Kétrészes cikksorozatunk bemutatja a hegyi-karabahi konfliktus egyik és másik oldalát. Aram Vardaniján útikönyveket ír, valamint újságíróknak segít helyszíni riportoknál. Személyes élményeiről mesélt, és arról, hogy milyen az élet Hegyi-Karabahban, miközben a régió tüzérségi tűz alatt áll:

Október 10-én késő délután érkeztünk meg Hegyi-Karabahba. Az első hely, ahol megálltunk, a Szent Megváltó Katedrális volt, amely 13 kilométerre fekszik Sztepanakerttől, és nemrég tüzérségi találat érte.

A pap elmesélte, hogy miután az első lövedékek eltalálták a templomot, két orosz újságíró bement, hogy lefényképezze a kárt. Nem sokkal később újabb találatok érték a székesegyházat.

Mindenhol törmelék volt és por, és lehetett látni, ahogy a padok összetörtek, mindenhol fadarabok hevertek. Az egyik szilánkot vér borította, az egyik orosz újságíró csúnyán megsebesült.

Ez egy rémisztő, modern háború. A drónok miatt nem tudod, hogy éppen ki figyel, és hogy mi fog következni.

Miközben Sztepanakert felé vezettünk, éppen tűzszünetnek kellett volna lennie, de őszintén senki nem bízott ebben, főleg azok nem, akiknek van bármilyen tapasztalata az azeri–örmény konfliktusokkal kapcsolatban.

Sztepanakert csöndes volt, nem volt füst vagy tűz, amikor átértünk a hegyen, és felbukkant alattunk a város, de éreztem, ahogy a félelem a bőröm alá férkőzik, miközben lefelé tartottunk a kanyargós úton.

A rakéták aznap éjjel kezdtek el hullani. Először azt vettük észre, hogy az ég vörösen villant, aztán pár másodperccel később a robbanás hulláma végigsöpört a környéken. Vannak szirénák, amelyeknek figyelmeztetésül jelezniük kéne, de nem mindig működnek. A rakéták sikító hang kíséretében érkeztek egymás után – nem tudod, hogy a következő hol csapódik majd be.

A mi épületünknek volt egy pincéje, ami nyújtott némi védelmet, de nem aludhattunk ott. A helyiek már elfoglalták, kis lakótereket alakítottak ki mindenfelé, szóval nekünk, újonnan érkezőknek választanunk kellett, hogy megkockáztatjuk, hogy a szobáinkban alszunk a nagy ablakok mellett vagy az épület folyosóin. A legtöbb újságíró, akit láttam, leszedte a matracot az ágyról, és kivitte a folyosóra. Mindenki félt, hogy egy robbanás teleszórja üvegszilánkokkal a szobát.

Nem igazán aludtam aznap éjjel. Az első pár alkalommal, amikor a rakéták becsapódtak, én is leszaladtam a többiekkel a pincébe, aztán megint vissza az ágyamhoz, hogy levetkőzzek. Harmadik alkalommal viszont már le sem vettem a ruháimat, és csak feküdtem az ágyon, és vártam a reggelt.

Hajnalhasadtával elindultunk, hogy megnézzük az éjszaka keletkezett károkat. Egy sor fegyvert használnak – tüzérséget, drónokat és nagy, teherautóra szerelt Szmercs-rakétákat. Úgy gondoljuk, hogy egy Loranak nevezett izraeli rakétát most először vetettek be harcban.

A helyiek mesélték, hogy régen az azeriek Grad-rakétákat használtak, ami nem okoz akkora kárt a becsapódás közvetlen környezetén kívül. Azonban most sokkal nagyobb rakétákat használnak, és a srapnel-szilánkok átszakítanak mindent a becsapódás környékén.

Meglátogattuk Pargev Martiroszijánt, az örmény apostoli ortodox egyház érsekét. Az érsek azzal a feltétellel találkozott velünk, hogy nem hozzuk nyilvánosságra, jelenleg hol van. Miközben beszéltünk, megszólaltak a szirénák, és robbanások visszhangját lehetett hallani. Nem túl közel voltak a robbanások, de az emberek elkezdtek beszaladni az épületbe. Aztán, miközben a tüzérségi lövedékek robbantak, Martirosziján halkan imádkozni kezdett.

Néhány boltnak ki volt törve a kirakata, de senki sem nyúlt hozzájuk, még drága boltokat is lehetett látni, ahová egyszerűen besétálhatott volna éjjel az ember, de senki nem fosztogat.

Néhány helyi üzletember étellel kínált minket. Megpróbáltuk visszautasítani azzal, hogy nekik nagyobb szükségük van rá, mint nekünk, de csak nevettek – „körbe vagyunk véve étellel”. Az emberek szó szerint konzervhalmokon alszanak, hősugárzón pirítják a kenyeret. A 90-es években, a háborúban az éhség volt az igazi gond, de manapság nem.

A drónok néha átsurrannak a radarokon, és egész nap köröznek. Vannak öngyilkos drónok, amik felrobbannak becsapódáskor, és vannak nagyobbak, amik rakétákat tudnak indítani. Néhányat arra használnak, hogy megjelöljék a célpontokat a tüzérségi- és rakétatámadásokhoz.

Amikor elhagytuk Hegyi-Karabahot, láttunk néhány katonát a határ örmény oldalán. Azt mondták, hogy amikor elég közel vannak a másik oldalhoz, hallják, hogy arabul beszélnek. Hozzátették, hogy az azeri különleges erők tudnak örményül is, hogy összezavarják a mieinket. Az egyik utolsó dolog, amit láttam, egy teherautó volt, aminek tiszta vér volt a platója. A sofőr elmondta, hogy két harcos súlyosan megsérült, és kórházba kellett vinnie őket, le kellett vágni a lábukat. Nem tudtam magam rávenni, hogy fényképet készítsek.

Hozzászoktunk a harchoz, de a drónok, és az, hogy Törökország állítólag arabul beszélő fegyvereseket dob le harcolni, megváltoztatták a dolgokat. Az emberek nem félnek, csak a sok elvesztett fiatal életet siratják. Azokra a srácokra gondolok, akik a fronton harcolnak… Én már akkor megrémülök, ha egy sötét utcán végig kell sétálnom, de azok a fiúk a fronton harcolnak egy ilyen háborúban. El sem tudom képzelni, milyen lehet.

A cikket Armos Chapple írta egy telefonos interjú alapján.