2006. november 23-án, több mint három héttel azután, hogy hirtelen és súlyosan megbetegedett, Alekszandr Litvinyenko, az orosz FSZB volt tisztje, a Kreml heves kritikusa egy londoni kórházban sugárfertőzésben meghalt. Mindez teljesen új irányba terelte özvegye, Marina Litvinyenko életét: tizenöt éve annak a küzdelemnek szenteli magát, hogy igazságot szolgáltasson a férjének.
„Két tűz közé kerültem – mondta a Szabad Európa és az Amerika Hangja közös műsorának, a Jelenidőnek egy londoni interjú során a hónap elején. – Az egyik Oroszország volt, aki nem akart nyomozni. A másik pedig Nagy-Britannia, aki szintén nem volt érdekelt ebben.”
A brit intézményrendszerben sokan vonakodtak attól, hogy konfrontáljanak Oroszországgal, különösen az oroszok által Londonba áramoltatott hatalmas pénzösszegek miatt.
Marina mégsem gondolt arra, hogy feladja.
„Azt hiszem, a fő különbség köztem és mások között az, hogy az én poharam mindig félig tele van” – mondta Litvinyenko a Szabad Európának még szeptemberben.
„Úgy hiszem, fokozatosan, az én és az Oroszországban élő és tovább küzdő emberek tettei meghozzák majd a gyümölcsüket még akkor is, ha most azt mondják, hogy mindez értelmetlen.”
Az egyik fő gyümölcsöt szeptember 21-én aratta le, amikor az Emberi Jogok Európai Bírósága kimondta: Oroszország felelős Litvinyenko meggyilkolásáért.
A bíróság szerint „minden kétséget kizáróan” megállapítható, hogy Litvinyenkót Andrej Lugovoj volt KGB-ügynök – aki jelenleg az orosz parlament alsóházának tagja – és Dmitrij Kovtun orosz üzletember ölte meg. A nyomozók megállapították, hogy a két férfi elintézte, hogy Litvinyenko polónium-210-zel – egy ritka, erősen radioaktív izotóppal – mérgezett teát igyon. Azt is kiderítették, hogy a két férfi maga is sugárnyomot hagyott Londonban.
„Erős elsődleges bizonyíték van arra, hogy Litvinyenko megmérgezésekor Lugovoj és Kovtun az orosz állam ügynökeiként léptek fel” – közölte a bíróság. A testület „rendkívül valószínűtlennek” találta, hogy a férfiak az orosz kormány segítsége nélkül jutottak volna polóniumhoz.
„Az orosz kormány bűnösségének elismerése a legfőbb győzelem” – mondta akkor Marina Litvinyenko.
A bizonyítékok ellenére Lugovoj, Kovtun és az orosz kormány tagadta érintettségét.
Korát megelőzve
A halálakor 43 éves Alekszandr Litvinyenko 1998-ban nyilvánosan azt állította, hogy FSZB-s felettesei utasították őt Borisz Berezovszkij orosz oligarcha meggyilkolására. 2000-ben Nagy-Britanniába menekült és politikai menedékjogot, majd állampolgárságot kapott (bár a brit média halála után is rendre volt orosz kémként emlegette).
A Londonban töltött idő alatt azzal vádolta meg az FSZB-t, hogy 1999-ben a Vlagyimir Putyin hatalomra juttatására irányuló lépések és a második csecsen háborúra való felkészülés részeként orosz lakóházakat robbantott fel, több száz ember halálát okozva.
Vádolta továbbá Putyint Anna Politkovszkaja oknyomozó újságíró meggyilkolásának megrendelésével, akit kevesebb mint egy hónappal Litvinyenko megmérgezése előtt lőttek agyon Moszkvában.
„Alekszandr megelőzte a korát – mondta özvegye a Jelenidőnek. – Ő volt az első, aki figyelmeztetett minket az Oroszországban kialakuló rendszerre. Pontosabban arra a rendszerre, amely mindig is létezett, mert a szovjet biztonsági szolgálatokat soha nem újították meg. Az a rendszer, amely a Szovjetunióban évtizedek óta létezett, nemcsak megmaradt, hanem egy még borzalmasabb rendszer alapjává vált.”
Litvinyenko a halálos ágyán többször is megvádolta Putyint – aki maga is KGB-tiszt volt a szovjet időkben –, hogy ő rendelte el a meggyilkolását.
A kormánykritikus Litvinyenko megmérgezése – összefoglaló képekben
Az ügyet, amelyről a strasbourgi bíróság szeptemberben döntött, eredetileg Marina Litvinyenko nyújtotta be 2007-ben, alig néhány hónappal férje halála után.
„Telt-múlt az idő – emlékezett vissza. – Megkezdődött a levelezés Oroszországgal. Mindent megtettek, amit csak tudtak, hogy ködösítsenek. Papírokat követeltek. Elküldték a saját papírjaikat (…) Így az egész elhúzódott, és az ügy csak tavaly került a bíróság elé.”
A strasbourgi bíróság ítéletében bírálta Oroszországot, amiért nem vizsgálta ki megfelelően az ügyet és nem osztotta meg a bírósággal a megállapításait.
„Azt hiszem, nagyon fontos, hogy sok ember megértse: ha a dolgok nem működnek azonnal, ne essen kétségbe – mondta Litvinyenko. – Ne adják fel. Tartsák meg a hitüket. Különösen akkor, ha az ügy igazságos. Kötelességetek elérni ezt az igazságot.”
Évekig tartó lobbizás után Litvinyenko 2011-ben elnyerte a jogot arra, hogy brit halottkémi vizsgálatot tartsanak férje halálával kapcsolatban. A vizsgálatot évekig halogatták, végül 2015 januárjában hívták össze.
A következő évben a vizsgálat megállapította, hogy Lugovoj és Kovtun hajtotta végre a gyilkosságot, „valószínűleg” az FSZB utasítására, Putyin és Nyikolaj Patrusev, az FSZB akkori igazgatója, jelenleg az Elnöki Biztonsági Tanács titkára jóváhagyásával. A strasbourgi bíróság döntését nagyrészt az Egyesült Királyságban végzett vizsgálat megállapításaira alapozta.
„Ismét hallani fogják a vádakat”
Marina Litvinyenko is keményen dolgozott azon, hogy napirenden tartsa férje ügyét.
Együttműködött a The Guardian újságírójával, Luke Hardinggal az ügyről szóló, A Very Expensive Poison: The Definitive Story Of The Murder Of Litvinenko And Russia’s War With The West (Egy nagyon drága méreg: A Litvinyenko-gyilkosság és Oroszország Nyugattal folytatott háborújának története) című tényfeltáró tanulmányában.
Ebből a könyvből Lucy Prebble színdarabot írt, amelynek bemutatója 2019-ben volt. Anthony Bolton és Kit Hesketh-Harvey júliusban mutatta be Alekszandr Litvinyenko élete és halála című operáját.
Az ilyen erőfeszítések – érvel Marina – folyamatosan emlékeztetik a világot férje ügyére és a Putyin elleni vádakra.
„Minden alkalommal, amikor színpadra kerül – amikor előadják a színdarabot vagy az operát, vagy majd a készülő filmben –, minden alkalommal elhangzanak a Putyin elleni vádak.”
„Soha nem fogják elfelejteni az orosz állam által az emberek és más országok ellen elkövetett bűnöket” – tette hozzá.
A strasbourgi ítélet nem jelenti azt, hogy véget ért volna a küldetése, mondta Litvinyenko. A férjének történő igazságszolgáltatásért folyó harc folytatódik.
„Mindig azt mondtam, hogy ez egy szerelmi történet – jegyezte meg. – Ilyen egyszerű.”
