Akadálymentes mód

A legfrissebb hírek

Hazajárók/hazajárok


Határátkelés Tornyiszentmiklósnál 2021. július 19-én

Újra itt az ősz, ismét vége a nyárnak, amely a külföldön élő magyarok számára sokszor a hazalátogatásról szól. Talán az idén még többen várták az otthon élő rokonok, barátok viszontlátását, hiszen a Covid hónapokig bonyolította a hazautazást.

Rendszeres hazajáró vagyok. Majd huszonöt éve, ha tehetem, minden évben legalább egyszer hazamegyek. Bár volt, amikor a távolság zsarnoksága miatt Ausztráliából pár évig nem tudtunk hazamenni, de Párizsba költözésünk után inkább az lett a jellemző, hogy minden tanítási szünetben hazajártunk a gyerekekkel. A Covid azonban ennek is véget vetett, és immár csak nyaralni utazunk Magyarországra.

Az elmúlt negyed évszázadban utaztam repülővel drágán, majd fapadossal; repültem átszállással és direkt járatokkal. Az évek során volt, hogy hazafelé komppal, éjszakai vonattal, busszal, autóstoppal, hirdetésen talált sofőrrel mentem. A járvány miatt az utóbbi két évben gyerekekkel és bőröndökkel tömött autóval indulunk útnak.

Volt, amikor a hazamenés felemésztette az összes kivehető szabadnapomat, az összes megspórolt pénzemet és az összes tengerparti nyaralásról szóló képzelgésemet. Az utazásaim ugyanis évekig nem álltak másból, csak szigorúan a hazalátogatásból.

Hazajártam az Egyesült Államokból, Dániából, Ausztráliából és most Franciaországból is. Rendszeresen.

Mielőtt hazamegyünk

A hazamenetelre az ember mindig rákészül: spórol, tervez, foglal, napokat számol, vásárol, majd pakol.

A kilencvenes évek közepén Texasból bőröndszámra hordtam haza a leárazásokon vásárolt amerikai ruhákat, cipőket; a fagyasztott garnélarákot vagy a mexikói fűszereket. Dániából hazaérve aztán már csak lazacot és gyapjúpulóvereket adtam ajándékba. Ausztráliában mindenféle bőrcuccokból vásároltam be. Franciaországból lassan már szinte semmit nem is viszek (már minden barátomnak lóg a kulcscsomóján legalább egy Eiffel-torony), s mégis egyre nehezebben megy a csomagolás.

Indulás előtt idegesen töltök el egy napot, és migrént kapok. Rendszeresen.

Most már úgy készülődőm, mint aki el sem akar indulni. Győzködöm magam: maradjunk inkább még egy-két napot itthon: addig talán bepakolok. Vagy inkább ne is menjünk most sehova. Jó nekem itt!

Talán az évek során elmúlt a honvágyam? Vagy valami tranzíciós szorongásban kezdtem el szenvedni, s egyre kevésbé viselem a változást, az országok közötti ugrabugrálást?

Dehogy!

Inkább az lehet, hogy félek nekiindulni annak a sok szívfájdalomnak, amelyet majd a búcsúzás fog megint okozni. Minél előbb érünk haza, annál közelebb lesz az elbúcsúzás napja is. Késleltessük hát a búcsúzást azzal, hogy késleltetjük a viszontlátást: álljunk meg az úton egy-két napra!

Megérkezés és kultúrsokk

Aztán mégis elindulunk. Minél keletebbre tartunk, annál kisebbek a hegyek, olcsóbbak a benzinkúti kávék és passzosabbak a ruhák. Csak onnan tűnik fel, hogy átléptük a határt, hogy az autón nagyobbakat dobnak a kátyúk és göröngyök. A napraforgótáblákat követő kisvárosok útszéle pedig kiszínesedik: plakátok, hirdetőtáblák reklámoznak boltokat, vállalkozásokat, ideológiákat. Az utcára kipakolt áruk is jelzik: megérkeztünk. A látottak alapján a gyerekekkel verset is gyártunk. „Gyümi, ubi, buri, kuki: itthon vagyunk, mami, papi!”

Mivel várjunk? Mit főzzünk?

Régen, amikor még kezdő hazajáró voltam, mindig elképzeltem előre az érkezésemet. Megrendeltem mamától, anyutól a húslevest, a mákos gubát, a csirkepaprikást vagy a Gerbeaud-szeletet. Aztán mire hazaértem a busztól agyonrázva, a repülőtől kiszáradva, a jet lagtől kómásan, már enni sem bírtam.

Ma már semmit nem kérünk. Megérkezünk, örülünk. Örülünk, hogy még élünk, hogy még élnek, hogy van még kiért hazamenni. Mert sokan már nem is mennek a külföldön élő barátaink közül. Ha nincs kiért, minek? Akik számítottak nekik, már maguk is elmentek, meghaltak vagy elkoptak. Akik megmaradtak, azok pedig szívesebben látogatják őket külhonban. Lángost szerintük meg bárhol lehet sütni, a színházi előadásokat már online is meg lehet nézni.

Mi még mindig hazajárunk

Mi még megyünk. Örömmel látogatjuk meg azokat, akik még kíváncsiak ránk. Egyre többet találkozunk olyanokkal is, akik maguk is hazajárók, akik szintén máshol élnek a nagyvilágban.

Az első pár nap egy ilyen hazaérkezés után még kultúrsokkban telik, majd lassan megszokjuk az ízeket, a szavakat, a szeretetet.

Aztán a nyár felénél elkezdünk szomorkodni, hogy mindjárt búcsúzhatunk. Mindjárt elmúlnak a diófa alatt eltöltött lusta napok, s hamarosan véget ér mind a balatoni lubickolás, mind az esti fagylaltozás, mind a gólyafiókák fürkészése. S mielőtt észbe kaphatnánk, már kezdődhet is újra a pakolás.

Vakáció a magyar tengeren: kukoricát és kürtőskalácsot árul egy kerékpáros árus a siófoki Aranyparton 2021. július 23-án
Vakáció a magyar tengeren: kukoricát és kürtőskalácsot árul egy kerékpáros árus a siófoki Aranyparton 2021. július 23-án

Hazavihetjük-e az otthonosságérzetet?

Vajon hány könyvet, gyerekmesét, szuvenírt és ajándékot tömhetek még bele a bőröndbe? Elférnek-e a régi naplóim az autóban? A gyerekkori fotóalbumok? A magyar nyár napsugarait konzerváló baracklekvárból hány befőttesüvegnyit tudok berejteni a csomagtartó aljába, hogy aztán az elkövetkező hónapokban egy-egy palacsintát megkenve eszünkbe juthassanak azok a napok, amikor együtt főztük, kavargattuk ezt a narancssárga honvágyelixírt?

Becsomagolhatjuk-e az itthoni létünket a nyár végén? Bebőröndözhető-e a sok emlék, vagy sem? Visszavihetünk-e bármit is ebből az otthonosságérzetből Párizsba, ahol most éppen élünk? Párizsba, a városba, amely elvarázsol, de amelyre szinte sosem gondolunk, amíg otthon vagyunk.

Amíg otthon sétálgatok a Várban, vacsorázom egy pesti étteremben, grillezünk régi barátokkal, napozunk a siófoki parton vagy játszóterezünk a monori Strázsa-hegyen a gyerekekkel, Párizs egyik szeglete sem hiányzik. Nem gondolok sem a montmartre-i kedvenc kávézónkra, sem a Michelin-csillagos éttermekre, sem a Szajnán unottan úszkáló sétahajókra. Ha otthon vagyok, olyan, mintha Párizs nem is létezne, mert Magyarországon érzem magam a legjobban otthon.

Legalábbis egy nyár erejéig. Legalábbis addig, amíg lehet a diófa hűs árnya alatt gondtalanul olvasgatni. Legalábbis addig, amíg vannak, akik megisznak velem otthon egy-egy csésze teát, és amíg a gyerekek körül ott ugrálnak az unokatestvérek, a nagyszülők s barátaink csemetéi.

A búcsú ideje

De mi lenne, ha vége lenne a nyárnak? Ha – mint mindenki másnak – otthon is el kellene járni naponta iskolába, munkahelyre? Be kellene sorolni a dugókba, a postán a sorokba, s ha baj van a gyerekkel éjjel, rohanni az alulfinanszírozott kórházba, ügyeletre. Ha otthoni fizetésből kellene megvenni a lassan már párizsi árakkal bíró élelmiszert. Akkor vajon milyen lenne otthon lenni? Ezen gondolkozom, miközben kikanyarodunk a ház nagykapuján, s elindulunk hazafelé.

A gyerekek a hátsó ülésen sírva integetnek a mamának, papának. Az osztrák, a német, a svájci hegyek magasságai és mélységei között aztán a búcsúzás fájdalma enyhülni kezd. Reményik Sándor verse jut eszembe, amelyet az öcsém gyerekként sokszor szavalt: „Valamitől mi mindig búcsúzunk.”

Később eszembe jut egy Párizsban élő néni története, aki nemrég mesélte, hogy fiatalkorában, amikor aggódó anyja vissza akarta csalni Pestre, azt felelte neki: „Amíg Párizsban élek, innen bármikor elmehetek. Ha baj van, akkor felülök a vonatra, és hazamegyek. Amíg itt lakom, innen legalább van hova hazamennem. De ha otthon élnék, és rossz lenne, vajon hova mehetnék?”

Megnyugszom, mire megpillantom az estében csillogó Eiffel-tornyot a főút mellett.

Belátom, hogy Párizsban élni azért is jó, mert innen bármikor haza lehet menni.

Mondja el véleményét a Szabad Európáról ebben a rövid kérdőívben: https://bit.ly/szabadeuropa-kerdoiv
Köszönjük!
XS
SM
MD
LG