A pedagógustiltakozások emblematikus alakja lett. Állampolgári kötelességének érzi, hogy felszólaljon az oktatásért. Hisz benne, hogy lehet alakítani maga körül az életet, nem csak elvegetálni benne. Azt is vallja: gondolkodó embert kell nevelni az iskolákban, aki önismeretre is képes, és boldog. Az interjút még azelőtt készítettük vele, hogy beadta lemondását.
„Simkó Edit ízig-vérig pedagógus. Magyar nyelv- és irodalomtanárként amellett, hogy azért küzd, hogy a gyerekekkel már fiatalkorban megszerettesse az olvasást és a színházat, legfőbb célja, hogy a sajátos nevelési igényű (sni-s) diákok is elhiggyék magukról, hogy bármit képesek elérni. Edit egyike volt azon tanároknak, akik tavasszal polgári engedetlenségbe kezdtek” – írja a Társaság a Szabadságjogokért, akik SZABAD-különdíjban részesítették idén.
Miért éppen a tanári hivatást választottad?
Édesanyám is tanár volt, matematikát tanított főiskolán. Nagyon sokat voltam gyerekközösségben az unokatestvéreim között, ilyenkor pedig rendre pedagógiai helyzetek adódtak. Azaz mindig csináltunk színdarabot, cirkuszt vagy valami hasonló szuper előadást a felnőttek részére, amikor összejött a nagycsalád. Ezt már akkor is szerettem, és azóta is szeretem csinálni.
Akkor elsősorban a tanítás kreatív oldala vonzott?
Abszolút. Mindig öröm volt azt látni, hogyan tudtam hatni egy másik emberre, hogyan lesz ő attól több. A tanárságnak szerintem épp az a lényege, hogy valamilyen módon hatást gyakorlok abból a tananyagból, amit éppen tanítok. Látom, hogy a gyerek szárnyra kél tőle, és megtalálja önmagát. Ennél nagyobb dolog nincs. Azt, hogy Petőfi mikor írta a János vitézt, azt el fogja felejteni. De ezt az érzést, ahogy magára talál egy alkotás kapcsán, azt nem, és ezt át fogja vinni más irodalmi alkotásokra is, sőt még esetleg megszereti a könyveket is.
Miért álltál bele előbb a sztrájkba, aztán a polgári engedetlenségbe?
Állampolgár vagyok, tanítom is történelemből az alapjogokat, az állampolgári ismereteket. Az állampolgárság nemcsak annyit jelent, hogy remekül elvegetálok egy államban, amibe beleszülettem, hanem azt, hogy alakítom. Ez a felelősségem, mert állampolgárnak lenni felelősség. Persze nézhetném, ahogy lépésről lépésre elveszik egymás után a szabadságjogainkat, de akkor minek tanítom ezt? Csinálni kell. Ez a dolgom. Ez azért fontos, mert az én szabadságfokomhoz erre szükség van. Ahhoz kell, hogy én megélhessem, hogy nem vagyok tehetetlen, teszetosza, szolgalelkű, akivel azt lehet csinálni, amit akarnak. Felelős állampolgár vagyok, akinek igenis van szava és van lehetősége alakítani maga körül az életet. Amit teszek, azt azért teszem, hogy ezt magamnak bebizonyítsam. Illetve ott van a középiskolás lányom is. Neki mit adok át? Majd azt mondom, hogy meg sem próbáltam, bocsi, kicsim, ez jutott, oldd meg te? Nekem kényelmesebb volt nem megoldani, mert sokkal kényelmesebb a vízparton egy könyvvel meg egy jó hideg sörrel vagy egy üdítővel üldögélni, mint aszalódni a hídon, ahonnan aztán lezavarnak a rendőrök, és több mint húsz kilométert papucsban sétálni a lelkes, katás fiatal futárokkal? Megcsináltam, mert ezek fontosak. Fontosak azért, hogy jelezzem, hogy kiállok mindezért, fontos, hogy a gyerekemnek elmondhassam, hogy tettem érte. Persze közben ha valaki megnézi a Facebook-oldalamat, akkor látja, hogy alapvetően nem vagyok kormánypárti, mert végzetes hibájának és bűnének látom a kormánynak, hogy 12 év alatt csodát művelhetett volna ebben az országban, ehelyett csak leépülés van mindenféle gazdasági válságtól függetlenül az oktatásügyben is. Ezért azzal vádolhatnak, hogy politizálok, de pontosan azt kéne látni, hogy vannak szakágak, amik nem lehetnek a napi politika játékszerei, és az oktatás ilyen. Az oktatás nem lehet kitéve annak, hogy milyen kurzus éppen mit akar. Annak egy olyan nemzeti megegyezésen kell alapulnia, ami mindenek felett áll. Ugyanilyen az egészségügy, amit szintén nem lenne szabad üzleti érdekeknek hajtania, hogy ki kivel mutyizik, kit hogy nyúl le, milyen maffiózós zsarolás megy a háttérben.
Ami most van az iskolákban, az már nem az az oktatás, amit jó szívvel oktatásnak lehet mondani. Nem üti meg azt a nívót. Vannak egyéni helyek természetesen, vannak pedagógusközösségek, ahol kiégésig mindent meg fognak tenni, hogy mentsék a helyzetet, a diákokat, de nem biztos, hogy ez a jó irány. Lehet, hogy pontosan az kéne, hogy valljunk színt, legyünk őszinték, hogy ez így nem mehet tovább.
A posztjaid alatti kommentszekcióban visszatérő kérdés, hogy nem félsz-e.
Mit tudnak csinálni velem? Mindenkinek fontos valahogy önmagát meghatároznia, hogy ki ő, mi ő, mi számára fontos, és ha ezek megvannak, akkor el tudja dönteni, hogy miből enged mondjuk átmenetileg, mert igenis kell alkukat kötni az életben, nem fekete-fehér a világ, árnyalataink vannak. Az én lényemnek nagyon fontos része a tanítás, de ha elveszik azért, mert kiállok az igazság mellett, az oktatás ügyéért, én akkor is létező maradok. Valahogy én azt gondolom, hogy nem félni kell, hanem megélni az állampolgárságomat, és megélni azt, hogy az én identitásomban jól legyek. Az oktatásban akkor vagyok jól, ha szakmailag igényes vagyok. Ami azonban az oktatásban történik hosszú évek óta, az szerintem megengedhetetlen és nagyon szakmaiatlan. Aggasztó, ahogy folyamatosan megy lefele a nívó. Ezért szólni kell. Ha nem szólok, akkor van félnivalóm, mert akkor árulom el a gyerekeket meg a jövőnket.
A pedagógusok anyagi és szakmai megbecsültsége vagy annak hiánya mellett problémaként szokták felhozni a tiltakozásokon az új NAT-ot, azt, hogy már nincs szabad tankönyvválasztás, vagy az új érettségi rendszert is. Mi szerinted ezek közül a legfontosabb?
Nagyon nagy baj, hogy most szinte már csak bérharcnak tűnik az, ami történik, de nem az. Viszont az kétségtelen, hogy akkora a pedagógushiány, hogy amíg ezt meg nem oldjuk, addig nehéz bármihez is hozzányúlni benne, mert csak így lehet elérni, hogy visszajöjjenek a pályaelhagyó pedagógusok, vagy az újak eleve ne pályaelhagyóként kezdjék el. Azért valljuk be, elég nagy luxus sok pénzért kiképezni valakit diplomás emberré, aki már az elején elhagyja a pályát. Közben a magyar pedagógusoknak azt kell hallgatniuk, hogy ha majd jön Brüsszelből pénz, akkor majd számíthatnak béremelésre. Mi van? Most akkor tisztázzuk, hogy a belügyeinkbe beavatkozás, hogyha Brüsszel akar valamit mondani, de pénzt adjon a magyar tanárokra? Az nem a mi feladatunk? Szerintem fontosabb, mint a magyar focinak adni pénzt. Bocsánat, tudom, populistán hangozhat ez a megjegyzésem, de nekem nagyon fáj, hogy ezt nem lehet rendesen helyén kezelni, és ilyenekkel kell indokolni.
Hogy az oktatás a kormány szerint nem befektetés, hanem költség?
Igen, persze. Akárcsak a könyvre adott pénz, ami „látszólag eldobott pénz. Mint a vetőmag” – mondja Gárdonyi. Valahogy ugyanilyen az oktatásba fektetett pénz is, azt is vetőmagként kellene kezelni. De eddig csak a költségoldaláról hallottunk, ami rémisztő egyébként, tegyük hozzá. Nagyon büszke vagyok a diákokra, akik nemcsak a tanáraikért, de magukért is kiállnak, hiszen ők is az oktatási rendszerünk elszenvedői. Mert nem a pedagógusbér kérdése a legfontosabb. Az egésznek van egy rendszerszintű problémája. Én kicsi is vagyok ahhoz, hogy ezt megoldjam, de ahogy ott vagyok a gyerekekkel nap mint nap, látom, hogy mennyire elvesznek azok a nagyon szép veretes mondatok, amiket megfogalmaznak, hogy mi az oktatás, nevelés és az új nagy cél.
Mennyire látszik megvalósulni az oktatáspolitika célja, hogy az új NAT-tal és a kötelező irodalommal nagyobb nemzeti elhivatottsággal rendelkezzenek a diákok?
Általában az akar mindig túlkontrollálni, aki valamitől tart, vagy nem magabiztos.
Ha valamiben félni kell attól, hogy a gyerek elveszíti a magyarságát, a nemzettudatát, az pontosan az, hogy ha unalmas, rossz, nem modern, nem a kort követő anyagokkal próbáljuk a gyereket terrorizálni és visszakényszeríteni valami teljesen rossz irányba, XIX. századi módszerekkel. Gondolkodó embereket kell nevelni, ez a legfontosabb. Ha gondolkodik, akkor önmagáról is gondolkodik, és iszonyú fontos lenne önismerettel foglalkozni, mert akkor boldog lesz. A boldog emberekkel általában nincs baj. Akik nyugodtan léteznek és élnek, azokkal tök jól alakul mindig a világ. A boldogtalan akar háborúzni, a boldogtalan acsarkodik, a boldogtalan követeli mindenki máson számon a saját boldogtalanságát. Boldog emberrel jó lenni. Az egy rossz felfogás, amikor azt mondom, hogy minden és mindenki egyforma. Van olyan, hogy osztályonként is érdemes másként tanítani, mert például egy nagyon domináns fiúosztályban lehet, hogy más fogja megfogni a gyereket, hogy érdeklődjenek az irodalom iránt, mint mondjuk egy zömében lányos osztályban. Más tankönyvekkel – már ha lenne szabad tankönyvválasztás.
Tudjuk, hogy minél görcsösebben ragaszkodunk valamihez, az annál jobban kifolyik a kezeink közül. Általában az akar mindig túlkontrollálni, aki valamitől tart, vagy nem magabiztos. Ezt nem lehet központosítva, félelemmel csinálni, hogy mi lesz, hogyha a tanárok majd szabadon tanítják a gyerekeket. Egy NAT-nak kompetenciákat kellene megjelölnie, de hogy ezt min keresztül tudják kivitelezni, azt hagyják meg a tanárnak, aki ismeri a gyereket. Legyen annyi tanár, hogy ne terhelődjenek túl, hanem tudjanak figyelni a gyerekekre. Nem csak a pedagógus túlterhelt, a diák is. Egy középiskolásnak meg kell önmagát is keresnie, dolgoztam középiskolában is, a lányom is középiskolás, most utolsó éves. Ez egy csodálatos korszak, mikor pontosan hagyni kéne őket minél többet felfedezni magukból és a világból. Az a baj, hogy sokszor úgy érkeznek már oda, hogy kiölték a kíváncsiságukat, mert unalmas és érdektelen, olyan problémákról szóló vagy olyan érthetetlen nyelven szóló dolgokat kéne nekik elolvasni, amihez nincs közük.
Talán jó példa erre a színház, ami a vesszőparipám: imádom a színházat, szeretek színházba járni, és a gyerekeket is próbálom erre nevelni. Van egy nagyszerű kezdeményezés, a Lázár Ervin Program, ami tök jó lenne, ha úgy nézne ki, hogy tanárként eldöntöm, hogy a gyerekeket melyik színházba, milyen előadásra viszem. Utána meg majd visszautalják a jegyek árát. Ehelyett megvettek előadásokat, és még azt is megmondják, hogy azokból hova kell menni. Azt szoktam csinálni, hogy előnézek darabokat, csak úgy viszek el gyereket, hogy láttam már. Elolvasom a kortárs ifjúsági könyveket, mielőtt elkezdem ajánlani vagy feldolgozni velük közösen, hogy tudjam, melyiket melyik gyereknek ajánlhatom, mert ezt is figyeli az ember. Vagy hogy bizonyos előadásokra kiket viszek el, aszerint hogy tudom, kiket fog megszólítani. A művészeteknél a legveszélyesebb az unalom, tehát ha közömbös maradsz. Szólítsa meg a gyereket a színház, az irodalom, és akkor már nyert ügyünk van. A vonzó kultúra a lényeg, és ezt lehet, hogy nem mindjárt egy veretes Balassi-verssel kell kezdeni, akit én egyébként nagyon szeretek, de egy 7. osztályos gyerek borzasztóan nehezen érti meg, és lényegében a rászánható idő azzal telik el, hogy magyarról magyarra fordítjuk le. De ugyanezt mondhatnám el egy Jókai-szövegről. Az lenne tehát a fontos, hogy vonzóvá tegyük a kultúrát, és akkor előbb-utóbb el fog jutni Balassiig simán és boldogan.
Mennyire van ma energiája, ideje egy pedagógusnak ennyire odafigyelni egyénileg a diákjaira?
Nagyon erősen függ az iskolától. Mi kicsi iskola vagyunk, nekünk ez könnyű. De dolgoztam én olyan iskolában, ahol hatszáz feletti gyerekszám volt. Ahol én dolgozom, ott nagyon szoros szakmai közösség működik, ezért ezekre nagyon tudunk figyelni, de tudom, hogy van ez más kollegáknál. Kétségbeejtően túlterheltek a tanárok. Nehéz készülni úgy az órára, hogy tényleg tudjam, hogyan ültetek el kis tudásmagokat az órán, amik mind a 30 vagy 31 gyereket külön-külön megszólítják, és meggyökereznek benne. Ezt úgy nem lehet, hogyha az ember több száz gyerekkel foglalkozik, mert mire a füzeteket és a dolgozatokat kijavítja, mire tájékozódik és felkészül az órájára, addigra teljesen leszívta az energiáját a rengeteg, teljesen felesleges adminisztráció elvégzése. Arról nem is beszélve, hogy az adminisztráció nem fedi a valóságot, mert nagyon sokszor arról van szó, hogy valahogy teremtsünk tanárt az órára. Akkor majd nem tűnik ki, hogy összevont óra volt, nem volt csoportbontás, nem is volt bent szaktanár, csak gyermekmegőrzés. Nagyon nagy a baj.
Mondtad, hogy ti egy kicsi iskola vagytok. Mennyire jelentkezik ott a tanárhiány?
A miénk egy kicsi iskola, ahol olyan gyerekekkel dolgozunk, akik már kihullottak a „normál” közoktatásból, mert ott már lemondtak róluk. Nagyon szoros és nagyon komoly szakmai munkát végzünk, amit mi sem mutat jobban, mint hogy a központi felvételit ők is simán országos átlaggal vagy akár afelett írják.
Sajátos nevelési igényű gyerekekről van szó?
Igen, akiknek az esetében sokszor azzal van baj, hogy valahol elveszítik a szálat, mert úgy szóltak hozzájuk, ahogy nem kellett volna, és akkor elkezdenek renitens módon viselkedni. Ezeket a gyerekeket próbáljuk szépen, szeretettel visszaigazítani, megerősítve lélekben, hogy engedje el a rossz ötleteket, és konstruktív dolgok jussanak eszébe, hogyha valamit szeretne.
Visszatérve az eredeti kérdéshez: nálunk kisebb mértékű a pedagógushiány, de tudok olyan iskoláról, ahol várják vissza a nyugdíjas kollégákat. Én 55 éves vagyok, és én is érzem már sokszor, hogy hamarabb kifáradok. Kifáradunk, kiégünk, mert jól akarjuk csinálni. A gyerekekkel minket nagyon jól lehet zsarolni, bár visszafelé az a mondás, hogy mi zsaroljuk az államot, az oktatásügyet. Igazából olyan egy kicsit ez, mint amikor rosszul válik két felnőtt ember, és a gyereket használják fel a csatározásaikra. Csak azt nem érti meg a kormány, hogy most ő a gonosz szülő, aki visszaél a helyzetével, aki le akar egyszerűsíteni problémákat, és az állandó központosítással mindent a markába próbál szorítani, ahelyett hogy hagyná, hogy kreatívan tevékenykedjenek a tanárok, akik igenis felelős, felnőtt emberek, akik valódi elhivatottságból gyerekeket akarnak oktatni, nevelni, hogy az a gyerek többé legyen, hogy az a gyerek jó állampolgár legyen, hogy az a gyerek felnőttként majd boldog hazát és boldog jövőt teremtsen, és ő maga is boldog ember legyen.
Te pszichológus is vagy. Hogy látod a gyerek lelki egészségét, hogy vannak a gyerekek?
Hozzánk a gyerekek sokszor a kudarcoktól megtörten érkeznek, de aztán azt is látom, ahogy kijönnek ezekből a gödrökből. Ez óriási boldogság. Ugyanakkor azt is észre kell venni, hogy nagyon magányosak a gyerekek abban az értelmében, hogy kevesüknek van megfelelő felnőtt támasza. A szülők ma egy munkahelyen nem biztos, hogy elég pénzt keresnek ahhoz, hogy megéljenek, egyik után mennek a másik munkahelyre, alig találkoznak a gyerekükkel, amikor találkoznak, akkor is fáradtak, reménytelennek élik meg a helyzetüket, ezt a taposómalmot, mert a fizetés elmegy rezsire, ételre és ruhára. Nagyon nehéz élethelyzetek vannak, és a gyerek is elvész ebben, nem talál jó utakat magának. Sokat rontott a karantén is a gyerekek lelki egészségén, mert nekik nagyon fontos a kortárs közösség, ami nem ugyanaz, mint amikor online nézzük egymást. Én is rettegek tanárként attól, nehogy visszajöjjön az online, mert akkoriban tudatosult bennem, hogy én hány porcikámmal tanítok: az egyik kezemmel rámutatok a füzetére, hogy ott nézd meg, a másikkal megsimogatom a buksiját, a harmadikra rákacsintok, és közben a negyedikhez beszélek. Ez online nem megy, ott nincs személyes kontaktus, nem tudok a testtartásommal is kommunikálni.
Mikor adod fel, vagy inkább: feladod-e, ha nem lesz semmi foganatja a döntéshozók részéről a pedagógusok és a diákok több hónapja tartó tüntetéseinek, élőláncainak és polgári engedetlenségének?
Van olyan, hogy tudomásul kell vennünk, hogy ez a világ, ami körülvesz minket, ilyen, és nem tudunk benne, pontosabban ebben az országban mit csinálni.
Van olyan, hogy tudomásul kell vennünk, hogy ez a világ, ami körülvesz minket, ilyen, és nem tudunk benne, pontosabban ebben az országban mit csinálni. Akkor alternatív lehetőséget kell keresni arra, hogy ezt hogyan lehet úgy megélni, hogy az ember a legkevésbé sérüljön. Vagy belső emigrációba menekülni, vagy elhagyni az országot, ahogy egyébként fiatalok ezrei, sőt tízezrei teszik. Voltam már többször olyan dühös, hogy amikor ezeket a lehetőségeket latolgattuk, arra jutottam, lehet, hogy ebben a helyzetben olyan munkát fogok vállalni Magyarországon, amihez nem kell a diplomám. Az biztos, hogy anyagilag jobban jövök majd ki, és az is, hogy letudom a munkaidőben a munkámat. Utána például alkotok, írok. A diplomáimat pedig visszavonom az államtól, ha ennyire nem számít neki, hogy tanultam. Az első diplomámért az állam pénzén tanultam, a többiért már a saját pénzemen, hiszen azért mindért fizetnem kellett, de összeraktam, mert fontos volt nekem, és fűtött a tudásvágy és a szakmai hiúság. De ha nem kell az államnak, akkor nem élek vele. Akkor nem adom a diplomám. Majd ha jobb idők lesznek, akkor használom megint, addig meg majd dolgozom valami olyat, amihez nem kell a tudásom, de tudok keresni. Persze egyelőre nem szeretném feladni, de van, amikor tudomásul kell venni, hogy nincs tovább. Nem vagyok eszelős.
Nem akarsz beleőrülni ebbe az egész harcba?
Isten ments, miért tenném? Óva szoktak inteni engem, hogy nehogy a nagy ellenálló, a nagy kiálló Sándor Mária, a fekete ruhás nővér sorsára jussak, aki egyedül majdnem ráment erre. Én megpróbálok, ameddig ér a kezem, addig jót csinálni. Ha nem megy, akkor tudomásul veszem. Van egy nagyon fontos katarziskönyvem. Nem esztétikailag katarzis, hanem pszichológiai és társadalmi értelemben. Brunhilde Pomsel emlékirata, aki Goebbels titkárnője volt. Ez a bájos, fiatal hölgy csak élni akart. Csak jól akart lenni, fiatal akart lenni, szerelmes, boldog akart lenni, szép ruhát viselni, jó zenét hallgatni, jó bulikon lenni. Egy cuki, fiatal lány, aki csak élni akart, és mindig próbált jobbnál jobb helyekre helyezkedni, hogy jól élhessen. Goebbels pedig szerinte tök szimpi főnök volt, ráadásul a felesége is nagyon cuki ruhákat adott neki. De közben ő észre sem vette, hogy milyen leveleket ír? Hogy tudott megvakulni ennyire a társadalom kataklizmájára? Miközben éppen az emberiség történelmének egyik legnagyobb bűnéhez, népirtáshoz asszisztált az egyik legnagyobb vezér közvetlen titkárnőjeként, ezt ő nem vette észre? Emlékirat, amiben persze szokás szépíteni a múltat, de ez egy felkiáltójel, hogy biztos látjuk, hogy mi megy körülöttünk? Biztos, hogy lehet ilyenekről vitatkozni, hogy Putyin most gonosz háborúindító, vagy egy gonosz USA által megzsarolt valaki? Nem, a háborúra nincs ok, persze van casus belli, de nincs magyarázat betörni egy másik, szuverén állam területére. Lerohanni egy országot nem oké. Sorolhatnék számtalan dolgot, a lényeg az, hogy mennyire lehetünk vakok.
Lehet olyanok vagyunk mi is, mint a fent említett boldog, cuki, fiatal lány, akik az egyre romló helyzetben – mert azért egyre nagyobb válságba keveredett a II. világháború végére Németország is – próbálunk még mindig a legjobban lenni, és nem vesszük észre, hogy mit szolgálnak ki? Csak aztán nehogy apránként bedaráljon minket a rendszer: mindig csak egy picit, amire még azt mondhatjuk, hogy oké, ezt még elviselem, meg még ezt is, és nem is érünk rá odafigyelni, mi történik közben, mert az a legnagyobb gondunk, hogy mit adunk a gyereknek enni, vagy hogy vajon le fogják-e kapcsolni a gázt meg a villanyt, vagy nem, ki tudjuk-e fizetni majd, úristen, milyen hideg lesz télen. De közben észrevesszük, mi és miért történik velünk?
