Nevezték őket adócsalónak, drogosnak, havi másfél milliós bevételt kaszálónak. Nem esett jól nekik, de a társadalmi szolidaritás hiánya jobban zavarja őket. Úgy látják, az emberek csak akkor állnak ki egymásért, amikor már a saját házuk is ég. Ezen változtatni akarnak. A Szelfiben két huszonéves fiatal, Kolesár András és Polauf Donát beszélt arról, milyen futárnak lenni Budapesten, mi a baj szerintük a katával, milyen volt találkozni Palkovics miniszterrel, és miért gondolják úgy, hogy nem szabad leállni a tiltakozásokkal.
Donát 26 éves, a Covid alatt kényszerből kezdett futárkodni, előtte a vendéglátásban dolgozott, bartender volt. Úgy tervezte, hogy ha vége a járványhullámnak, visszamegy a bárpult mögé, de sorra jöttek a következő hullámok, és ő közben annyira megszerette a futárkodást, hogy amikor lehetett volna, már nem akarta abbahagyni.
Mit szeretsz benne?
P. D.: A várost. Azt, hogy az ember együtt kell, együtt fekszik vele. Biciklivel futárkodom, főként Pesten. Így olyan szinten tapasztalja meg az ember a várost, ahogy a hétköznapokban nem lehet. Muszáj együtt élni a forgalommal. Azelőtt ilyet nem tapasztaltam, brutálisan jó.
Jövedelem szempontjából sem bizonytalanabb, mint bárban dolgozni?
P. D.: Nagyjából ugyanaz a szint biztonság és kiszámíthatóság szempontjából is. Nem azért maradtam itt, mert a pénz annyival jobb, hanem mert ebben sokkal jobban megtaláltam önmagam.
András a tanulás mellett kezdett futárkodni, a járvány alatt lett egyéni vállalkozó. Donáthoz hasonlóan ő is elsőként a kötetlenséget említi mint ami nagyon vonzóvá teszi számára ezt a munkát.
K. A.: Akkor megyek dolgozni, amikor szeretnék. Nincsenek kötöttségeim, és ahogy Donát mondta, jó a várossal együtt lélegezni. Amikor elkezdtem, nem ismertem még a Belvárost, folyamatosan a Google Mapbe írogattam a címeket, és követtem a csigavonalat. Aztán egy idő után már csak a házszámot néztem meg, fejből tudtam az utcát, hogy akkor itt megyek és ott megyek. Van ennek egy tempója, egy flow-ja, ami magába szippantott. Nagyon szeretem csinálni, a korábbi diákmunkáimhoz viszonyítva a legjobb melóm. A pénz sem rossz. Nyilvánvalóan nem keresünk havi másfél millió forintot.
Ez legenda?
K. A.: Teljes mértékben.
A járvány alatt is az volt?
K. A.: A járvány alatt is az volt. Egyszerűen fizikailag és időben képtelenség, hogy valaki ennyit keressen. Tudunk két emberről, aki a milliót egyszer megütötte.
P. D.: Igen, ezek különleges esetek voltak. Van egy jó barátom, ő az egyik legjobb futár. Az egyik cégnél volt egy verseny pár hónapja. Négyfős csapatok voltak, ő benne volt a győztes csapatban. Egy hónap alatt több mint négyszáz órát volt kint. Neki volt akkor millió fölötti bevétele. Ez valami brutális teljesítmény, de ő sportember, 62 éves, triatlonokra, különböző hosszútávú versenyekre jár, tehát a fizikuma is olyan. Egy hétköznapi ember ezt nem tudná teljesíteni.
K. A.: Én megpróbáltam, de nem tudok nyolc óránál többet biciklizni. A térdem kattog, a hátam elkezd fájni. Rengeteg baleset van a futárok között. Voltak halálos balesetek is. Én azért nem tudok sokat dolgozni egy huzamban, tehát 12-14 órát még motoron sem, mert érzem, hogy a koncentrációm csökken. Abban a pillanatban, ahogy a koncentrációm elér egy bizonyos pont alá, tudom, hogy veszélyben vagyok, nem fogom észrevenni az autót, elfelejtem megnézni a tükröt. Tényleg ennyin múlik, és az ember csúszik tíz métert az aszfalton. Az nagyon tud fájni.
Ez egyébként a fiatalok munkája, ők vannak többen a kollégáitok között?
P. D.: Igen, a 28 és 35 év közöttiek a biztos bázis. Nyilván van fluktuáció, mindig van, aki két-három hónap múlva rájön, hogy talál valami jobbat, mást. Egyetem mellett nagyon sokan csinálják. A Covid alatt rengeteg színész, művész, akiknek parkolópályára került a karrierje, ebben találta meg a megélhetési lehetőséget.
Nők, férfiak arányát tekintve?
P. D.: A férfiak vannak többen, de sok a nő is, és azok a nők, akik kipróbálták, és pár hónap után maradtak, ők kiemelkedők, az átlag férfi futárnál sokkal keményebbek. Nagyon nagyra becsülöm őket. Én férfiként is sokszor azt mondom, hogy ez már sok. Télen, amikor mínusz tíz fok van, az ember ruhája átázik. Magam sem értem, de a nők ezt mosolyogva csinálják. Aztán hazamennek, otthon várják őket a gyerekek. Le a kalappal. Lehet itt emlegetni a jövedelmet, de inkább az emberi sztorikat kell nézni.
Nem akarok a zsebetekben turkálni, ha nem akartok, ne válaszoljatok, de mi volt a csúcs eddig, amit egy hónapban összehoztatok?
P. D.: Nekem még a Covid alatt volt egy nagyon jó időszakom, 360 órát voltam kint, és minden levonás után maradt 650-700 ezer forintom. Rengeteg olyan költség van, amibe az ember nem gondol bele. A ruházat, az esőruha nagyon fontos. Ha kiszakad, újat kell venni. Korlátlan telefon, és a járműre is kell költeni. Bicikliseknél – nem gondolná az ember – havonta átlagban 25 ezer forintot kell a bringára költeni. Egy biciklis futár leteker egy hónapban két-háromezer kilométert. Ezalatt pont elkopik a lánc.
Ha felidézitek azt a napot, amikor kiderült, hogyan változik majd a katázás, mi volt az elő reakciótok?
K. A.: Bennem hétfő esete realizálódott, valaki kirakta a futáros csoportba a kedd reggeli tüntetést. Meg voltam lepve, hogy erről már szavaznak is, és nincs róla infó. Nem igazán tudtam, hogy most pontosan mi van. Elkezdtem újságcikkeket olvasni. Számolgattam, és összeállt, hogy a futárkodást valószínűleg nem folytathatjuk ebben a modellben. Az én esetemben egy olyan hónapban, amiben jól keresek, körülbelül két, két és félszeres adóterheket jelent a törvénymódosítás. De nem is az a baj elsősorban, hogy most egy másik adózási rendszerben több adót kell fizetnünk. Ha a kormány megszavazta volna ezt a törvénymódosítást úgy, hogy január elsejétől indul, lehet, hogy ki se mentünk volna tüntetni. Itt azzal volt a baj, hogy semmi tájékoztatást nem kaptunk. Egyik napról a másikra húztak a fejünk felett egy vonalat úgy, hogy erről senkivel sem egyeztettek.
Ha a kormány előállna egy olyan javaslattal, amit kifejezetten a futárokra szab, nekik ad engedményt, abbahagynátok a tiltakozást?
P. D.: Nem. Mi nem a futárokért voltunk kint az utcán, hanem a katásokért. Mi ennek az egész tüntetéssorozatnak a motorjai voltunk. Mi voltunk legelöl, mi mentünk a hidakra.
Múlt időben beszélsz, nem folytatjátok?
P. D.: Ebben a formában most nem. Egy kicsit rendezzük a sorainkat. Nem tudunk folyamatosan kint lenni az utcán. Beszéltünk minden futárral, akivel tudtunk, egymásnak adtuk a szabadnapokat, amit mindenki azzal töltött, hogy elment dolgozni. Ezt ilyen formában nem tudjuk továbbvinni.
Ki tudnak állni a magyarok a saját érdekeikért? Nekem úgy tűnik, mintha kifulladna ez a tiltakozás is.
P. D.: Most őszinte választ adjunk, vagy szép választ inkább? Mert az őszinte válaszom az, hogy a taktika, amit a magyar kormány alkalmazott, a kiéheztetés. Azoknak az embereknek, akiket leginkább megszorított ezzel, van még negyven napjuk, hogy abban a formában dolgozzanak, amiben eddig. Lehet, hogy kint voltak az első héten, vagy a másodikon, de augusztus végén azt mondják, hogy jó, oké, én akkor most inkább dolgozom, ameddig lehet. Ez szerintem egy az egyben erre ment ki. Ezzel sakk-mattot adtak annak, hogy itt ötven napon át tüntetések legyenek.
Ez apátia vagy félelem? Hiányzik a magyar társadalomból a szolidaritás? Ti nem féltek a következményektől?
K. A.: Ez inkább apátia, és nyilvánvalóan félünk a következményektől. Nem akarok úgy fogalmazni, hogy jogilag esetleg megkérdőjelezhető legyen, de valószínűleg lehallgatnak minket. Van, akinek átirányították a hívásait, van, akinek a Facebookját törték fel, meg az egyik e-mail-fiókomat a sok közül.
P. D.: Az enyémet is, igen. Furcsa egybeeséssel éppen két-három napja.
Ezt mikor vetted észre?
K. A.: A Palkoviccsal való második találkozás után egy vagy két nappal. Nem biztos, tehát nem akarom ezzel megvádolni a kormányt, pusztán érdekes egybeesések ezek.
P. D.: Nekem ugyanúgy Facebook, e-mail, a telefon is, de mi ezzel maximálisan tisztában voltunk, ezt vállaltuk. Tudtuk, hogy ilyen lesz, és belementünk. Csak a kiéheztetés, hogy az emberek is egyre inkább azt mondják, hogy jó, akkor most inkább én is dolgozom… Annak nincs értelme, hogy úgy folytassuk még négy-öt napig, hogy kifullad az egész. Akkor inkább most visszavonulunk, és a háttérben szerveződünk.
Felnőttek vagytok, de fiatal felnőttek. Gondolom a szülők, idősebb barátok véleményét kikértétek vagy kéretlenül is megkaptátok. Ők mit mondtak erről?
K. A.: Édesapám annyit mondott, arra figyeljek, hogy ne legyek politikus. Nem tervezek az lenni. Ez egy háborús terület, ha az ember közéleti vagy politikai ügyekbe teszi a lábát, ott már a korpa között vagyunk, és nagyon kell harcolnunk az ellen, hogy ne tudjanak minket összesorosozni, összegyurcsányozni. Bár már megpróbáltak. Valótlan állítás az, hogy a mi tüntetésünket a Gyurcsány-féle baloldal szervezte, nem vagyunk gyurcsányista baloldaliak. Én jobbközép konzervatív embernek tartom magam.
De mégis egy ellenzéki politikus volt az, aki odavitt téged először Palkovics Lászlóhoz abban a budavári étteremben.
K. A.: Persze, ezen lehet fogást keresni, de ez is úgy történt, hogy ott volt a tüntetés, amit a Momentum szervezett, én meg azért mentem a Sándor-palotához, mert dühös voltam Novák Katalinra, hogy aláírta ezt a törvénymódosítást. Odajött Gerencsér Ferenc, a Momentum elnöke, mondta, hogy látom, futárok vagytok, most kaptunk egy infót, hogy ott vacsorázik a Palkovics a 21 teraszán. Menjünk, látogassuk meg, ha van kedvetek, ha akartok tőle kérdezni valamit. Mondtam, hogy életem lehetősége, ki nem hagynám! Ezen kívül részemről nem volt semmi további a Momentummal.
Más ellenzéki párttal?
P. D.: Más ellenzéki párttal sem.
K. A.: A hangosbemondókat a Kutyapárttól szereztük valóban, az egyik első tüntetésen odamentünk, hogy ha akarunk szervezni egy saját tüntetést, de nincs hangosbemondónk, tudnátok kölcsönadni kettőt? Mondták, hogy persze. Ilyen szempontból technikailag kollaborálunk a gyurcsányistákkal, Sorosékkal, persze mindenre van propagandaszöveg. Én is el tudnék menni ilyet írni, szerintem tök jó lennék benne, csak az a baj, hogy ők ezt közpénzből művelik, az adófizetők pénzéből, és az adófizetőknek hazudnak. Iszonyatos médiaellenszélben dolgozunk. Amikor a saját idősebb ismerőseimtől, rokonaimtól hallom vissza, hogy én egy Soros-bérenc vagyok, és engem ezért fizetnek. 115 ezer forint közlekedési bírságnál tartok, amiket a tüntetések alatt szabtak ki rám. Senki sem fogja kifizetni helyettem.
Azt is olvastam, hogy itt nem lövet ki senki szemeket, meg a sokkoló milyen baráti egy szemkilövéshez viszonyítva. Persze, de egy jogállamban a gyülekezési jog gyakorlásától közlekedési bírságokkal elrettenteni az embereket kérdéseket vet fel.
Idézzük fel a második találkozást a miniszterrel. Utána a sajtótájékoztatón úgy fogalmaztatok, hogy az ispán magához engedte a jobbágyokat.
K. A.: Majd elhajtotta őket, hogy tudják, hogy hol a helyük.
Ezt később a miniszter szóvá is tette, azt mondta, nem érti, miért kellett ezt mondani. Miért mondtátok? Lekezelőnek éreztétek, ahogy viselkedett veletek, vagy inkább kudarcként éltétek meg, hogy nem értetek el eredményt?
K. A.: Az ő helyében én sem érteném ezt a mondatot, mert nyilvánvalóan egy kormányzati narratívát kommunikálnék a nyilvánosság felé. Arról volt szó, hogy odamentünk, mint a katás kisvállalkozók – talán élhetek ezzel a szófordulattal – futárai, mi vittük az üzenetet. Erre ő válaszul arra akarta kihegyezni az egész – tárgyalásnak nehezen mondom – meetinget, hogy mi, futárok pontosan milyen modellben dolgozunk. Minket hogy fizetnek? Mit fizet a vásárló? Mit fizet a cég? Majd a végén megállapította, hogy szerinte meg lehetne ezt oldani az új adózási kereteken belül is. Egyébként pedig teljesen normális, hogy a kormány ilyen döntéseket hoz háborús időkben, ilyen gazdasági válság idején. Nem érti, hogy mi ezen igazából miért vagyunk felháborodva.
Az orosz invázió kezdetétől számítva a választásokig volt egy hónapjuk arra, hogy azt mondják a választási ígéreteikben, hogy lesz rezsicsökkentés, amíg bírjuk. Én úgy gondolom, hogy nem veszítettek volna olyan sok szavazatot, a kétharmad így is meglett. Nem hiszem, hogy ezen múlott volna, hogy ha véletlenül egyszer az életben őszintén kommunikálnak a választók felé. Erre az volt Palkovics válasza, hogy akkor még nem lehetett látni, hogy ez így el fog húzódni. Nem akarom elhinni, hogy olyan emberek ülnek a kormányban, és hoznak döntéseket, akik nem számolnak azzal, hogy a háború esetleg elhúzódhat.
A fiatalok január óta érvényes adómentességéről nem volt szó?
P. D.: Dehogynem, elmondták, hogy ők már mennyi mindent tettek. Erre mondtuk nekik, hogy itt van három futár, ebből egyetlenegyre igaz, hogy 25 év alatti. A futárok egészére is nagyjából ez az arány érvényes, ha az összes katást nézzük, akkor ez az arány még rosszabb. Ebben az egészben az volt a felháborító, hogy fél óránk volt arra, hogy egy kormánytaggal beszéljünk. Ez a magyar médiában nagyon kevés embernek adatik meg, hogy fél órán keresztül kérdéseket tud feltenni egy miniszternek. Szeretném azt mondani, hogy most úgy ülünk itt, hogy valamivel többet tudunk, hogy valamivel okosabbak lettünk, de semmilyen kérdésre nem adtak választ.
Mi lett volna a minimum, amit válaszként elfogadtatok volna Palkovics Lászlótól?
K. A.: Egy ígéret, hogy mindent megtesz a kormányon belül azért, hogy január elsejéig tolják ki a határidőt az átállásra. Ez lett volna az alap, úgy gondolom. Az, hogy kérjen bocsánatot a kormánymédia nevében, hogy mindenkit leadócsalóztak. A miniszterelnök le is narkósozott azóta minket. Aztán helyesbített, hogy ő nem mindenkire gondolt, de ez az emberekig már nem jut el. Az Origo kommentszekciójában mindenki meg van győződve arról, hogy az egész társaság narkós.
A szeptember 1-jei határidő biztosnak tűnik. Hogyan lesz tovább, mi a forgatókönyvetek?
K. A.: Háttérbe vonulunk. Próbálkozunk. Úgy gondolom, hogy ezeket a civil kezdeményezésű tüntetéseket össze lehetne csatornázni végre egy akkora erővé, amire azt mondja a kormány, hogy jó, értem, akkor lépéseket kezdeményezek.
P. D.: A magyar társadalomban nagyon benne van az, hogy ameddig nem az én házam ég – hiába az egész utca lángol –, addig nem akarnak megmozdulni az emberek. Nagyon fontos, hogy ezen változtassunk. A katás vállalkozások voltak a magyar kormány versenylovai a Covid alatt. Rengeteg katás vállalkozás indult akkor. Akkor lehetett ránk mutogatni, hogy munkahelyteremtés, ők a mi büszkeségeink, a gazdaság motorja. Majd amikor már annyira nem vagyunk a kedvenceik, akkor szépen levesznek a sakktábláról. Ezt mindenkinek fel kell fognia. Lehet, hogy most ti vagytok a kormány kedvencei, de bármikor eljöhet a pillanat, amikor azt mondják, hogy rátok már nincsen szükség.
K. A.: Ennek a csoportnak a neve az, hogy Futárok a katáért, de javítanunk kell a PR-unkon, hogy az emberek megértsék, itt már nemcsak futárok tüntetnek a katáért, hanem civilek tüntetnek, nem azt akarom mondani, hogy mindenért, de minimum azért, hogy emberi körülmények között tudjunk élni. Amíg az embernek nem ég a saját háza, addig nem szólal meg. Rengeteg embernek fog égni nem a háza, de a pénztárcája, amikor kijönnek az első rezsiszámlák. Úgy gondolom, akkor lesz egy feszültség, amit megfelelően ki lehet aknázni. Nagyon remélem, hogy gyorsabbak leszünk, mint az ellenzéki pártok.
P. D.: Kérdezted, hogy az ellenzéki pártoktól volt-e megkeresés. A Momentum és a Kutyapárt volt az, amelyik hivatalosan tüntetést szervezett. Volt Márki-Zay Péternek egy felszólalása. Szeretném azt mondani, hogy az összes többi párt bármilyen formában megkeresett minket, ránk csatlakozott, de nem.
Valóban szeretnéd azt mondani?
P. D.: Szeretném azt mondani, hogy vissza kellett utasítanom őket, de nem kellett. Semmilyen megkeresés nem volt. Semmi. Jó lenne azt mondani, hogy mi visszautasítottuk őket, de ki sem akartak jönni.
K. A.: Nem hiányoztak, de nem értem, hol a DK, hol az MSZP. Van még LMP?
Tehát továbbra sem mondanátok igent, ha azzal jönnének az ellenzéki pártok, hogy szeretnének beállni mellétek?
K. A.: Semmiképpen. Abban a pillanatban, hogy mi igent mondunk bármire, már kvázi jogos a gyurcsányozás. Jelen pillanatban ez nem jogos, és szeretnénk, hogy így is maradjon.
