Akadálymentes mód

A legfrissebb hírek

Hodász András: „A magyar társadalom súlyosan beteg”


A magyar társadalomban nagyon sok a lelki, mentális problémával küzdő, illetve traumatizált egyén, ezért igazi politikai sikert a szorongásra alapozással lehet elérni, amelyek a már bennünk meglévő alapvető szorongást még jobban felnagyítják, mondja Hodász András katolikus pap.

Vállalta hitét és véleményét a Papifrankóban, megjegyezte például az úgynevezett gyermekvédelmi népszavazás kapcsán, hogy nem biztos, hogy az LMBTQ-lobbi a legégetőbb vagy legvalóságosabb probléma ma a gyerekvédelem szempontjából.
Beszélt arról is, önismereti útra lépett, pszichoterápiára jár, amiért egyre több támadás érte, elsősorban a kormánymédia részéről. Részben emiatt egyre inkább úgy érezte, felőrli ez az egész, és közben papi hivatása is válságba került. Három év után, 30ezer feliratkozóval végül úgy döntött, abbahagyja a Papifrankót. Szerinte meg kellene tanulni újra tisztelni és meghallgatni a másikat, hogy ne bomoljanak fel családi kapcsolatok a politika miatt, de ez ma Magyarországon sci-finek tűnik számára.

Február végén vettétek fel az utolsó Papifrankót. Nem hiányzik?

Egy picit azért igen, de őszintén szólva megpihenés is ez. Abból a szempontból jó, hogy eggyel kevesebb feszültség és görcs van, nem kell még azon is gondolkodni. Nyilván nagyon szerettük csinálni, és ami leginkább hiányzik érdekes módon egyébként, az a társaság. Lehet, hogy sokaknak jó volt, hogy csináltuk ezeket a videókat, de elsősorban nekünk volt jó, hogy találkoztunk négyen, jól éreztük magunkat, jó hangulat volt, és ez most egy kicsit hiányzik.

"Igazi politikai sikert Magyarországon a szorongásra alapozással lehet elérni"
please wait

No media source currently available

0:00 0:29:35 0:00
Közvetlen elérés

Jó döntésnek bizonyult, hogy abbahagytátok? Többet tudsz magaddal foglalkozni?

Igen.

Nyíltan felvállaltad, hogy pszichoterápiára jársz, antidepresszánsokat szedtél (utóbbiról már csak múlt időben beszélhetünk). Szerinted miért fogadták ezt is sokan kritikával? Miért nem természetes az itthon, hogy ha van valami lelki bajunk, akkor megpróbálunk arra gyógyírt keresni egy szakértővel?

A magyar társadalom súlyosan beteg. Általában a súlyosan beteg emberek nem ismerik el, hogy segítségre van szükségük lelkileg. Egy alkoholbeteg számára az első lépés a gyógyulás felé az, ha ki tudja jelenteni, alkoholbeteg vagyok, mert akkor el tud kezdeni foglalkozni a problémával. Pont azok tiltakoznak a legvehemensebben a pszichológia meg egyáltalán a terápia ellen, akiknek a legnagyobb szükségük lenne rá. A magyar társadalomban szerintem nagyon sok a lelki, mentális problémával küzdő, illetve traumatizált egyén. Ezért látszik az, hogy – elnézést a gyors átkötésért – igazi politikai sikert a szorongásra alapozással lehet elérni. Nem véletlen, hogy azok a politikai üzenetek érnek el valódi eredményt, amik a már bennünk lévő alapvető szorongást még jobban triggerelik, még jobban megnyomják, még jobban felnagyítják. Mert tudom, hogy a társadalom sajnos beteg.

Vagy vélt, vagy valós ellenségképeket gyártanak, vagy tesznek elénk. De közben meg azt üzenik, azt közvetítik, hogy van egy védelmező?

Ez a logikája.

Még akkor is, ha ez a védelmező sorra megbukik? Még akkor is, ha a Covid-járványban negyvenezren meghaltak? Ha a gazdaság összeomlik?

Igen, mert közben ezzel párhuzamosan létrejött egy olyan párhuzamos valóság, ahol nem számít a tény, csak az számít, hogy mit mondanak a médiában. Egyszerűen pont, amiért itt ülünk, a Szabad Európa stúdiójában, hogy ha nincs olyan értelemben szabad és kritikus sajtó, ami bárhol ott lehet és bármilyen kérdést feltehet, és minden politikus kötelességének érzi, hogy válaszoljon bármelyik sajtóorgánum bármelyik kérdésére, akkor létrejön egy párhuzamos valóság. Bizonyos médiumok bizonyos hírekről nem számolnak be, vagy ha nagyon kénytelenek beszámolni, mert annyira nyilvánvaló, akkor azt úgy burkolják be. Ezt tanultam, kommunikáció szakot végeztem. Úgy kell beburkolni, hogy a negatív hírt is tudd pozitívan tálalni, elvéve az élét, vagy más kontextusba helyezve. Azért negyvenezer, mert mi nem úgy számoljuk a halottakat, mint a dekadens Nyugaton, a negyvenezer az nem is negyvenezer. Meg amúgy is az ellenzék hibája.

Annak idején az Index melletti tüntetésre is kimentél. Ennyire fontos számodra a szabad sajtó?

Rendkívül. Nemcsak azért, mert kommunikáció szakon végeztem, hanem azért is, mert személyesen is szeretem a sajtót. Napi sajtótermék-fogyasztó vagyok. Több újságra elő vagyok fizetve. Szeretem a papíralapú újságokat is. Neten is naponta több sajtóterméket olvasok. Számomra fontos a szabad sajtó. Eleve azért, mert jó olvasni, intellektuális izgalmat jelent olyan interjúkat olvasni, amelyekben valódi kérdések vannak. Azokban a sajtótermékekben, amelyekben az újságírók alákérdeznek, azaz nem tesznek fel valódi kérdéseket, nem kérdeznek rá teljesen nyilvánvaló anomáliákra, problémákra, hanem rossz értelemben tenyerükön hordozzák az interjúalanyt, unalmassá válik maga az interjú. Ezeket el sem olvasom, mert annak se színe, se szaga, abban nincsen semmi izgalom.

A kommentekben viszont tényleg elszabadulhatnak az indulatok. Amikor mondtad, hogy beteg a társadalom, mennyire gondoltál a kommentekre, amiket ti is kaptatok?

A komment igazából egy jelenség, olyan, mint a láz a testben. Nem maga a láz a betegség, csak jelzi a betegséget. Az, hogy az emberek így kommentelnek, a szorongásukat mutatja. A pszichológia szerint ha szorongok, félek, a félelmet felváltja, kiváltja, tompítja a harag, vagy annak a megoldására kezdem érezni, amiből aztán agresszió lesz. Amit mi a kommentszekcióban látunk, az már az agresszív fázis, de eredetileg valamilyen szorongásból indul. Például abból a szorongásból, hogy úristen, mi van, hogyha nem az én kedvenc pártom nyer. Akkor itt elviszik a fiataljainkat Ukrajnába ágyútölteléknek. Olyan elementáris szorongás van itthon az emberekben, amiből harag robban, a haragból pedig agresszió. Ezt olvassuk a kommentszekcióban. De ez már csak a harmadik lépés.

Az egyháznak különben nem lenne szerepe segíteni a társadalomnak, hogy, ahogy fogalmazol, ne legyen beteg?

Hadd legyek empatikus az egyházzal. Irgalmatlan nehéz kérdés, hogy hogyan lehet ezt csinálni. A Papifrankóval ezt próbáltam különben. Nagyon sok videó szólt arról, hogy nem kell félni. Hogy az a bizonyos meleglobbi sem annyira veszélyes dolog itt és most, ami miatt rettegnünk kellene. Biztonságot nyújtó, megerősítő kommunikációra lenne szükség a félelemre alapozó kommunikáció helyett. Jó lenne, ha minden megszólaló politikus, egyházi személy ebbe az irányba menne. Egy biztonságos környezetet teremteni, ahol még egyébként a már eleve meglévő szorongásainkról is szabadon beszélhetünk. A szomszéd országban háború dúl, amitől teljesen jogosan félünk. Jó lenne tiszta, egyenes, őszinte, békés kommunikációval enyhíteni ezeket a félelmeket.

Mennyi üzenetet, levelet kaptál azóta, amióta nincs Papifrankó, hogy igenis legyen, szükség van rá?

Nagyon sokat, több százat. Nagyon jólestek, és innen is köszönöm őket.

Az egyház próbált rávenni arra, hogy folytasd? Felismerték, hogy fontos volt, amit csináltál?

Nem igazán. Viszont elindították a központi, egyházi Kardinális YouTube-csatornát. Évek óta próbáltam nyomatni minden nyilvános fórumon, háttérbeszélgetésen, hogy induljon el. Nem kell, hogy a Papifrankó egyedüli legyen. Nem vágytam arra, hogy én uraljam a piacot. Tök jó lenne, ha minden pap a maga stílusával jelen lenne, aki ezt be tudja vállalni. Már régen túl vagyunk azon, hogy jelen kell-e lenni az interneten. Kell. Ez nem kérdés. Mostanra, azaz tíz éve már ott kéne tartanunk, hogy minden egyházmegyének van egy YouTube-csatornája és egy olyan papja, aki bevállalja, hogy csinálja, mert általában azok mennek jól, ahol egy személyhez tudnak kötődni. A YouTube-on személyekhez, influenszerekhez kötődünk, akiknek a véleménye, a személyisége tetszik. Tök jó lenne, ha lenne országosan tíz-tizenkét pap, aki ezt bevállalná.

Technikailag próbál modernizálódni az egyház, emberileg, üzenetében tud-e, akar-e?

Nehéz felismerni, hogy mire van szüksége a mai társadalomnak. Például speciálisan a magyar társadalomnak valószínűleg szorongáscsökkentésre lenne szüksége, és a traumák gyógyítására. Nagyon sok történelmi traumánk van, amit nem dolgoztunk fel. Nem dolgoztuk fel a rendszerváltás előtti traumáinkat, az orosz megszállást, a kommunizmust, az elnyomatást, azt, hogy mindannyiunknak az ismeretségi körében van valaki, akit vagy megfigyeltek, vagy börtönbe zártak. Nekem is, mindkét nagypapámat.

Mi történt velük?

Az egyik nagypapám ’56-ban, a saját falujában vezette a forradalmat. Mivel a faluban egy darab kommunista volt összesen, a párttitkár, aki október 23-a délután el is menekült, sok minden nem történt, de azért a nagypapámék leverték a vörös csillagot a pártszékházról. Ezért kapott nem tudom, hány év börtönt, ült az Andrássy úton meg Vácott is. A másik nagypapám a falu kántora és a helyi általános iskola igazgatója volt még a negyvenes években. Végül őt nem zárták emiatt börtönbe, de nagyon keményen meghurcolták.

Kicsit a családban van ez az ellenállás ezek szerint?

Van. Ezzel szoktam szívatni édesanyámat is, amikor kérdi, hogy most miért kell nekem ennyire lázadnom. Erre azt szoktam mondani, édesanya, a te édesapádtól örököltem, akit ráadásul szintén Andrásnak hívtak.

Ő még megélte, hogy pap lettél?

Nem, a hetvenes években meghalt. Gyakorlatilag a kommunisták kiengedték meghalni. Ilyen rendszer volt. Erre mondom azt, hogy ilyen traumák vannak a magyar társadalomban. Az is súlyos probléma, hogy ’89 után még mindig nincsenek feldolgozva például az ügynökakták. Ezek traumák, amik bennünk vannak, és amiket gyógyítani kellene. Ugyanígy a társadalmi megosztottságot is kezelni kellene, újra megtanulni tisztelni, meghallgatni a másikat, hogy ne bomoljanak fel családi, baráti kötelékek politikai kérdések mentén, hogy lehessen akár egy karácsonyi vacsoránál szabadon beszélgetni arról, hogy én azt gondolom, te amazt gondolod, te arra szavazol, én meg amarra szavazok, milyen érdekes, mik a szempontjaid? Ez science fictionnak tűnik ma Magyarországon. Nem tudom, kinek volt utoljára olyan politikai vitája, amiben végig barátságos és nyugodt hangnemben, egymás kölcsönös tiszteletben tartásával tudták megbeszélni egymással az ellentétes álláspontjukat. Ez nagyon kiveszett, ami megint a szorongás jele. A választások körül rengeteg olyan üzenetet kaptam, amelyből sütött az elementáris, pánikszerű félelem. Tartalmilag benne volt, aminek benne kellett lennie: meleglobbi és a többi, de magából az írásmódból, a stílusból sütött, hogy tényleg retteg, mi lesz most. Ez tulajdonképpen egy olyan elementáris szorongás, amivel foglalkozni kell, teljesen mindegy, hogy mi a tárgya, mert alapvetően nem jó, hogy ez ilyen erővel van jelen bennünk.

Nem az kellene először is, hogy az egyház ne vigye be a templomokba, a szentmisékre a politikát? Legalább olyan szinten, hogy ne mondja meg a gyülekezeteknek, hova kell behúzniuk az ikszet?

Nagyon ritkán fordul elő, hogy napi politika kerül a templom falai közé. Nyilván a sajtóban abból lesz hír, ami extra, ezért ha megírják, hogy egy, kettő, három, négy atya ezt meg ezt mondta, akkor úgy tűnik, mintha az összes plébánián ez történne, de közben van Magyarországon körülbelül három-négyezer plébánia. Abból egy, kettő, három, négy eset nem túl szignifikáns jelenség. Kifejezett pártpolitizálás szószékről, templomban nagyon ritkán fordul elő. Mindezek mellett ezt én sem tartom helyesnek, ugyanakkor az illúzió, hogy nekünk nem kellene politikával foglalkoznunk. A politika a hétköznapokban is jelen van: az, hogy mennyi pénz van a pénztárcámban, hogyan viszonyulok a mellettem lévőhöz, ellátják-e a kórházban a nagymamámat. Ez mind politika, de egyben az én életem. Még ha ezekről úgy is beszélek, hogy nem említek konkrét pártvéleményeket, pártneveket, mégis érződhet az én álláspontom a kérdéshez. Abból pedig leszűrhetik azt, hogy na, akkor te biztos, hogy azon az oldalon állsz.

Korábban úgy nyilatkoztál, jót tenne az egyháznak, ha elapadna a pénzforrás az államtól…

Tényleg így gondolom, mert szerintem fontos lenne, hogy a lényegre koncentráljunk, és abban sokat segítene. Én boomer vagyok. A kilencvenes években, amikor táborozni mentünk, egy vacak csővázas hátizsákkal vetettük be magunkat az erdőbe. Levedlett orosz katonai, vacak bakancsunk volt, amit valamikor a negyvenes években gyárthattak, és mégis közben annyira jól éreztük magunkat, mert nem a pénz volt a lényeg, hanem az együttlét és a program. Erre kellene most is fókuszálni.

Nem sok néha mindaz, ami a hivatásoddal együtt jár? Meghallgatni mindenkit?

Minden lehet sok. Egy könyvelőnek az Excel-táblázat lehet sok. A papnak mások meghallgatása is lehet sok. Azt hiszem, az a jó, ha tudunk mértéket tartani, tudunk nemet mondani, ki tudunk jelölni határokat. Ha valaki éjfélkor becsönget például, hogy most muszáj beszélni, akkor tudjam neki nyugodt szívvel azt mondani, hogy nincs az a probléma, ami reggel 8-ig nem várhat. Tudni kell nemet mondani.

Ezt megtanultad, vagy mindig is ilyen voltál?

Most tanulom. Fizetek egy terapeutának, hogy megtanítson rá. Nem olyan könnyű nemet mondani. Mármint az, ami ezzel jár, hogy aztán azon őrlődsz egész éjszaka, hogy nem fog visszajönni, baja esik miattam, leveti magát a hídról. Ezek megint szorongások. Nem véletlen, hogy a szorongás az egyik alapélményünk Magyarországon.

Miért döntöttél úgy, hogy papnak állsz?

A legutolsó barátnőm, akivel a papságom előtt szakítottam, aki azóta már kétgyermekes anyuka és Németországban él, arra kért múltkor bosszankodva, hogy amikor majd legközelebb megkérdeznek erről, akkor mondjak már valami nagyon extrém sztorit. Például hogy tetoválószalonunk volt a barátnőmmel, és drogot is árultunk. Nyilván nem. Ez egy hosszú folyamat volt. Igazából úgy szoktam elmondani azok számára, akik esetleg messzebb vannak az egyháztól, vagy nem hívők, hogy olyasmi ez, mint egy belső bizonyosság. Amikor rátalálsz a nagy Ő-re, az igazira. Vagy rátalálsz az életcélodra, és azt mondod, hogy igen, én ezt akarom csinálni. Állatorvos akarok lenni, tanár akarok lenni. Mert ebben érzem magam otthon. Tulajdonképpen ugyanilyen érzés a papság is. Én is csináltam mindenfélét, van több diplomám, dolgoztam több helyen, többféle munkakörben. Tanítottam is. A papság tűnt akkoriban a tökéletes választásnak, mert emberekkel tudok foglalkozni, tanítani tudom őket, minden benne van, ami jó az életben. A hivatásomban is az emberekkel való bánást szeretem a legjobban. Ebben benne van a kávézás a hajléktalanokkal, a beszélgetés bárkivel, az ifikkel a hülyéskedés. Ez az emberi része jó dolog.

A szüleid katolikusok, de nem fogadták kitörő lelkesedéssel a döntésedet, akkora már elvégezted az egyetemet is…

Sosem voltam szülő a legjobb tudomásom szerint – ez vicc volt –, nehéz megérteni egy szülő aggodalmait. Korábban azt gondoltam, biztos arról van szó, hogy nem lesz elég unokájuk, de egyrészt van két bátyám, van hét unoka, nyilván nem ez volt a probléma. Édesanyám azt mondta, egyszerűen csak féltett, mert tudta, hogy ez nem könnyű helyzet, nem könnyű hivatás. Egyszerűen féltett ettől az egésztől.

Most, hogy elkezdted járni az önismereti utadat, nem mondta, hogy látod, nekem volt igazam?

Nem. Ő nagyon drukkol, hogy sikerüljön rendbe jönnöm.

Nem is gondolja, hogy ez összefüggésben lenne a hivatásoddal?

Édesanyával nem megyünk ennyire mélyen bele a dologba. Ha találkozunk, megölelget, megkérdezi, hogy van-e mit ennem. Nyilván a kaja egyfajta anyai szeretetnyelv. Nem számolok be neki mélyen a terápiámról.

„Az élni hagyás teljes mértékben hiányzik a mai magyar kultúrpolitikából”
please wait

No media source currently available

0:00 0:26:57 0:00

A Papifrankóval harmincezer feliratkozótok volt, és a ti példátok mellett még elég sokan húzzák le a rolót, akik korábban közösségi oldalakon, videómegosztókon fejezték ki a véleményüket akár közéleti kérdésekről is.

Ez egy nagyon nehéz műfaj. A nyilvános térben működni és véleményt formálni nagyon nehéz. Sokan azt gondolják, hogy egy influenszer nem csinál semmit, csak lerakja a kamerát és mond valamit. Közben nagyon észnél kell lenni, nagyon tisztában kell lenni a folyamatokkal. Mi is átbeszéltük sokszor, hogy mi történik a társadalomban, mi történik az életünkben, arra milyen választ tudunk adni, vagy hogy mi az adekvát, megfelelő válasz. Aztán viselni azt a vitahegyet, amibe belemegyünk ilyenkor, mert sok helyre meghívnak, és mindenhol meg kell védenünk az álláspontunkat, és közben jönnek a kommentek, ahol szintén meg kell magyarázni a véleményünket. Rettenetesen fárasztó újra és újra türelmesen, nyugodtan elmondani, miközben a másik teljesen kiborul. Azért ebbe bele lehet fáradni, de nem ez volt az egyetlen oka. Benne vagyok egy folyamatban, amiben maga a papi életpályám is krízisben van most. Ez egyébként teljesen természetes, minden párkapcsolat, minden életút időnként krízisbe kerül. Csak pont az emészti fel az energiáink nagy részét a krízisben, hogy valahogy megoldjuk. Ilyenkor érdemes koncentrálni kicsit az energiánkat. Mondjuk kevésbé arra használni az erőmet, hogy hadakozzak külső fórumokon társadalmi kérdésekben, hanem sokkal inkább arra, hogy összeszedjem magam, terápiára járjak, újragondoljam az életem.

Ezek szerint tartasz egy kis szünetet a papi hivatásodban is?

Nagyon gondolkodom rajta. Sok opció van. Az egyik az, hogy egy év szünet jön. Csak azt nagyon értelmesen kell eltölteni. Sok lehetőség van, ki kell találnom, hogy mit szeretnék. A labda most az én térfelemen pattog.

(A beszélgetés óta megjelent, hogy Hodász András plébániai kormányzót felmentették a Budapesti Karizmatikus Személyi Plébánia vezetése alól. Hodász András megkeresésünkre azt írta, ez egy tulajdonképpen névleges cím, az átadása a gyakorlatban semmit nem jelent. Marad pap és plébános Angyalföldön. - a szerk.)

Külföldre is mennél akár?

Azt nem tudom elképzelni, hogy életvitelszerűen, hosszú távon külföldön éljek. Éltem két évig Rómában, nagyon szeretem a rómaiakat, zseniális az olasz konyha. Zabálnivalók az olaszok, nagyon szerethető népség, ha az ember megszokja, hogy rettenetesen flegmák. Simán bezár az üzlet délben az orrom előtt, és közlik, hogy háromkor fognak kinyitni, mert ők addig hazamennek aludni egyet. Nem ám, mint Magyarországon, hogy van húsz perc ebédszüneted, meg sem tudod enni a kajádat, és már rohansz is vissza dolgozni. Mégsem tudtam otthonosan érezni magam ott, mert nekem kell Magyarország, nekem kell, hogy lássam a Lánchidat meg a kivilágított Budapestet.

Még így is, hogy közben mondod, hogy a magyar társadalom beteg?

Igen, még így is.

A munkahelyi környezeted mennyire játszik ebben szerepet, hogy most azon gondolkozol, elmenjél-e, vagy sem?

Erre a helyzetre az én belső sérüléseim is hatással vannak. Felnőtt emberként van, aki azt mondja, hogy a főnököm ilyen, én meg olyan vagyok, és végzem tovább a munkámat úgy, mint eddig. Valakinek viszont nagyobb igénye van arra, hogy elismerést kapjon fentről. Én inkább ez a típus vagyok. A főnök nem terapeuta, nem apuka, nem feltétlen feladata ez, ezért ezzel nekem kell megküzdenem. Abból a szempontból a szakmám tök mázlista, hogy a szűk munkakörnyezetemet teljesen én alakítom. Azt, hogy a plébániára kiket veszek fel munkatársnak, kikkel dolgozom együtt, milyen a hangulat, milyen a közös munkarend, azt én határozom meg. Ilyen szempontból olyan vagyok, mint egy cégvezető. Van egy hat-nyolc fős vállalkozásom, egy szép nagy templommal, és ott gyakorlatilag én határozom meg, hogy kell ezt csinálni.

Kvíz: Milyen trófeákra vadásznak a politikusok?

Kvíz: Milyen trófeákra vadásznak a politikusok?

Indítsa el a kvízt, ha többet akar megtudni

A másik oldalról a politika mennyire hiteltelenítheti el az egyházat azzal, hogy az egyik politikai oldal mintha teljesen kisajátítaná magának a keresztény értékeket, vagy legalábbis azok definiálását, képviseletét?

Abszolút. Beszélgetve pap testvérekkel, sokan, akik nincsenek otthon ebben a világban, vagy nem is nagyon foglalkoztatja őket, mert nem médiafogyasztók, nem feltétlenül érzik ennek a szükségességét. Mivel kommunikáció szakon végeztem, én érzékenyebb vagyok, jobban odafigyelek ezekre. Jobban látom, érzem, hogy erre figyelnünk kell. Ezért is próbáltam mindig ellenpólus, egy másik hang lenni.

Most ki lesz ez a másik pólus?

Azt nem tudom.

  • 16x9 Image

    Jakab-Aponyi Noémi

    Jakab-Aponyi Noémi a Népszabadság Magazin külsős munkatársaként kezdte pályáját, később a Kortárs Online-on, az Irodalmi Jelenben és a Drótban lehetett az írásait olvasni. A Szabad Európa előtt az Érd Médiacentrum újságírója, szerkesztője és rádiós műsorvezetője volt. 

XS
SM
MD
LG