Akadálymentes mód

A legfrissebb hírek

„Kellett egy B terv, láttam, hogy söpörnek ki teljes szerkesztőségeket”


Suri Szilvia

Foglalkozáshalmozónak is mondhatnánk Suri Szilviát. Újságíró, civil szervezet vezetője, gyógypedagógus, pszichopedagógus, lovas terapeuta. Hivatásainak közös jellemzője, hogy mindig olyan gyermekeken és felnőtteken próbál segíteni, akiknek nehéz sors jutott, minden támogatásra szükségük van. Mostani munkahelyén különleges képességű kollégák, lovak segítik. A Szabad Európa Szelfi podcastsorozatában elhangzott beszélgetés szerkesztett változata.

Újságíróként ismertelek meg. Megfordultál az Origónál, a HVG-nél, a Roma Sajtóközpontnál, a Magyar Rádióban. Erre a pályára készültél?

Nem. A budapesti Madách Imre Gimnáziumba jártam. Főként a humán tantárgyak mentek jól, és nagyon szerettem volna dramaturg lenni. Érettségi után első körben a Színművészeti Egyetem dramaturg szakára jelentkeztem. Hogy, hogy nem, tizennyolc évesen azt mondták, hogy még tíz évet érjél, utána próbáld meg. Akkor ezt nagyon a szívemre vettem, de utólag tudom, hogy teljes mértékben igazuk volt. Az ember tizennyolc évesen még gyerek, nincs meg az a tudás, az a világkép, az a tapasztalat, hogy bekerüljön oda. Írni nagyon szerettem, éreztem, hogy írással ütném el az időt, amíg nem leszek dramaturg. Jelentkeztem kommunikáció szakra a Szegedi Tudományegyetemre, és már az első évben elkezdtem gyakornokoskodni a Klubrádióban, amely akkor indult, és gyakornokokat kerestek. Pikó András (most Józsefváros polgármestere – a szerk.) volt a gyakorlatvezető tanárom. Azt mondta, itt meg lehet tanulni a rádiózás csínját-bínját.

Igaza lett?

Igen, beszippantott az újságírás, azon belül is a rádiózás. Nagy szerelem lett. Utána már meg sem fordult a fejemben, hogy dramaturg legyek.

Ha végignézem az írásaidat, a rádiós anyagaidat, általában perifériára sodródott, nagyon kiszolgáltatott embercsoportokkal foglalkoztál.

Mindig is tudtam, valahogy éreztem, hogy a belpolitika nem érdekel. Illetve persze a mai napig folyamatosan olvasom a híreket, követem a belpolitikát, tehát ebben az értelemben nagyon is érdekel, de belpolitikai újságíró soha nem szerettem volna lenni. Az nekem valahogy nem emberi történet. Abban nekem kevés az őszinteség. A politikusok mindig szerepet játszanak, engem pedig mindig valahogy a személyes emberi történetek, sorsok érdekeltek. Ezeket akartam megmutatni.

Mi volt az, ami a leginkább megérintett, megrázott? Mert azért ezek nem könnyű anyagok. Akár a monori cigánysoron végigmenni, akár egy lebontásra ítélt házban élő emberekkel beszélni…

Valamiért sose ráztak meg ezek a történetek. Nem tudom, hogy miért, hogy ez az én személyiségemből adódik, vagy miből, de mindig tudtam objektív maradni, nem sodortak magukkal az érzelmek. Mindig az volt a célom, hogy megmutassam ezeket a sorsokat a döntéshozóknak. Minél több emberhez eljutni. Azon belül is elérni egy olyan kritikus tömeget, ami változást hozhat, generálhat. Ez tök naiv dolog.

Úgy érzed most már, hogy ez kilátástalan?

Igen. Szerintem a mi társadalmunk még nem tart itt.

Az újságírás után a Roma Sajtóközponthoz kerültél.

Az is újságírás.

De vezetői pozícióban, ami már egyfajta menedzselés is volt.

Igen, de nem szakadtam el teljesen az újságírástól, ott is készítettem riportokat, de valóban, döntő részben ott már vezetőként a forrásteremtés, a pályázatírás, azok menedzselése volt főként a munkám.

Éppen akkor, amikor odakerültél, elkezdődött egy nagyon kemény időszak a Roma Sajtóközpont életében, és több más olyan civil szervezet életében is, amely a norvég alaptól kapott támogatást. Piszkos tizenhármakként emlegették a sajtóban ezeket a szervezeteket, amelyek ellen a kormány a külföldi támogatások miatt vizsgálatot indított.

Piszkos tizenhármak, igen. Amúgy ez egy kiváló társaság. Egyszerre volt óriási nyomás és nagyon inspiratív időszak. Nagy nyomás alatt kellett nagyon kreatívan működni. Folyamatosan dolgoztunk, normális munkamenetben, miközben az éppen aktuálisan folyó vizsgálatokra is készülni kellett, és minden dokumentumot időben leszállítani a hatóságok számára. Az óriási médiaérdeklődésnek és a nyilvánosságnak is meg kellett felelni. Miközben lebegett egy egzisztenciális fenyegetettség is a fejünk felett. Hogyan tovább, hogyan fogunk boldogulni, honnan lesz forrásunk? Mi lesz egyáltalán a Roma Sajtóközpont sorsa? Egyszerre volt tehát megterhelő lelkileg és fizikailag. Közben pedig nagyon jó kapcsolatokat is kötöttünk, építettük a civilséget.

Mikor érezted, hogy ezt a meccset nem tudjátok megnyerni?

Ezt nem éreztem soha. Tudtuk, hogy mindent szabályosan csináltunk, a pályázatokat úgy hajtottuk végre, a hazai jogszabálynak megfelelően végeztük a pénzügyi tevékenységünket. Biztosak voltunk benne, hogy nem tudnak minket megfogni.

Ez egy KEHI- és egy NAV-vizsgálat volt. Ráadásul a KEHI nem is volt teljesen törvényes, ha jól tudom, mert ti alapítványi formában működtetek.

Hozzáteszem, hogy a NAV sem. Mert a NAV-nak az áfaügyekkel foglalkozó részlege foglalkozott a Roma Sajtóközpont éves pénzügyi beszámolóival, miközben a Roma Sajtóközpont áfakörön kívüli szervezet volt. A legelső nap, amikor behívtak a vizsgálatra, a liftben közölte halkan a hölgy, hogy nem tudja, hogy most mit csináljon, mert áfát kéne vizsgálni, de nekünk nincs áfánk. Nem tudja, hogy most mit csináljon itt.

Mikor ért véget ez a történet?

Gyermeket vállaltam. Nem azért hagytam ott a Roma Sajtóközpontot, mert elegem lett, hanem elmentem babázni.

Suri Szilvia: ez egy különleges kapcsolat a lovakkal
please wait

No media source currently available

0:00 0:26:18 0:00
Közvetlen elérés

Nemcsak az anyaság, hanem más változás is történt az életedben. Elkezdődött a gyógypedagógusi, lovasterapeuta-életed. Hogyan jöttek a lovak? Te pesti lány vagy.

Igen, én magamat mindig úgy emlegetem, hogy urbán paraszt vagyok, ez a legjobb kifejezés rám. Budapesten születtem, Budapesten nőttem fel. Viszont a gyerekkorom jelentős részét vidéken töltöttem. Négyéves korom óta vagyok lovak mellett, azóta van a lovakhoz való kötődés.

Már gyerekként is lovagoltál?

Igen. Négyéves korom óta lovak mellett vagyok és lovagolok. Ez a mai napig így van.

Hogyan találkozott a lovas életed és a gyógypedagógia?

Már a Kossuth rádióban dolgoztam, amikor éreztem, hogy az újságírás jó, de nem biztos, hogy kompatibilis a családdal. Illetve láttam, hogy egy-egy választást követően hogy söprik ki a teljes szerkesztőségeket, négy vagy nyolc év után hogy alakul át a teljes rendszer és rúgnak ki embereket, akik ott dolgoztak – jól, hitelesen, objektíven. Ez nem volt túl szimpatikus nekem. Gondoltam, hogy nem ártana egy vészforgatókönyv, valami B verzió. Elkezdtem gondolkozni, hogy az újságíráson kívül mi az, amihez minimálisan értek, amihez kedvem van. Egyből jött a válasz: persze, a lovak. Azt gondoltam, hogy valahogy nagyon klassz lenne lovakkal segíteni. Egyszer csak szembejött ez a lovas terápia. Sorsszerű találkozás volt. Találkoztam lovas terapeutákkal. Három alapvégzettségre épít ez a szakma. Vagy gyógypedagógusnak, vagy gyógytornásznak, vagy pszichológusnak kell lenni. Én a gyógypedagógiát választottam. A rádiózás mellett elvégeztem a Bárczin a gyógypedagógiai kart. Utána arra épülő, további két és fél éves képzés a lovas terápia.

Amikor lovaglásról beszélünk, az embernek az az első gondolata, hogy ez a tehetősek sportja. Pénz kell hozzá, kevesen engedhetik meg maguknak. Így van ez a lovas terápiával is?

Vannak megfizethető és drágább lovas terápiák. Azt mindig bele kell számolni, hogy a lovas terápiát hárman végzik. A gyógypedagógus lovas terapeuta, a lovas asszisztens, akinek kötelező jelen lennie, és a ló. Vagyis három munkatárs díját kell megfizetni.

Saját vállalkozást alapítottál erre.

Ez egy alapítványt, nem vállalkozás. Folyamatosan pályázom, pontosan azért, hogy hátrányos helyzetű, rászoruló gyerekek is el tudjanak hozzánk jönni. Nekik támogatott lovasterápiát biztosítunk. Vannak, akiknek év közben adunk folyamatosan kedvezményt. Vannak, akik ingyen jönnek hozzánk nyári táborba. Vannak, akiknek ingyenes napokat szervezünk. Folyamatosan pályázom, szponzorokat keresek, hogy azok a gyerekek is el tudjanak jönni hozzánk, akik egyébként nem tudnák ezt megfizetni.

Milyen korosztállyal dolgozol és milyen típusú problémákkal kerülnek hozzád a gyerekek?

Ez egy korai fejlesztés, nagyjából négy és tíz év közötti gyerekek járnak hozzánk. Annak, hogy az alsó korhatár négy év, anatómiai oka van. A medenceöv addigra forr és csontosodik úgy végleg össze, hogy onnantól kezdve nem okozhat deformációt a rendszeres lovaglás, a lovas terápia. Gyógypedagógus lovas terapeuták vagyunk, ezért a célcsoportunk a magatartás-, viselkedészavaros, hiperaktív, autizmussal élő, nem látó, nem halló, Down-szindrómás, tanulásban akadályozott gyerekek.

Többször láttalak téged munka közben. Egy ilyen foglalkozás nem egyszerűen arról szól, hogy a gyereket felültetitek a lóra, és ott mindenféle feladatot végeztettek vele. Nagyon szoros kapcsolatot próbáltok kialakítani a gyerek és a ló között. A gyerekek segítenek a kantározásban, a tisztításban, megtapogatják, simogatják a lovakat. Minden idegszálukkal, érzékszervükkel kell hogy érezzék egymást a lóval. Mi az a plusz, amit egy ilyen terápia ad ahhoz képest, hogy egy gyógypedagógus egy szobában leül, és megfelelő gyakorlatokat végez a gyerekekkel?

Egyrészt a lovak nagyon motiválják a gyerekeket. Nagyon sok olyan feladatot elvégeznek a lovak kedvéért, amit mondjuk egy szobában, egy gyógypedagógus kedvéért nem biztos hogy megcsinálnának. De például mondtad, hogy bevonjuk őket a pucolásba, a felszerelésbe, az etetésbe. Ez már, ha belegondolsz, mind finommotorika, tehát a kéz, az ujjak fejlesztése. Például felkantározni a lovat – hogy ott mennyi kis csat van, lyuk van! Egy pucolásnál a sorrendiséget – szaknyelven szerialitást – tanulja meg a gyerek. Közben a taktilitása, a bőrérzékelése is folyamatosan fejlődik, mert simogatja a lovat, kicsit szőrös, kicsit szúr, lehet, hogy közben jól meg is nyalja a kezét. Ezek mind olyan fejlesztő dolgok, amiknél észre sem veszi a gyerek, hogy feladatokat old meg.

Terápiáról van szó. Van, hogy több éven keresztül járnak hozzátok?

Igen, ez nyilván gyerekenként más és más. Minden gyereknek egyéni fejlesztési tervet készítünk. Azt szokták kérdezni a szülők, amikor először jönnek hozzánk, hogy hányszor kell még jönni. De ezt nem lehet előre megmondani. Általában tíz foglalkozás után már látszik az eredmény. Látszik, hogy beépülnek dolgok. De például – mivel az autizmus nem gyógyítható, hanem a készségek fejleszthetők – vannak olyan autista gyerekek, akik már két-három éve járnak hozzánk. Van olyan gyerek, aki beszédbeindításra jön hozzánk, vagy járásbeindításra. Neki lehet, hogy elég csak nyolc alkalom, és be tudjuk indítani a beszédét. Utána azt mondjuk, hogy oké, köszönjük, elértük a kitűzött célt, a gyereknek beindult a beszéde, most már lehet menni logopédushoz. Nem tartunk itt gyereket csak azért, mert jaj de jó itt szórakozni. Ilyenkor két variáció van. Vagy elköszönünk egymástól, és mehet tovább a gyerek a következő fejlesztésre, vagy ha annyira lószerelem lett – egyébként az esetek többségében ez van –, akkor maradhat lovagláson.

Nyilván nem minden ló alkalmas arra, hogy terápiás ló legyen. Hogyan választjátok ki? Saját lovaitok vannak?

Igen, saját lovaink vannak. Nem lehet fajtához kötni, hogy melyik a legmegfelelőbb. Ilyen nincs. Lehet akár a legvérmesebb telivér is alkalmas terápiás foglalkozásra, ha olyan a személyisége. És lehet, mondjuk, a legcukibbnak kinéző kis póni is a legnagyobb gazember. Ezt nem lehet meghatározni. De azért olyan lovakkal dolgozunk, akiket nagyjából gyerekek számára tenyésztettek ki. Nekünk fjord és haflingi lovaink vannak. Ők északi lovak, eredetileg munkalovak voltak, a földeken dolgoztak. Közben az emberek rájöttek, hogy annyira jó a személyiségük ezeknek a lovaknak, hogy családbarát lovak lettek, és elkezdtek rajtuk csak gyerekeket lovagoltatni.

Mit jelent az, hogy jó a személyiségük? Nyugodtabbak?

Nagyon nyugodtak, nagyon kedvesek. Bármi történhet, meg sem mozdulnak. Nagyon szeretik a gyerekeket.

Nem is volt olyan veszélyes helyzet a pályafutásod alatt, amikor azt mondtad, hogy most mellényúltunk?

A ló miatt nem. Más miatt volt. Előfordult, hogy foglalkozás közben a szomszéd telken egy óriási vasdarab a földre zuhant. De attól én is úgy megijedtem, hogy a szívem megállt majdnem. Persze a ló is. Ezért vagyunk ketten a foglalkozáson, a lovas asszisztensem a lóra figyel, én pedig a gyerekre. Ebben a szituációban is az történt, hogy azonnal lekaptuk a gyereket a lóról.

Említetted, hogy folyamatosan pályáztok támogatásra. Milyen sikerrel?

Egy évben olyan húsz pályázatot mindig megírunk. Ha egy-kettő összejön belőle, az már szuper.

Ez az arány?

Igen, de ez azért van, mert nagyon sok a jelentkező. Nagyon sok civil szervezetnek van szüksége támogatásra. Nagy multinacionális cégektől kezdve hazai nagy vállalkozásokon át önkormányzatokig, minisztériumokig, mindenhova pályázunk. Ma reggel írtam meg pont egy támogatási kérelmet kapacitásbővítésre. Van egy kapacitásunk, amit úgy határozunk meg, hogy mi az, amit a lovaink elbírnak, és mi az, amit a terapeutáink elbírnak. Egy nap tíz gyereket tudunk ellátni. Vagyis nagyjából hetvenet, nyolcvanat egy héten. Vannak hétvégén is foglalkozásaink.

Most teljes telt házzal üzemelünk, aki most jelentkezik, az várólistára kerül. Ez azt jelenti, hogy ha mondjuk egy gyerekkel elértük a fejlesztési célt, vagy más miatt nem tudja folytatni a foglalkozásokat – most is van például egy kislány, aki műtétre vár –, akkor a helyére veszünk fel mást a várólistáról.

Jelenleg Zuglóban vagyunk, nagyon szeretjük, szuper a családoknak, mert a legtöbb gyógypedagógiai intézmény karnyújtásnyira van tőlünk, de már nem tudunk növekedni, kinőttük. Szűk lett a lovaknak, a gyerekeknek. Kaptunk a Fővárosi Önkormányzattól egy területet a III. kerületben, oda kell most kiépíteni az infrastruktúrát. Erre adtam be egy pályázati anyagot. Ha sikerül összegyűjteni a forrást hozzá, akkor reményeim szerint tavasszal már tudunk ott kezdeni.

Évek óta benne vagy már ebben a szakmában. Hogy látod, több a sérült gyerek? Többféle problémával jönnek hozzátok, mint korábban?

A jelenleg hozzánk járó hetven-nyolcvan gyerek közül legalább negyven-ötven autizmussal él. De a figyelemzavarostól kezdve a szenzoros integrációs zavaron át mindenki megfordul nálunk. Szerintem nincs több rászoruló gyerek, csak a diagnosztikai rendszerek, a felmérések lettek sokkal pontosabbak.

Nem hinném, hogy mondjuk húsz, negyven vagy hatvan évvel ezelőtt kevesebb autizmussal élő ember lett volna. Csak most már tudjuk, hogy ez az. Úgy szoktam mondani, hogy régen volt a falu bolondja. Valószínűleg ő egy autizmussal élő ember lehetett. Sok fekete folt van még, de egyre jobban működik a diagnosztika.

Ha most lenne valami tündér, és azt mondaná, hogy teljesíti a kívánságodat, mit kérnél?

Mindig egy olyan központról álmodom, ahol minden mozgásos és szenzoros fejlesztést megkapnak a gyerekek egy helyen. Nagyon szeretnék egy olyan lovas terápiás helyet, ami különböző terápiáknak adna otthont. Például kutyaterápiának. Egyébként ez most is működik a zuglói bázisunkon. Tehát lovas terápia és kutyaterápia együtt. Fantasztikus lenne egy olyan hely, ahol lenne hidroterápia is, egy óriási szenzoros játszótér várná a gyerekeket, ami az egyensúlyukat fejlesztené. Olyan fejlesztőtermet, -szobát is elképzelnék, ahol a tsmt-tornától kezdve az alapozó tornán át minden kínálatot biztosítanánk a gyerekeknek. Ez egy komplex terápiás hely lenne.

Jut még időd lovagolni?

Nagyon ritkán fér bele az időmbe. Évente azért biztos felülök a lóra többször is, ha tehetem, de akkor inkább tereplovaglásokra megyünk. Egyébként ott van még a bakancslistámon, hogy újra szeretnék díjugratni, még egyszer versenyezni.

  • 16x9 Image

    Fazekas Pálma

    Fazekas Pálma a Szabad Európa budapesti irodájának hírszerkesztője. Csaknem 30 éve dolgozik újságíróként, elsősorban hírek, hírműsorok szerkesztőjeként, hírszerkesztőségek vezetőjeként. A nyomtatott és az elektronikus sajtó szinte minden területén dolgozott, így a Kurírnál, az Interpress Magazinnál, a Magyar Rádióban, a Westelnél, a Magyar Televízióban, az InfoRádióban, az Origóban és az Infostartnál is.  

XS
SM
MD
LG