hatalmas korábbi közvagyon feletti szabad rendelkezésüket pedig alkotmányba foglalták.
Ezzel lezajlott a magyar felsőoktatás, a témánk szempontjából legfontosabb múlt (és valóság) értelmező intézményrendszer politikai elfoglalása.
Nemzeti érdek-e a kormány aktuális érdeke?
Mítoszokra minden közösségnek szüksége van. Az igazából rablóvezér Dobó István (Egri csillagok), vagy a valószínűleg nem is létező, a törököt a várfalról magával rántó Dugovics Titusz még jó darabig a magyar nemzeti tudat részei maradnak.
És nem csak a jobboldalnak vannak mítoszai: sokan tanulták a történelmet a “kizsákmányoltak” köré szőtt mítoszok nyomán.
A mítoszgyártás nem csak a hatalom legitimálását (a proletár internacionalizmustól a magyar felsőbbrendűségig), hanem deligitimálását is szolgálhatja azzal, hogy újraértelmezi a történelmet. Napjaink szobordöntései is erről, a korábban uralkodó (baloldali megközelítésben: a társadalom elitcsoportjai által uralt) narratívák fölszámolásáról és újrafogalmazásáról szólnak.
Ahogyan Orbánék és a Fidesz is elnyomott “igazságok” fölszabadításáról beszélnek a történelem újrafogalmazása során. Az más kérdés, hogy ők - ellentétben az őshonos amerikaiakkal vagy a feketékkel - hatalmon érzik magukat elnyomva.
A poszt-kolonializmus, a feminista vagy a fekete történetírás is az elit és az intézményrendszer átformálását célozza, aktuálpolitikai következményei, sőt céljai is vannak. Ahogy a magyar emlékezetpolitikai küzdelmeknek is a turulszobor körüli, vagy a “kik ‘56 igazi hősei” vitákban.
Az emlékezetpolitika egy olyan országban/régióban, melyben a rendszerváltás óta nem sikerült társadalmi konszenzust teremteni a XX. század kataklizmáinak, rendszerváltásainak értelmezésében, a politika fontos harctere.
De a mítikus, statikus és örök nemzetfogalom ma már csak olyan hatalmi legitimációs, akuálpolitikai kommunikációs panel, mely kihasználja a kelet-európai nacionalizmusok, függetlenségi és antikommunista, néha rasszista és antiszemita hagyományok máig élő közösségképző erejét Magyarországon.
Kérdés, hogy a XXI. században érdemes-e “Hivatásunk, magyar!” alapon szervezni az állampolgárok közösségét. És hogy azok-e a “nemzeti érdekek”, melyek megvalósításáért - tehát, a kommunikációban legalábbis: transzneműek és migránsok elleni harc ügyében - hadrendbe állítja a nacionalista mítoszokat egy kormány.
Miközben a nemzet örökségének áthagyományozódását, és újraértelmezését szakmai alapon, feladataként végző intézmények megszűnnek vagy vegetálnak. Olyan nemzeti örökségvédelmi intézmények, mint a műemlékvédelem vagy a természetvédelem gyakorlatilag fölszámolódtak, önállóságukat megszüntették.
Olyan nemzeti intézmények helyzete bizonytalan, mint a Néprajzi-, Természettudományi Múzeum, a Nemzeti Galéria, a Széchenyi Könyvtár vagy a Magyar Nemzeti Levéltár. Az Akadémiáról már írtunk.
A felsőoktatásból 2010 óta - egy évet, 2017-et kivéve - folyamatos a GDP-arányos forráskivonás.
De a magyar kormánynál senki nem költ többet az unióban vallásra és sportra.
Ingyenes mobilalkalmazásunkkal bárhol és bármikor elérheti a Szabad Európa weboldalának tartalmát. Töltse le díjnyertes applikációnkat a Google Play vagy az Apple Store kínálatából!
