Mint a nemzet kincsét őrző katonák, úgy sorakoznak a polcok tucatjai egy olyan archívumban, amely Chile történelmének egy fájdalmas fejezetéről, az Augusto Pinochet diktatúrája alatt elkövetett 47.000 emberijog-sértésről ad számot. Összeállításában jelentős szerepet játszott a katolikus egyház és a hozzá kötődő aktivisták.
A dokumentumokat 1976 és 1992 között gyűjtötték össze a Szolidaritás Vikariátusa, a Raúl Silva Henríquez chilei bíboros által alapított emberi jogi szervezet dolgozói. A szociális munkások, jogászok, levéltárosok és orvosok által fenntartott szervezet támogatást nyújtott a rezsim károsultjainak.
„Az archívum beszámol arról, hogyan történt az elnyomás” – mondta María Paz Vergara, a vikariátus bezárása után a dokumentumok megőrzésére létrehozott alapítvány ügyvezető titkára.
Olyan védelemre, mint amilyet Silva Henríquez nyújtott Pinochet áldozatainak, nem volt példa egész Latin-Amerikában. A szomszédos Argentínában, ahol a hetvenes években szintén a katonaság vette át a hatalmat, a katolikus egyház elhatárolódott a közvéleménytől, és közel maradt a kormányhoz és a felsőbb rétegekhez.
„Chilében azonban azonnal hozzáláttak az áldozatok megsegítéséhez – mondta María Soledad Del Villar chilei történész. – Nemcsak a katolikus, hanem más egyházak is.”
Nem sokkal azután, hogy 1973. szeptember 11-én egy katonai puccs megbuktatta Salvador Allende elnököt (aki öngyilkosságot követett el, miközben katonák ostromolták a palotáját), Silva Henríquez elindította a Béke-együttműködési Bizottság létrehozására irányuló erőfeszítéseket.
Az ökomenikus csoport részeként keresztények, zsidók és más vallások vezetői nyújtottak lelki, jogi és pénzügyi támogatást az áldozatoknak, amíg 1975-ben a kormány nyomására fel nem oszlatták a szervezetet.
Egy intézmény, amellyel szemben tehetetlen volt a diktátor
Közvetlenül a több felekezetet összefogó csoport feloszlatása után Silva Henríquez létrehozta a Szolidaritási Vikariátust a santiagói érsekségen belül.
„Ez nagyszerű lépés volt, mert a katolikus egyház intézménye volt, így Pinochetnek nem volt hatalma arra, hogy bezárassa” – mondta Del Villar.
A vikariátus szociális munkásai és jogászai 16 év alatt vigasztalták az anyákat, akiknek gyerekei nem tértek haza a tüntetésről. Összegyűjtötték az aktákat, hogy alátámasszák azoknak a lányoknak az állításait, akiknek a szülei eltűntek, miután hazaindultak a munkából. Pénzt hajtottak fel, hogy elutazhassanak a Santiagótól távol eső börtönökbe és híreket kapjanak szeretteikről, akiket jogtalanul tartottak fogva.
Mindezt úgy, hogy közben vigyáztak a saját biztonságukra. Sokakat zaklattak telefonhívásokkal, vagy követték őket fényes nappal. Néhányukat megölték.
„Ez a munka adott értelmet az életemnek” – mondta María Luisa Sepúlveda, aki a vikariátus szociális munkása volt. A szervezet 1992-ben – két évvel azután, hogy Chilébe visszatért a demokrácia – bezárt. Azóta Sepúlveda továbbra is aktívan síkra száll az emberi jogokért, és a korábbi rezsim alatt elkövetett politikai bebörtönzések és kínzások ügyeinek megoldásán dolgozik.
Az emberek először a helyi plébániákon keresztül hallottak a vikariátusról. Amikor az áldozatok azzal fordultak egy paphoz, hogy egy rokonukat elhurcolták, azt tanácsolta: menjenek az érsekséghez, és segíteni fognak.
Ha már ott voltak, az első kapcsolat egy olyan szociális munkás volt, mint Sepúlveda, aki felmérte a helyzetet és jegyzetelt. Ha valakinek az életét fenyegette a hadsereg, megpróbált biztonságos helyet találni neki, vagy vízumot szerezni, hogy elhagyhassa az országot. Ha az áldozat őrizetben volt, továbbította az információt egy ügyvédnek, aki előkészítette a bírósági eljárást.
Bizonyos napokon a munkája során hullaházba kellett mennie. Látott olyan holttesteket, amelyeknek arcát és ujjbegyeit letépték, hogy ne lehessen azonosítani őket; terhes nőket, akiknek a hasát felvágták.
Az irgalmas szamaritánus ihlette meg őket
Sepúlveda szerint a legrosszabb az a bizonytalanság volt, amit a családok átéltek. „Az emberek teljesen összezavarodtak a példátlan helyzet miatt” – mondta.
A bíboros támogatásával a Szolidaritás Vikariátusa az egész országban támogatni tudta az áldozatokat. „A vallási metafora, amely munkájához erőt adott, az irgalmas szamaritánus története volt” – mondta Del Villar történész.
A bibliai történet szerint egy férfi talál egy sebesültet, és ahelyett hogy elmenne mellette, megáll, és begyógyítja a sebeit. Ezt az elvet követve a vikariátus minden rászorulónak segített – függetlenül a hitétől –, és olyan tevékenységeket szervezett, mint az ollas communes (ingyenkonyhák), munkabörzék és az eltűnések ellen tiltakozó éhségsztrájkok.
Napjainkban Chilében fordulnak el a legtöbben az egyháztól a kontinensen. A katolikus egyház soha nem heverte ki a 2010-ben kirobbant, a papok elleni szexuális visszaélésekkel kapcsolatos vádakat. A diktatúra idején azonban köztiszteletben álló intézmény volt. Pinochet minden vasárnap misére járt, és azt mondta, hogy a Kármel-hegyi Szűzanya mentette meg egy 1986-os gyilkossági kísérlettől.
„Az egyház megpróbált segíteni a chileieknek a megbékélésben, mert óriási borzalmakat éltünk át” – mondta Guillermo Hormazábal újságíró, aki a vikariátus kommunikációs igazgatójaként szolgált, később pedig egy egyházi tulajdonú rádióállomást vezetett.
Az azóta megtépázott hírnevű egyház akkor különleges szerepet játszott
Bár a nyomozó hatóság 1980-ban elrabolta, Hormazábalt 24 órán belül szabadon engedték, köszönhetően a média nyomásának és annak a rádióállomásnak, ahol dolgozott.
„Az egyház volt az egyetlen ellensúly a diktatúrával szemben”– mondta. – Olyan egyház volt, amely nem a sekrestyében létezett, hanem az emberek között.”
Amíg 1990-ben vissza nem tért a demokrácia Chilébe, az egyház szociális munkája fejfájást okozott a kormánynak. 1989-ben egy katonai ügyész kopogtatott be a vikariátus ajtaján, és követelte, hogy Segio Valech püspök adja át az aktáikat. A püspök megtagadta.
„Amikor a vikariátus bezárt, az eltűntek sorsa ismeretlen volt – mondta Vergara, az archívum ügyvezető titkára. – A bíboros a történelmi emlékezet és az emberi jogokra való nevelés fontosságát látva úgy gondolta, hogy az összes dokumentáció elengedhetetlen az igazságszolgáltatáshoz és a jóvátételhez.”
Igaza volt. Az archívumnak és a Nemzeti Igazság és Megbékélés Bizottság munkájának köszönhetően számos ügyet újranyitottak. A túlélők és az áldozatok hozzátartozói még mindig kérnek ki olyan dokumentumokat, amelyek lehetővé teszik, hogy jóvátételt kérjenek, például nyugdíjat és elsőbbségi orvosi ellátást.
Egy fénykép a soha nem látott apáról
„Vannak olyan áldozatok is, akik azért jönnek, hogy emlékezzenek a történtekre” – mondta Vergara. Mások meg akarják osztani történetüket a gyerekeikkel.
Felidéz egy férfit, akinek az apját 1973-ban tartóztatták le. A fiú soha nem találkozott vele, de évekkel később az archívumnak köszönhetően láthatta fényképen. Apja képmását először látva a fiú és felesége – akik ma már felnőttek, és saját gyerekük van – megdöbbentek, hogy fiuk mennyire hasonlít a nagyapjára.
Az archívumnak van egy jogi alapítványa, amely több mint 85.000 dokumentumot gondoz, köztük bírósági aktákat és eskü alatt tett nyilatkozatokat halálesetekről, emberrablásokról vagy kínzásokról, valamint fényképeket, sajtókivágásokat és emberi jogi témájú filmeket.
„A kormány azt mondta: Ezt a személyt nem tartóztatták le. Még odáig is elment, hogy azt mondta: egyesek jogi érelemben nem léteztek – idézi fel Vergara. – A bizottság olyan dokumentumokat őrzött meg, amelyek lehetetlenné tették a tények tagadását.”
Sepúlveda szerint az áldozatok közel hetven százalékát a diktatúra első három hónapjában regisztrálták. „Ez a kulcs ahhoz, hogy megértsük, miért sújtotta társadalmunkat ilyen súlyosan” – mondta.
Pinochet 2006-ban halt meg, anélkül hogy bármilyen bűncselekményért elítélték volna. Az alapítvány továbbra is az igazságszolgáltatásra törekszik az archívum őrzésével és a vikárius örökségének népszerűsítésével.
„Ráadásul sokan soha nem akarták elismerni a puccs súlyosságát vagy az emberi jogok megsértését – mondta Sepúlveda. – Azt mondják: felejtsük el.”
A hozzá hasonló ezrek számára ez lehetetlen. „Szerettem volna, ha ez az ötven év másképp alakult volna, ha a társadalom megértette volna, hogy szükség van az emberi jogok és a demokrácia iránti valódi elkötelezettségre, ha a puccsot a társadalom többsége elutasította volna.”
