Amikor pályakezdő orvosként elkezdett dolgozni a szegedi kórház szülészeti és nőgyógyászati osztályán – az orvosok között egyedüli nőként –, kétszeresen is bizonyítania kellett. Azóta több mint húsz év telt el, megszámlálhatatlanul sok örömmel, és néha bánattal is, de a születést még ma is lenyűgöző misztériumnak tartja. Közben egy olyan betegség szakértőjévé is vált, amely ma Magyarországon nők ezreinek az életét teszi szinte elviselhetetlenné. Rajtuk is próbál segíteni a Szelfi vendége, dr. Katona Renáta.
Szegeden végezte az egyetemet, de tudom, hogy Budapesten és Szegeden is praktizál. Hogy tudja megosztani az idejét a két város között?
2015 óta dolgozom „részmunkaidőben" Budapesten is. Ezt tulajdonképpen az az igény hívta életre, hogy azok a pácienseim, akik korábban Szegeden jártak egyetemre, vagy felkerültek Budapestre munka kapcsán, ragaszkodtak hozzám. Sokáig szombaton fenntartottam egy rendelést emiatt Szegeden a pestieknek, de adódott egy lehetőség egy nagy egészségügyi intézményben, ahol annak a professzornak, aki nekem is kezelőorvosom, szakmai vezetésével egy jó kis csapat, egy jó team indult. Azóta én magánorvosként már itt is tevékenykedem.
Miért választotta ezt a pályát? Azért ez elég macsó hivatás, nem? Még mindig több a férfi szülész-nőgyógyász, mint a női?
Igen, sokkal több. Körülbelül 10-12 százalék a nő. Amikor én végeztem, az 23 éve volt, akkor annak a kórháznak a szülészeti osztályán, ahol elkezdtem dolgozni, gyakorlatilag én voltam az egyetlen orvosnő. Előtte 15 évig nem is volt női orvos az osztályon. Ahhoz képest most már minden kórházban vannak női kollégák.
Hogyan fogadták 23 éve mint egyetlen női szülész-nőgyógyászt?
Az ottani vezető européer gondolkodású, világlátott ember volt. Ő úgy gondolta, hogy ez betegigény is. A kollégák első körben nem nagy szeretettel fogadtak, annak ellenére, hogy az egyetem befejezése előtt már két évet ott töltöttem. Bejártam az osztályra asszisztálni műtéteknél, szüléseket kísérni felügyelet mellett. Soha nem fogom felejteni, azóta nagyon jóban vagyunk persze, az első napomon úgy fogadott az egyik főorvos, hogy kislány, maga nem tudja, mit beszél.
A családjában mit szóltak hozzá, hogy az orvoslásnak ezt az ágát választja?
Meglepődtek, nálunk senki sem orvos. Elég jó nyelvérzékem volt, több nyelven is taníttattak, úgy gondolták, hogy majd ebbe az irányba fogok elindulni annak ellenére, hogy anyukám szerint hároméves koromtól azt mondtam, orvos szeretnék lenni. Ebben nem is volt semmi kitérő. Már a gimnáziumot úgy választottam meg, hogy egy speciális biofizika tagozatra jelentkeztem, ami egyértelmű előzménye a felvételinek az orvosira. Azóta sem gondoltam egyetlen pillanatra sem, hogy másképp kellett volna döntenem.
Az, hogy szülész-nőgyógyász lesz, az egyetemen dőlt el. Mi volt az a pont, amikor ez véglegessé vált, hogy igen, nekem erre kell mennem?
Engem eleinte jobban érdekelt a lélek működése, ezért a neurológián és a pszichiátrián végeztem tudományos diákköri munkát. Eszembe sem jutott a nőgyógyászat nagyon sokáig. Aztán a negyedévben volt egy háromnapos bentlakásos szülőszoba-gyakorlat, szüléseknél voltunk jelen. Ott nagyon sok benyomás ért. Megérintett a születés. Ez egy misztérium. Tényleg így van. Huszonév után is így van. Különleges energia, amikor egy új élet jön a világra. Másrészt voltak kevésbé jó benyomásaim, tapasztalataim is. Úgy éreztem, hogy ezt nőként empatikusabban kezelném, vagy egyszerűen egy nő egy másik nő fájdalmához, szenvedéséhez jobban tud kapcsolódni.
Volt olyan helyzet, amikor azt mondta, hogy ezt másként kezelte volna?
Volt olyan helyzet, amiben úgy éreztem, hogy ha én lennék a szülőnő helyében, akkor ezt nem élném meg jól. Aztán láttam erre nagyon pozitív példákat is. Amikor elmentem sebészetgyakorlatra, voltam Törökországban, Spanyolországban és Egyiptomban is, teljesen különböző kultúrákban. Tényleg láttam gyengéd születést. Olyan szülésélményeknek lehettem a részese, ami aztán abba az irányba vezetett, hogy én is próbáljam ki magam ezen a területen. Akkor még nem azt döntöttem el, hogy biztosan nőgyógyász szeretnék lenni, csak kértem a megyei kórháznak a szülészeti osztályvezetőjétől lehetőséget arra, hogy egy picit be tudjak kapcsolódni az osztály életébe. Ötödéves voltam. Ez az ötöd- és hatodév döntötte el bennem, hogy mindenképpen ezt szeretném csinálni.
Ez fizikailag megterhelő szakma?
Nagyon. Különösen a készenlét miatt. Amikor elkezdtem dolgozni, akkor minimum hat ügyelet jutott egy orvosra. Ami akkor még nem azt jelentette, hogy másnap el lehet menni. Azonfelül volt a munkát követő magánrendelés, az éjszakai behívás a szülésekhez. Az a legnehezebb benne, hogy 24 órás készenlétben kell lenni.
Amióta megszületett a gyermekem, nem vállalok szülést, és ennek az a legfőbb oka, hogy senkit sem szerettem volna cserben hagyni. Megpróbáltam egyébként, amikor ő másfél éves volt, egy picit visszamenni, de nem tudtam elképzelni, hogy ha lázas, ne én legyek vele. Hogy egy anyák napján ne én legyek ott. Úgy éreztem akkor, hogy egy időre, amíg ő kicsi, ez így összeegyeztethetetlen számomra.
Tervezi, hogy később ismét vállal szülést?
Azért nem, mert közben teljesen más irányba kanyarodott az életem, és ez az irány nekem nagyon sok elismerést, szeretetet és stabilitást hozott.
Nagy vitát gerjesztett Magyarországon, de nemzetközi szinten is napirenden van az otthon szülés és a kórházi szülés kérdése. Törökországban, Egyiptomban hogyan van ez? Az asszonyok otthon szülnek inkább, vagy kórházban? Hogy viszonyulnak a szüléshez mint természetes folyamathoz?
Erről inkább Angliából van sok tapasztalatom. A húgom ott él, és ott nagyon sokféle lehetőség adott. Van például olyan, ami kórházban van, de nagyon otthonos. Viszont a biztonsága megvan, hogyha akár anyai, akár magzati rizikó felmerül, kapnak azonnal segítséget. Ez így egy természetes szülés, amibe csak akkor avatkozunk bele, ha az feltétlenül szükséges. Ugyanakkor megvan annak a biztonsága, hogy ez a lehetőség adott, mert itt az időfaktor nagyon fontos. Egy méhösszehúzódási képtelenség perceken alatt nagyon nagy vérveszteséggel jár, az egy összehangolt team azonnali jelenlétét igényli.
Tőlem, a lelki alkatomból adódóan, amúgy is minden szélsőség távol áll. Sokszor meghallgattam azokat, akik ezt választják, azokat is, akik otthon szülésen bábaként jelen vannak. Gyönyörű szüléstörténeteket hallottam, de azzal együtt, hogy megértem, az én kockázattűrésembe ez nem fér bele. Nem mernék otthon szülni.
Ha az egyik páciense azt mondja, hogy otthon szeretne szülni, akkor lebeszéli róla, megerősíti benne? Mi a feladata ilyenkor egy orvosnak, azon túl, hogy elmondja a pro és a kontra érveket?
Soha nem a saját véleményemet kezdem el mondani, hanem meghallgatom, hogy ő miért akarja így. Teszek fel kérdéseket, tudja-e, hogy milyen rizikókkal jár ez. Van, aki aztán magától dönt a kórházi szülés mellett. Próbálunk olyankor találni olyan kórházat, amelyik bababarát, és a különböző szülésvezetési módok, a vajúdás lehetőségei talán egy kicsit szélesebb körben adottak, mint, mondjuk, egy másik intézményben.
Én már nagyon elfogadó vagyok. Nagyon sokszor nagyon okos, értelmes emberek mérlegelik ezt a verziót egy korábbi rossz szülésélményük miatt. Nekünk, szülészeknek az a feladatunk, hogy kórházi körülmények között próbáljuk megteremteni azt a szülésélményt, amire ők vágynak.
Lehetségessé válik ez állami ellátásban is? Elmozdultak már ebbe az irányba a nagy klinikák?
Bizonyos tekintetben elmozdultak, egyre több bababarát kórház van. Ami az aranyóra lehetőségét, az együtt szülés lehetőségét megadja. A Covid most mindent felborított. Az apák most, érthető okokból, nehezen tudtak jelen lenni a szülésnél. Az egészségügy amúgy is nagyon komoly átalakítás alatt van. Március 1-jétől új egészségügyi szolgálati jogviszonyban dolgoznak állami intézményben a kollégák. Rengeteg minden változott a választott orvos lehetőségétől kezdve, és még nem látom, hogyan fogja mindez átrendezni a szülészeti eseményeket.
Lehet, hogy talán épp ezt a misztériumot, amiről beszéltünk az imént, veszíti el a szülés egy ilyen nagy klinikán?
A szülés is, de bármilyen orvos-beteg kapcsolat. Én azt gondolom, hogy a szülész-nőgyógyász és a páciens kapcsolata sokszor élethosszig tartó együttműködés. Nekem jó érzés, hogy arról, aki fogja a kilincset, tudom, hogy két gyermeket gondoztunk együtt, hogy a családjában milyen betegségek vannak. Sokszor sokkal fárasztóbb háromperces interjúk alapján jó döntést hozni. Én szeretek a betegeimmel átbeszélni dolgokat.
Miben méri a sikert? Egy orvosnak és különösen egy olyan szülész-nőgyógyásznak, aki nem vállal szülést, mit jelent a siker?
Siker, ha például egy páciensnek tizenéves meddőség után sikerül teherbe esnie, és végiggondoznunk a terhességet. Együtt örülni a szívhangnak és minden egyes vizsgálat pozitív eredményének. Az feltölt energiákkal. Megtalálni korai stádiumban egy daganatot, amiből a beteg teljesen meggyógyul, szintén nagyon nagy öröm.
Az elmúlt egy-két hónapban megnehezült a Covid miatt az orvos-beteg találkozás lehetősége. Számos olyan páciens jött hozzánk, akinek más betegségét mi ismertük fel. A limfómáját, a trombózisát, a nőgyógyászattól gyakorlatilag független betegségét. Az őrült nagy siker, amikor másnap felhív a sürgősségiről a beteg, hogy úristen, doktornő, de jó, hogy amikor azt mondtam, hogy dagad a lában, nem azt mondta, hogy ez nem tartozik ide. Ezek nagyon örömteli dolgok.
Gyermek nőgyógyászattal és endometriózissal is foglalkozik. Kellőképpen figyelnek a magyar nők magukra? Időben mennek nőgyógyászhoz? Eljárnak szűrésekre?
Ebben egyértelműen pozitív elmozdulást látok. Egyre több anyuka hozza be hozzám úgy a kislányát, aki még csak serdülő és csak néhány éve menstruál, hogy felmerült bennük, endometriózisa lehet, mert nagyon fájdalmas menstruációkkal küzd, mentő vitte az iskolából a sürgősségire. Ez nem volt jellemző húsz évvel ezelőtt. Mind a médiának, mind a betegszervezeteknek betudhatóan azért ebben van egyfajta tudatosság, épülés.
De még mindig nagyon sokan gondolják úgy, hogy a fájdalmas menstruáció nem betegség, hanem az élet velejárója. Még mindig négy és fél év telik el Magyarországon is – ami egyébként nemzetközi viszonylatban jó, mert van, ahol 7–10 év –, amíg felállítják az endometriózis diagnózisát.
Ennek mi az oka? Nincs szakember, vagy inkább az a szemlélet, amiről az imént beszéltünk, hogy azt gondolják, igen, ez fáj, el kell viselni?
Egyrészt a szemlélet, emiatt lehet, hogy a páciens is későn fordul orvoshoz. Másrészt azért serdülőkorban a diagnózis felállítása nem olyan egyszerű. Az alap, a „gold standard" az endometriózis diagnózisának felállításában még mindig a laparoszkópia, a hastükrözés, amikor a köldökgyűrűben ejtünk egy kis metszést. Azon keresztül bevezetünk egy optikai rendszert a hasba, és körbenézünk. Ezt ugyanakkor nem lehet és nem is kell minden fájdalmas menstruációval küszködővel megtenni.
Ráadásul az endometriózisnak nem minden formája látható jól ultrahanggal. A serdülőknél az is nehezíti a diagnózis felállítását, hogy a hüvelyi ultrahang, amivel jól látunk a kismedencében, náluk nem kivitelezhető. Egy telt hólyag mellett végzett hasi ultrahang nem ugyanolyan pontosságú, nem ugyanolyan hatékonyságú.
Amit jól lehet látni vele, az a ciszta formájában megjelenő endometriózis, ami a petefészekben, egy tokban elhelyezkedő képletként jelenik meg. Ez látszik hasi ultrahanggal is. Van egy olyan formája, amikor ez a nyálkahártya bemegy az izomrostok közé, kesztyűujjszerűen, fésűszerűen elhelyezkedve, ez is látszik ultrahanggal. Viszont az, ami a hashártyát érinti, nem igazán. Ezért maga a diagnosztikus késedelem több tényezőre vezethető vissza. Egyfelől, hogy későn fordulnak orvoshoz, másik tényező lehet, hogy még nem teljes mértékben vizsgálható a beteg, és nem is biztos, hogy egy specialistához ment el, akinek erre különös fókusza van, úgyhogy ez mind szerepet játszik benne.
Mi lenne ideális egy leánygyermeknél? Mikor vigye el a szülő először egy szülész-nőgyógyászhoz? Kell-e ahhoz panasz? Vagy az lenne a jó, ha a szülő elmondaná, hogy ennek ez a rendje, ismerkedjetek meg egymással?
Ez egyre gyakrabban megtörténik, és ennek nagyon örülök. Amikor az anyuka a saját vizsgálatához kézen fogja a kislányát, és azt mondja, hogy bemutatom neked a doktornőt. Nem lesz vizsgálat, ha nincs panasz. Egyszerűen ismerkedjetek meg, ha van bármilyen kérdésed, például a menzesszel, a tamponhasználattal, a HPV elleni védőoltással kapcsolatban – ezt már 7. osztályban adják –, akkor nyugodtan tedd fel. Ha nincs panasz, akkor serdülőkorban szokta néhány anyuka elhozni a lányát. Sokkal többen jelennek meg a nemi élet kezdetének környékén, amikor fogamzásgátlásra van szükségük.
Mi az, ami nehéz volt, és mi az, ami esetleg pozitívuma volt ennek a járványhelyzetnek? Volt, aki azt mondta, hogy meg kellett tanulni újra együtt élni, 24 órában otthon lenni. Hogy élte ezt meg?
Nehézség volt egyértelműen, hogy nem voltunk felkészülve a digitális oktatásra. Ugyanakkor jó volt megtapasztalni azt, hogy milyen jól funkcionálunk együtt mint család. Egy percig nem volt probléma, hogy ki mit csináljon, ki miben, hogyan tud részt venni, hogy a másikat segítse. Én dolgoztam, de a szegedi rendelőm közel van az otthonunkhoz. Az nem volt olyan könnyű, amikor a gyerkőc felhívott, hogy úristen, anya, gyere, segíts a matekdogában. Mondtam a betegnek, hogy tíz percre el kell mennem… A betegek egyébként őrült cukik. Benedek még csak két hónapos volt, amikor én elkezdtem rendelgetni. Háromóránként mentem szoptatni. Mondtam a pácienseknek, hogy elnézést, meg kell szoptatnom a kisfiamat. Nagyon örülök, hogy nőkkel dolgozhatok, mert értjük egymás problémáit, soha ebből feszültség nem volt.
