Meglehetősen meglepődve fogadták Brüsszelben Ukrajna múlt pénteki lépését, azaz a NATO-tagság iránti kérelem benyújtását. Nagyon kevesen számítottak erre, és bár sokan szimpatizálnak Kijevvel, azzal ne kalkuláljon senki, hogy az ország gyorsított ütemben csatlakozhat majd a katonai szövetséghez. (Pedig ezt ígérte Volodimir Zelenszkij elnök a lépés bejelentésekor.) Valójában egyáltalán nem kell túl sok mindenre számítani ebben a kérdésben a közeljövőben.
A NATO-tisztviselőkkel beszélgetve leggyakrabban Zelenszkij bejelentésének időzítését hozták fel nekem – alig néhány órával Vlagyimir Putyin moszkvai nagy show-ja után történt, amelyben az orosz vezető megerősítette további ukrán területek annektálásának szándékát, és ismét atomfegyvereivel ijesztgette a Nyugatot.
A médiához értő Zelenszkijnek szüksége volt arra, hogy „ellopja Putyin dicsőségét” – mondta egy tisztviselő. A sajtóvisszhangból ítélve sikerült elérnie, hogy az emberek másról is beszéljenek, ne csak a Kreml legújabb lépéséről. A más téma azonban valószínűleg nem tart ki sokáig.
Ez emlékeztetett engem egy másik, Kijev által a háború korábbi szakaszában tett lépésre: arra, ahogy sürgette a Nyugatot, hogy hozzon létre repüléstilalmi zónát Ukrajna felett. Ukrán tisztviselők napokig ezt szorgalmazták, a szakértők pedig vitatkoztak az előnyeiről és a hátrányairól. Ám a gyakorlati megvalósítás lehetetlensége miatt hamar háttérbe került a téma, és március eleje óta nem is beszéltek róla komolyan.
Valószínűleg ugyanez lesz a sorsa az ukrán NATO-tagsági pályázatnak is, méghozzá ugyanezen okból: a Nyugat – amelyet most a NATO képvisel – nem akarja, hogy bármilyen módon belerángassák a konfliktusba. Hogy megértsük, miért, elég elővenni Jens Stoltenberg NATO-főtitkár még aznap tartott brüsszeli sajtótájékoztatóját.
Kinek a területét hajlandó katonákkal megvédeni a NATO?
Igen, azt mondta, amikor Ukrajna NATO-pályázatáról kérdezték, hogy „minden európai demokráciának joga van ahhoz, hogy NATO-tagságot kérjen, a NATO-szövetségesek tiszteletben tartják ezt a jogot. Újra és újra kijelentettük, hogy a NATO ajtaja továbbra is nyitva áll.”
Lényegében ez volt a NATO irányvonala Ukrajnával (valamint más NATO-tagságra pályázó országokkal, például Bosznia-Hercegovinával és Georgiával) kapcsolatban is, amióta a 2008-as bukaresti NATO-csúcstalálkozón úgy döntöttek, hogy egy nap szívesen látják őket a klubban. Itt semmi sem változott. Ami azonban fontosabb a sajtótájékoztatóból, az két másik mondat, amely Stoltenberg szájából hangzott el.
Az első az volt, hogy „a NATO nem részese a konfliktusnak”.
Ezt a mondatot még két alkalommal megismételte a sajtó előtt töltött 18 perc alatt. A NATO kész megvédeni saját területének minden egyes centiméterét, és a szövetség tagjai továbbra is nagyon szívesen segítenek Kijevnek fegyverekkel és lőszerrel Oroszország legyőzésében.
De arra ne számítson, hogy a NATO más módon is a segítségére siet. A Moszkvával való katonai konfrontációt mindenképpen el kell kerülni. Tehát amíg orosz jelenlét van ukrán területen, addig az egész ötlet, hogy Ukrajna akár csak közelebb kerüljön a tagsághoz, meglehetősen vitatható. Ugyanez igaz Georgiára és befagyasztott konfliktusaira is.
A második mondat, amelyet Stoltenberg mondott – ami még spekulatívabbá teszi Ukrajna esetleges csatlakozását –, ez volt: „Támogatjuk Ukrajna jogát, hogy maga válassza meg az útját, hogy eldöntse, milyen biztonsági megállapodás részese akar lenni. Aztán a tagságról szóló döntést természetesen mind a harminc szövetségesnek meg kell hoznia, és ezeket a döntéseket konszenzussal hozzuk meg.”
A konszenzuson alapuló felvétel az ukrán remények igazi gyilkosa
Ez meghosszabbítja a várakozást, bármennyire is erőlteti a belépést Kijev. Nézzünk csak Finnországra és Svédországra. Amikor idén májusban jelentkeztek, nagy örömmel fogadták NATO-pályázatukat. Ez egy célszerű folyamat volt, pont olyan, mint amilyet Zelenszkij szeretne, néhány lépést kihagyva vagy nagyon gyorsan megoldva. Egy ideig még arról is szó volt, hogy az északi páros nyár végén csatlakozik. Most októberben járunk, és semmi jele annak, hogy a török parlament vagy az elnök zöld utat adna, amíg Stockholm nem teszi meg a szükséges engedményeket. Ráadásul a magyar törvényhozók sem sietnek egyelőre igennel szavazni.
Ukrajna tagsági terveit kilenc közép- és kelet-európai ország elnöke támogatta, a sor végén még néhány szimpatizáns is akadhat, attól függően, hogyan alakulnak a háborús erőfeszítések és hogyan változik a geopolitikai helyzet Európában az elkövetkező hónapokban. De még mindig messze vagyunk a harminc tag konszenzusától (32, ha Finnország és Svédország végre csatlakozik).
A „MAP-dilemma”
Ami változhat, az az, hogy a NATO frissíti az aspiránsországokkal való bánásmódját. Eddig ez a tagsági cselekvési terven (MAP) keresztül történt – ez egyfajta előcsatlakozási NATO-program, amely a leendő tagokra szabott tanácsadást, segítségnyújtást és gyakorlati támogatást tartalmaz, még akkor is, ha a MAP nem jár automatikusan jövőbeli NATO-tagsággal.
Finnország és Svédország teljesen kihagyta ezt a szakaszt, míg Bosznia-Hercegovina 2010 óta benne van, és még mindig nem nagyon haladt előre.
Mind Ukrajna, mind Georgia számára nehézkesnek bizonyult eddig a MAP megszerzése is.
A közelgő, 2023 nyarára tervezett vilniusi NATO-csúcson megtörténhet, hogy Kijev vagy Tbiliszi – vagy mindkettő – megkapja a MAP-ot. A MAP azonban politikailag érzékeny szóvá vált NATO-körökben, különösen ha keleti aspiránsokkal kapcsolatban említik.
Talán lehetne egy mindenben, csak nem nevében MAP, valami, amit esetleg útitervnek vagy tagsági konzultációnak álcáznának? Mindenesetre bármilyen előrehaladáshoz természetesen konszenzusra lenne szükség, és ugyanilyen egyhangúság kell a következő lépésekhez – a csatlakozási jegyzőkönyv aláírásához és ratifikálásához. Más szóval ez nagy feladat, amelynek végrehajtása időbe telik.
Ukrajna számára NATO-tagsági kérelmét illetően az a legjobb kimenetel, ha a következő csúcstalálkozóig hátralévő kilenc hónapban sok minden javul mind a harctéren, mind a szövetség politikai szalonjaiban.
NATO-harccsoportot állítanak fel Közép-Romániában
