Akadálymentes mód

A legfrissebb hírek

„Nincs olyan, hogy túl rövid szoknya, túl szűk kisnadrág, rossz helyen mentem haza”


Dr. Gyurkó Szilvia, a Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány létrehozója

Rengeteg támadás érte a Meseország mindenkié című könyv megjelenése után az egyik legismertebb és elismertebb magyar gyermekjogi aktivistát és az általa létrehozott Hintalovon Gyermekjogi Alapítványt. A Hintalovon azóta megnyert minden sajtó-helyreigazítási pert, mégis feketelistára került. Dr. Gyurkó Szilvia azt mondja, csak annyit szeretne, hogy a tiltott kategóriából átkerülhessenek a megtűrtbe.

Erről, tavalyi pihenőévéről, a gyerekek ellen elkövetett szexuális visszaélések megelőzésére (is) hatékony szexuális edukációról, a bántalmazott fiúkról és persze a saját gyermekkoráról, sőt még a sportról is beszélgettünk vele.

Milyen volt a gyerekkorod, milyen volt felnőni Békéscsabán?

Nem könnyű. Békéscsaba akkoriban – hiába megyeszékhely – egy poros város volt, ahol semmi sem történt, ahol még a levegő is állt. Az jó volt, hogy bármit megcsinálhattunk gyerekként, mert nem nagyon voltak körülöttünk felnőttek, akik odafigyeltek volna ránk. Ugyanakkor nem is volt semmiféle pezsgés, amiben az embert különböző hatások érhették volna. Nagy szerencsém volt a tanáraimmal, akik sok mindent megmutattak. Nekik is köszönhető, hogy a gyerekkorom alapvetően olvasással telt, minden forintomat antikváriumban költöttem el. És habár magányos kislány voltam, cserébe most azt gondolom, hogy az, hogy könnyebben tudom kifejezni magamat írásban és szóban, abból ered, hogy nagyon sok jó minőségű könyvet olvashattam fiatalon.

Milyen volt a kapcsolatod a családoddal?

Van egy bátyám, aki hat évvel idősebb nálam. Nagyon szeretem, jóban vagyunk, de gyerekként sok volt ez a köztünk lévő hat év, nem igazán voltak érintkezési pontjaink. A szüleim a kor keretei között teljesen magától érthető módon neveltek minket. Tehát nem jól. Jelen volt a testi fenyítés, leginkább a tesómmal kapcsolatban, felém pedig a maximalista elvárások és a végtelenségig húzott, „csak jónak lehet lenni” történet. Nagyon helyes, normális emberek a szüleim – anyukám meghalt, amikor az egyetemet kezdtem –, akikre a mai sztenderdek szerint azt mondanánk, hogy komoly segítségre lett volna szükségük ahhoz, hogy jól tudjanak boldogulni két gyerekkel. Ugyanakkor nem történtek nagy drámák, elég jó gyerekkorom volt, de amikor már gyereket vártam, elgondolkodtam, elmentem pszichológushoz, és egyszer csak azt vettem észre, hogy „minden egész eltörött”. Rá kellett eszmélnem arra egy csomó dolognál, hogy ez sem volt jó meg az sem biztos, hogy jó volt.

Ha gyerekvédelmi szakemberként látsz egy, a tiédhez hasonló történetet, az jobban megérint, vagy most már eljutottál oda, hogy ki tudod zárni?

Nagyon komoly munkát kellett abba beleraknom, hogy ne minden gyerekben saját magamat, a testvéremet meg a kortársaimat próbáljam megmenteni. Sokáig motivált a szakmámban és segített például egyedi ügyekben, hogy jó szenzoraim vannak, azaz sokkal könnyebben felismerem a manipulációt, és könnyebben értek szót olyanokkal, akik agresszíven kommunikálnak, illetve fel tudok tenni olyan kérdéseket, amik közelebb visznek ahhoz, hogy kiderüljön, bántalmazó, elhanyagoló szülőről van-e szó, vagy valakiről, aki éppen meg van roggyanva, támogatásra szorul, de a gyereket nem kell kimenteni mellőle. Egy ponton túl azonban a saját gyerekkori tapasztalatom már nem segített, mert amikor a terápiámban elértem oda, hogy helyükre kerültek a dolgok, el kellett gondolkodnom azon, hogy mi keresnivalóm van még itt. Ha már nem én vagyok benne ezekben az ügyekben, és nem az én családom története, meg nem a nagymamámmal szemben elkövetett szexuális visszaélés, hanem valami másról van szó, akkor abban hol vagyok én. Hatalmas reveláció volt arra rájönni, hogy tulajdonképpen sokkal jobban működöm akkor, ha nem Gyurkó Szilviként, hanem szakemberként vagyok jelen ezekben a helyzetekben. Fontos lenne látni és érteni mindenkinek, aki segítő szakmában dolgozik, hogy honnan jövünk, milyen gyökereink vannak, milyen szárnyakat növesztettünk, mik az emlékeink és élményeink, hogy ezek a helyükre tudjanak kerülni, mert különben bajt okozhatnak a szakmai munkában. Az irodalomban megengedett, hogy az ember a saját életét beleírja a történetbe, de arról nagyon kevés szó esik, hogy a segítő szakmában hol vannak a határok. Mindenki a saját személyiségével dolgozik, én sem vagyok kígyó, hogy kibújjak a bőrömből, nyilván maradok, aki vagyok, mégis egy ponton túl megváltozott a viszonyulásom.

„A szexuális edukáció nem agymosás, hanem egy hatásos eszköz a gyerekekkel szembeni szexuális erőszak megelőzésére”
please wait

No media source currently available

0:00 0:45:14 0:00

Milyen szinten van helye a szívedben a munkahelyeidnek, ha a mostani, a Hintalovon tulajdonképpen a gyermekednek tekinthető?

Rettentően sokat tanultam mindenhol. Az Országos Kriminológiai Intézet volt az első munkahelyem, ahol az első mestereim dolgoztak. Herczog Máriától és Virág Györgytől tanultam meg a szakma alapjait, hogy hogyan kell kutatni, egy kutatást lemenedzselni, az eredményeket megérteni. Virág György alapította az Eszter Alapítványt, ami azóta már sajnos nem működik. Ő hívott oda jogászként, ahol együtt dolgozhattam sok-sok pszichológussal, ami a mai napig befolyásolja a szakmai gondolkodásomat. Hiszem, hogy piszok fontos lenne azoknak a szakmáknak a közös képzése, akik aztán együtt dolgoznak. Nagyon sok gyámhivatali tárgyaláson vagy hatósági eljárásban akár ma is számos konfliktusnak egyszerűen az az oka, hogy nem értjük, hogy a másik mit miért csinál. Közben mindegyikük nagyon jó szakember, és mindegyiküknek az a fontos, hogy a gyerek jól legyen. Ideális esetben. Ami még rosszabb, hogy ezek a jogszabály szintjén sincsenek összefésülve. Mondjuk egy bántalmazott gyerek esetében sokszor ütköznek egymással a terápiás szempontok a büntetőeljárás szempontjaival, a nyomozati, kriminológiai, kriminalisztikai elvárásokkal, a szociális, pszichológiai, terápiás segítés szempontjaival. Mindenesetre az OKRI és az Eszter is nagyon fontos hely volt. Aztán Herczog Mari kapcsán a Család, Gyerek, Ifjúság Egyesületben is dolgoztam, ahol leginkább a projektmenedzsmentre lehetett rálátni. Marin keresztül érkezett az életembe a gyerekjogi szemlélet, annak ellenére hogy ő maga volt jogász. Utána mentem ki Amerikába ezt tanulni. Aztán jött az UNICEF, ami meg abból a szempontból volt nagyon fontos tanulópálya, hogy rájöttem, mély empátia van bennem a világ minden olyan gyereke iránt, aki nem kap meg minden lehetőséget ahhoz, hogy azzá a felnőtté válhasson, akinek született, de az én ügyem mégiscsak azok a gyerekek, akik itt vannak Magyarországon, és nekik szeretnék segíteni. Így jött a Hintalovon a sok-sok tanulság meg tanulás után.

Aztán jött tavaly egy év pihenőév, ahogy fogalmaztál. Miért?

Az alapítvány elindítása rengeteg energiát vett el. Először csak azt éreztem, hogy nagyon sokat dolgozom. Napi 12-16 óra munka a hét minden napján úgy, hogy amikor nem dolgoztam, akkor is a munkán járt az eszem. Ezt nagyon nehéz máshogy fogalmazni, mint hogy munkafüggő lettem, ami amúgy nem áll távol a függőségekkel kapcsolatos családi mintázatunktól. Mi is az a tipikus magyar család vagyunk, ahol az alkoholbetegség, a szerhasználat meg mindenféle függőségek jelen vannak. Sokáig mégsem ismertem fel, hogy ez nem oké. Azt gondoltam, hogy ennek így kell lennie, és ez fontos, mert az alapítvány szépen növekedett, fontos dolgokról jól tudtunk megnyilatkozni, kommunikálni, dolgozni. Ez hajtott engem is. Csak eljött az a pont, amikor egyszerűen olyan szinten elfáradtam, hogy valamit csinálnom kellett magam miatt is, meg közben azért mégiscsak van egy családom, őértük is. Elkezdtek fizikai tüneteim lenni. Nagyon fájt a nyakam, a hátam, nem tudtam a gép előtt ülni. Azt éreztem, hogy minden azt üzeni, hogy ez így nem mehet tovább. Nem tudtam visszavenni a munkából, képtelen voltam menet közben lelassítani, és úgy döntöttem, hogy inkább kiszállok. Végtelenül helyesek voltak a munkatársaim, volt egy átadás-átvétel, aztán tavaly januárban mindent elengedtem. Egészen augusztusig azt sem tudtam, mi történik. Nagyon jót tett ez az egy év munka nélkül, de cserébe kijózanító volt látni, hogy milyen károkat okozott a munkafüggőségem a saját családomban, és mennyire hiányoztam abból a térből. Fizikailag jelen voltam, egy légtérben éltünk, de nem éltünk együtt már hosszú-hosszú évek óta. Kemény munka volt azt rendbe rakni, és nyilván ők is kellettek hozzá, hogy ebben partnerek legyenek, meg elhiggyék, hogy komolyan gondolom. Egy család is egy élő organizmus, mindenféle fázisokkal, de azt gondolom, hogy most visszakerültünk a jó trackre, és ez ki fog tartani. Én meg megtanultam, hogy ilyen még egyszer nem lehet. Gyógyult munkafüggőnek tekintem magamat. Ami valószínűleg ugyanaz, mint az alkoholbetegeknél, hogy nem szabad az első pohár után nyúlni. Elkezdtem dolgozni, de nagyon odafigyelek magamra, és jó, hogy mások is odafigyelnek rám.

Mielőtt elmentél volna erre a pihenőévre, rengeteg támadást kapott az alapítvány és kaptál személy szerint te is a Meseország mindenkié megjelenése után.

Több kör is volt. Az óbudai önkormányzattal való gyerekvédelmi program meg az alapítvány szexedukációs programja, amit alapvetően azért indítottunk, mert az egyik legjobb prevenciós eszköz a gyerekekkel szembeni szexuális bántalmazások ellen. Életemben nem sírtam annyit, mint akkor. Nagyon megviselt az elején a dolog méltánytalansága. Amikor azt érzed, hogy tényleg nagyon tisztán, szakmai alapokon, csak a gyerekekre fókuszálva csinálsz valamit, és akkor jön valaki, aki nem szakmai alapon támad, nem azt mondja, hogy ez a szexedukációs program így nem jó, mert akkor le lehetne ülni, beszélni, hogy figyelj, mi a WHO ajánlásait vesszük alapul, te mit javasolsz? Nem ez történt, hanem egzisztenciális fenyegetést kaptunk. Ezt és ennek következményeit nagyon nehezen viseltem. Azt, hogy mennyire beszűkült körülöttünk, az alapítvány körül meg körülöttem is a tér. Nem hiszem, hogy valaha ehhez hozzá lehet szokni. Rájöttünk, hogy itt nem szabad finomlelkűsködni. Sajtópereket indítottunk, bevezettük, hogy egyszerűen tiltjuk például az alapítvány Facebook-oldaláról azokat, akik minősíthetetlen hangnemben kommunikálnak, és vannak nevek, akik kikerültek a telefonkönyvből. Nekem ez nagyon idegen terep, jogászként gyűlölöm a pereket, és ha csak rajtam múlik, kerülöm ezeket a helyzeteket, mert nem hiszek benne, hogy ez hozza el az igazságot. De fontos volt meglépni a sajtópereket ezekben az ügyekben.

Meg is nyertétek ezeket a sajtó-helyreigazítási pereket?

Mindegyiket.

De ahogy te is mondod, feketelistára kerültetek. Közben szerintem még ennyiszer nem hangzott el maga a szó a kormányzati kommunikációban, hogy gyermekvédelem, mint az elmúlt egy évben. Van-e ok az örömre a gyermekvédelemben?

Azért nehéz erre válaszolni, mert nem szeretném sem démonizálni, sem bagatellizálni azt, ami történik Egy újabb kifejezés lett a gyerekvédelem, ami elhasználódott a szó rossz értelmében, ami mindig megtörténik minden kifejezéssel, amit a politika beterel a saját térfelére, és elkezdi a saját szabályrendszere, a saját narratívái szerint használni. De azt, hogy az emberek ezek után mit értenek gyermekvédelem alatt, azt szerintem nem ez a törvény meg nem ez a kormányzati kommunikáció fogja meghatározni. Károkat tud okozni abban, hogy az emberek azt hiszik-e, hogy a gyerekvédelem például ilyen diktátumokkal, ilyen típusú jogszabályokkal elérhető lenne. De akivel ők mégis hétköznapi kapcsolatban vannak, az a gyerekjóléti szolgálat, a családsegítő, a nevelési tanácsadókban dolgozó szakemberek, akik nagyon sokat dolgoznak a terepen, piszok nehéz körülmények között, erejüket megfeszítve, és próbálnak színvonalat hozni. Ők mégiscsak egy másfajta képet mutatnak a gyerekvédelemről, ahol más hangsúlyok vannak. Ez az egész kormányzati kommunikáció ráadásul egy nagyon rossz állapotban lévő gyermekvédelemre esett rá, ahol nagyon nagy arányban történnek olyan eljárások és olyan intervenciók családok életében, amelyek nem jogszerűek. Egy évben majdnem háromszáz ügyünk van, amikben olyan dolgok történnek, amiknek nem szabadna megtörténniük. Amikor az alapítványunk indult, az egyik első célkitűzésünk az volt, hogy jelenjenek meg a gyermekjogok a mindennapi diskurzusokban. Ehhez volt mindenféle stratégiánk: a szóhasználat, az elmagyarázás, hogy az emberek tudják, hogy ha azt mondjuk, hogy gyermekjogok, akkor az alatt valójában mit értünk. Sztoikus vagyok abból a szempontból, hogy a politikus tud nagy károkat okozni, de a nap végén mégiscsak az a fontos, hogy mi történik adott gyerekkel. Az életünket nagyon meg tudják nehezíteni, de mi valamilyen szempontból kirakatban is vagyunk. Ettől függetlenül a hozzánk fordulók száma nem csökkent. Amíg az alapítvány ebben hisz, márpedig hiszünk, hogy egy gyereknek segíteni ugyanolyan fontos, mint sok gyerek kapcsán a társadalmi gondolkozáson változtatni, addig még dolgozunk és továbbra is segítséget nyújtunk, hogy például ne emeljenek ki jogtalanul a családjukból gyerekeket, segítséget kapjanak a szexuális bántalmazást elszenvedő gyerekek, a bántalmazás, iskolai visszaélés áldozatai. Szóval van munkánk. Az mondjuk vicces, hogy szerintem közfeladatot látunk el meg közhasznú alapítvány vagyunk, éves szinten elköltünk százmillió forintot magyar gyermekvédelemre úgy, hogy ennek a pénznek a jelentős része külföldről érkezik.

Mert hazai pályázaton nem tudtok nyerni?

Soha. De nem is azzal van a baj, hogy nem támogatnak, hanem most már csak annyit szeretnénk, hogy hagyjanak minket. A tiltott, tűrt, támogatott kategóriában a tűrtbe szeretnénk bekerülni.

A szexedukációról azt mondod, nem agymosás, hanem egy hatásos eszköz a gyermekek ellen elkövetett szexuális abúzus ellen. De meg tudják még találni maguknak a fiatalok azokat a platformokat, ahol hozzájuthatnak ehhez a civil szervezetek letiltása után, ha otthon, a családjukban nem kapnak megfelelő felvilágosítást?

A Yelon igazából erre szerződött volna. Az alapítvány különböző felületei alapvetően ebben is próbálnak segíteni. De fontos különbséget tenni a szexuális edukáció és a felvilágosítás között. Az utóbbinak ugyanis az a koncepciója, hogy valaki bemegy egy sötét szobába, felkapcsolja a villanyt, és hirtelen minden és mindenki megvilágosodik. Így szerepel a szexuális felvilágosítás a Nemzeti Alaptantervben meg sokak fejében. Ennél nagyobb csacsiságot nem tudok elképzelni. Egyrészt ez a koncepció nem tiszteli a gyerekeket, nem veszi őket komolyan, de nem tiszteli a felnőtteket sem, őket sem veszi komolyan. A XXI. században a gyerekek nethasználók, a Covid–19 és a digitális oktatás miatt kötelezően is az internet előtt ültek sokáig, határozottan megnőtt a hozzáférésük az átszexualizált mindennapi tartalmakhoz és a szexualitáshoz, a pornóhoz. Nem szexuális felvilágosításra, hanem szexuális edukációra van szükség. Tehát olyan oktatásra, ami azt mondja, hogy a szexualitás nem csak szex. Beletartozik az egészséges énkép, testkép, a párkapcsolati és kötődési mintázatok, a baráti, kortársi kapcsolatok, a felnőttekkel kialakított viszony. Arról szól, hogy ki vagyok én, mit gondolok a világról, hogyan kapcsolódom másokhoz, minek látom a testemet, hogyan használom a testemet, hogyan tudok vigyázni a testemre, magamra. Tudok-e azért felelősséget vállalni, hogy jól legyek a bőrömbe, hogy jó legyek az emberi kapcsolataimban, hogy jól érezzem magamat? Hogy felismerjem, hogy a jóllétemhez nemcsak az kell, hogy tele legyen a pocakom, hanem az is kell, hogy a szívem is teli legyen. A szexuális edukáció erre figyel oda.

Ehhez olyan felelős felnőttek kellenek, akik biztonságos kapcsolatban vannak a gyerekekkel, és beszélgetnek velük ezekről. Ezt nem lehet úgy csinálni, hogy bemegyek, és felkapcsolom valahol a villanyt, majd elmegyek. A szexedukációba igenis beletartozik az is, hogy vannak kisfiúk, akik nem a kislányok iránt érdeklődnek, az is, hogy kamaszkorban néha az ember nem tudja eldönteni, hogy ki iránt érdeklődik. De ha ebben a helyzetben valaki úgy beszélget egy gyerekkel, hogy azt mondja neki, hogy igen, ez annak a jele, hogy te meleg vagy, az nem felel meg a szakmai sztenderdeknek. Kérdezni kell a gyereket az érzéseiről, és nem minősíteni őt. Ez nem politikai kérdés. Nem újságíróknak, nem véleményvezéreknek kell eldönteniük, mi a jó egy gyereknek, hanem szakmai alapon kell segítséget és támogatást nyújtani nekik. Hozzánk különben egyetlenegyszer sem érkezett jelzés arról, hogy bármelyik intézménybe valaki bevitt volna olyan típusú előadást, ahol a gyerekeket nemváltásra vagy homoszexualitásra akarták volna rábeszélni. Ez elég abszurd lenne. Van is egy olyan érzésem, hogy egy hipotetikus, elképzelt, külföldi, bármilyen, nem létező esetre hivatkozva csinálták ezt a felhajtást politikusok és ideológusok. Alapvetően minden gyereknek a saját családjában, környezetében kellene hogy legyenek olyan felnőttek, akikhez oda tud fordulni ezekkel a kérdéssel. Olyan jó, ha ilyenkor valaki ott van mellette, és meghallgatja. Ha viszont magára marad az érzéseivel, traumatizálódhat. Ebben nagyon nagy felelőssége van a társadalomnak is. Ne hagyjuk magukra a gyerekeket a kérdéseikkel, az érzéseikkel, azokkal a nehézségekkel, amiket átéltek. A gyerek nem beszél a vele szemben elkövetett szexuális erőszakról az esetek nagy százalékában, mert nincsenek szavai rá, nem tudja megfogalmazni, hogy mi történt vele, vagy túl sok a negatív érzés (szégyen, önvád stb.). Ha a gyereknek lenne tudása arról, hogy az ő testével mit lehet megtenni, meg mit nem, akkor ezeket az ügyeket le lehetne csökkenteni, mert a gyerekek határozottabban tudnának nemet mondani, és jelezni, hogy mi nem oké. Plusz nagyobb esetszám derülne ki, mert aztán a gyerekek el tudnák mondani, hogy mi történt. Erre is jó a minőségi szexedukáció.

Ragadozók a neten - a gyerekekre vadásznak
please wait

No media source currently available

0:00 0:03:15 0:00

Végeztetek egy kutatást a fiúk ellen elkövetett szexuális abúzusokról…

Annyira keveset beszélünk arról, hogy a fiúk is válhatnak szexuális erőszak áldozatává, hogy azt gondoltuk, hogy ezzel a kutatással segíthetjük lebontani ezt a tabut. Nem a lányok kárára. Nem annak a kárára, hogy ez azt jelenti, hogy a lányok kevésbé érintettek, hanem sokkal inkább a fiúk felemelésére. Az ő esetükben is nagyon hasonlók a kockázatok és a veszélyeztető faktorok. Az ECPAT kezdeményezte a nemzetközi kutatást, a világ legnagyobb olyan szervezete, ami a gyerekekkel szembeni szexuális erőszak és kizsákmányolás megelőzésével, az áldozatok hatékony segítésével foglalkozik. Több mint tizennyolc hónapig tartott a kutatás, és több mint hetvenoldalas szakmai anyag lett a végeredmény. Olyan fiatal férfiak beszéltek a kutatókkal a gyerekkorukban elszenvedett szexuális erőszakról, akik nem felelnek meg a sztereotípiának, azaz nem a szakellátásban nőttek fel. Magyarországon a gyerekekkel szembeni szexuális erőszak kapcsán először leginkább a családjukból kiemelt gyerekekre szoktak gondolni. A felmérésben megszólalók és az ő bántalmazástörténeteik nagyon tisztán beszélnek arról, hogy mennyire félnek hangot adni a kisfiúk annak, ami velük történik, mert a társadalom elutasító azzal szemben, hogy ez egyáltalán megtörténhet. Tisztán beszélnek arról is, hogy az, ahogy a fiúkat neveljük, mennyire kódolja ezt a némaságot. Az, hogy a fiúk nem sírhatnak, nem lehetnek gyengék, nem kérhetnek segítséget, támogatást, ha bajban vannak. Ezekkel az üzenetekkel neveljük fel a fiúkat a mai napig, és ezekkel sajnos az elkövetők dolgát segítjük. Nyilván ezt a szülők nem rosszaságból teszik, csak nem akarják, hogy a gyerekük kilógjon a sorból, megbélyegezzék, anyámasszony katonájának hívják. Jó szándék vezeti őket, mégis az elkövető malmára hajtják a vizet. Mert míg például a lányok 56 százaléka elmondja a kutatások szerint az abúzust – ami azért szintén nagyon alacsony szám, hiszen ez azt jelenti, hogy körülbelül minden második ilyen eset örökre rejtve marad, sosem nyeri el méltó büntetését az elkövető –, addig a fiúknál ez az arányszám 15 százalék. Ahhoz, hogy meg tudjuk ezt a történetet állítani, el kell kezdenünk arra biztatni a fiúkat, hogy sírjanak nyugodtan ők is, a szülőket pedig arra, hogy ne tekerjék le a kisfiúk érzéseit, engedjék őket szomorúnak lenni például.

Szerinted több fiú mer jelentkezni ennek a kutatásnak a hatására?

Már most kaptunk ilyen üzenetet, megkeresést. Az alapítványnál azokban az ügyekben tudunk segítséget nyújtani, ami 2014 után, de még a túlélő 18 éves kora előtt történt, mert a jogszabályok alapján ezek a szexuáliserőszak-bűncselekmények nem évülnek el. Nagyon fontos, hogy legyen egy lista, hogy hova fordulhatnak az érintettek, kiktől kaphatnak segítséget. Már rögtön a kutatás indulásakor nagy dilemma volt, hogy ez egy olyan figyelemfelkeltő anyag lesz, aminek a következtében előbújhat majd még több áldozat, viszont az ellátórendszer nincs felkészülve a fogadásukra. Rengeteget beszéltünk arról, szabad-e ezt a témát ilyen módon reflektorfénybe állítani, ha közben tudjuk, hogy akik ennek hatására szembesülnek a saját bántalmazástörténetükkel, nem biztos, hogy szakmai segítséget kaphatnak. Mert mondjuk míg Budapesten csak-csak van öt-hat pszichológus, akikből tudom, hogy kettő elvállal pro bono ügyeket, vannak civil szervezetek, akikhez fordulhat, sok helyen, vidéken semmi sincs. Sajnos ez egy saját farkába harapó kígyó. Azért nincs ellátórendszer a fiúáldozatok számára, mert azt mondják, hogy nincsenek fiúáldozatok. Abban a pillanatban, ahogy ők is meg tudnak jelenni, ahogy az ő történeteik is láthatóvá válnak, ahogy elkezdik provokálni a rendszert kvázi azzal, hogy ők is jelen vannak, és még sincs meg az ellátásuk, akkor lehet azt mondani, hogy hahó, mennyire jó lenne, hogyha még ez meg ez rendelkezésre állna a számukra. Most ez egy átmeneti helyzet, amiben megpróbálunk a magunk módján segítséget adni. Sok túlélő számára már az is megerősítés, pozitív visszacsatolás lehet, ha azt látja, hogy nincs egyedül. A szexuális bántalmazás rendkívül aljas természetéből eredően – mármint hogy intim terepen történik, és titok marad – az áldozat nagyon sokáig azt gondolhatja, hogy ez csak vele fordulhatott elő, és hogy az ő hibája, hogy ez megtörtént. Fontos látni, hogy ez megtörténik mással is, hogy ez nem az áldozat hibája, hanem az elkövetőé. Mindig. Nincs olyan, hogy túl rövid szoknya, túl szűk kisnadrág, hogy rossz helyen mentem haza, nem figyeltem oda, nem kellett volna hinnem neki. Nincs ilyen. Az van, hogy a bántalmazó elkövetett valami olyat, amire se joga, se felhatalmazása nem volt. Az van, hogy tilos ilyet csinálni egy gyerekkel. Ráadásul sok esetben elmarad az elkövető felelősségre vonása, ami engem nagyon dühít. Akkor lesz a munkánknak eredménye, amikor a statisztikákban elkezdenek emelkedni az esetszámok, és egyre több elkövető kerül börtönbe azért, amit elkövetett a gyerekekkel szemben.

Van most egy másik kutatásotok a sportról, ami jóval korábban indult, mint ahogy kitört a Turi György-féle botrány.

Persze. Már 2016-ban elkezdtünk ezzel a témával foglalkozni, amikor segítséget kért tőlünk az egyik sportszervezet a gyerekvédelmi irányelvük kidolgozásában. Én is sporttagozatos voltam általános iskolában. Miközben nagy bántalmazások és visszaélések velem nem történtek, azért voltak olyan élményeim, amelyek alapján ki tudtam tölteni a kérdőívet. Láttam ezt-azt, volt egy olyan alapműködés, amiről azt gondolom, hogy nem oké. A sport fontos Magyarországon, az emberek is annak érzik, van egy viszonyunk, kapcsolódásunk hozzá. Azt gondoltuk, hogy ha a sport kapcsán a gyerekek biztonságáról tudunk beszélni, meg arról, hogy a gyerek elsősorban gyerek, és csak másodsorban sportol, fest, jár hímzőszakkörre, énekelni vagy bármi másra, akkor hamarabb át tudjuk vinni azt az ingerküszöböt, hogy a biztonságuk miért is fontos. A gyerekvédelem – ha használhatok idegen kifejezést –, a child protection állami feladat. A child safeguarding viszont egy fokkal szervezetközpontibb történet, azt jelenti, hogy egy iskolának vagy egy sportklubnak mint szervezetnek fontos, hogy az oda járó gyerekek biztonságban legyenek. Csináltunk egy előzménykutatást 2014-ben, amikor még az UNICEF-nél voltam, Németh Barbarával, azzal a kolléganővel, akivel most a Hintalovonnál is együtt dolgozunk. Akkoriban, a 2014-es olimpia kapcsán jelentek meg az első kutatások, nem annyira bántalmazástörténetekről, hanem a gyerekekről mint jogalanyokról vagy a gyerekkorú sportolókkal kapcsolatos szerződések problémáiról. Azt gondoltuk, izgalmas lesz nyolc év után ránézni még egyszer ezekre az adatokra. Struktúrájában sokat megtartottunk az UNICEF-es kutatásból, ami egy nemzetközi Keeping Children Safe-es kutatásra alapult, így adott a nemzetközi összehasonlítási lehetőség, a korábbi kutatás kapcsán a magyar összehasonlítási lehetőség. Emellett ez szerintem újabb alkalom arra, hogy arról beszéljünk, hogy hogyan akarunk a gyerekekkel együtt élni. Mit szeretnénk? Ők hogy érezzék magukat? Mit gondolunk a gyerekekről? Milyen jövőt képzelünk el nekik? Milyen jelent képzelünk el nekik? Mit gondolunk, hogy nekünk felnőttként mi a felelősségünk? Szerintem a sport nagyon jó apropó, jó felület, mert jó kiindulási pont arra, hogy ezeket is végigbeszéljük olyan emberekkel, akik például sose kattintanának rá egy gyerekvédelmi cikkre, mert nem érdekli őket. Ez tök fontos, hogy ők is elkezdjenek gondolkozni ezekről a dolgokról.

Kvíz: Védjük meg a gyerekeket, de mitől?

Kvíz: Védjük meg a gyerekeket, de mitől?

Indítsa el a kvízt, ha többet akar megtudni

  • 16x9 Image

    Jakab-Aponyi Noémi

    Jakab-Aponyi Noémi a Népszabadság Magazin külsős munkatársaként kezdte pályáját, később a Kortárs Online-on, az Irodalmi Jelenben és a Drótban lehetett az írásait olvasni. A Szabad Európa előtt az Érd Médiacentrum újságírója, szerkesztője és rádiós műsorvezetője volt. 

XS
SM
MD
LG