Apokalipszisre készültek, ezért úgy gondolták, hogy közösséget kovácsolnak a semmiből. A Tabula Pláza tagjai még 2015-ben alapítottak egy közösségi teret, a nyíregyházi Labor Cafét, amely csak adományokból működik, kizárólag önkéntesekkel. Az alapítvány tagjai és segítői a menekültválság első napjától segítik a földönfutókká vált ukránokat és magyarokat a határszélen. Interjú Fekete Éva kuratóriumi taggal arról, hogy mit kezdenek azokkal a menekültekkel a már egyébként is krízishelyzetben lévő, elszegényedett és elnéptelenedett magyar falvak, ahol a háború kitörése előtt sem volt fenékig tejfel az élet. Az alapítvány kurátora szerint előbb-utóbb feszültséget fog okozni, hogy a legszegényebbek segítenek a menekülteken.
Hogy tudtátok meg, hogy baj van és valahogy segítenetek kell?
Alighogy kitört a háború, egy ismerősöm hívott fel este, aki a szatmári részen él, hogy látják, hogy bőröndökkel jönnek az emberek át a határon, és vonulnak az út szélén. Az már akkor látható volt, hogy humanitárius segítségre van szükség a határszélen, és az is borítékolható volt, hogy ez egyre beljebb fog húzódni a megyében, és napokon belül az egész országra ki fog terjedni. Tudtuk, hogy azonnal reagálnunk kell a helyzetre. Ez is egyfajta kapcsolódási pont volt ahhoz a munkához, amelyet 2015 óta végzünk: hiszen ez az ismerősünk tudta, hogy hozzánk fordulhat segítségért, mozgósítani fogjuk a hálózatunkat, akik adományokkal tudnak segíteni. Egy nappal később már púposra rakodtunk egy autót adományokkal, tartós élelmiszerrel, ágyneművel, törölközővel, tisztítószerrel.
Tudtátok, hogy mire készüljetek, és mivel?
A Szatmárból érkező hírek alapján tudtuk, de miután azonnal odamentünk, már a saját szemünkkel is láttuk, hogy embertömeg áramlik át a határátkelőkön, akik kis idő után tovább is mentek. Ezek azok a menekültek voltak, akik tudták, hova fognak menni, ez volt az első hullám. Amikor megérkeztünk szombat délután (2022.február 26-án – B. R.) Tiszabecsre, azt láttuk, hogy egy felállított sátor körbe van barikádozva élelmiszerekkel, és az ökumenikusok próbálnak segíteni az embereken. Nem akarok megbántani senkit, de azt láttam, hogy a jó szándék ellenére Záhonyban, Beregsurányban és a tiszabecsi határátkelőnél kaotikus volt a helyzet.
Amikor megérkeztünk, éppen sötétedett. Ezekben a felállított sátrakban nem volt világítás, egy fiatalember a telefonjával próbált megvilágítani egy szelet kenyeret, majd fél kézzel megkenni. Magyarul a vak sötétben próbált éppen szendvicset gyártani. Hiába volt ott a Karitász, hiába óriási az apparátusuk, nem állt fel a rendszer. Arra nem volt senki felkészülve, hogy a közösségi médiában elterjedt hírek miatt a lakosság, a civilek is azonnal megindulnak adományokkal, amit valójában senki nem tudott koordinálni a helyszínen. A környéken két polgármesterrel vagyok kapcsolatban, ott álltunk, és mondtuk, hogy ez felejtős, inkább kezdjünk el azon gondolkozni, hová vigyük az adományt.
Mit gondolsz, a környékbeli polgármesterek gyorsan reagáltak a helyzetre?
Én ezt tapasztaltam. Azonnal érzékelték, hogy feladatuk van. Ezért tudtam ezzel a két polgármesterrel kooperálni, és oda menni, ahol leginkább szükség volt ránk. Végül úgy döntöttünk, hogy a panyolaiakhoz viszünk minden adományt, náluk gyűjtjük össze, és majd ők osztják tovább a környékbeli településeknek. Ezt olyan jól kitaláltuk, hogy néhány nappal később ez a deponáló a katasztrófavédelemnél bejelentett, hivatalos adománygyűjtő pont lett.
Az elején olyan csomagokat csináltunk, amiket a menekültek kezébe lehetett adni. Néhány nappal később, amikor már elkezdtek megnyílni az ideiglenes befogadóhelyek, látszódott, hogy másfajta adományokra van szükség, úgyhogy mi is gyorsan átálltunk. Főleg nagyobb mennyiségű tisztítószerre volt szükség.
Hogy reagált a közösségetek?
Elképesztő gyorsasággal, gyakorlatilag 24 óra alatt váltottunk. Azt képzeli az ember, hogy egy háborús helyzetből futva menekülnek át a határon az emberek. Valami ilyesmi képzetem volt először nekem is, de a háború első napjaiban nem ezt láttuk, hanem azt, hogy gurulós bőrönddel jönnek az emberek, és közben nyomkodják a telefonjukat, mint akik hétvégére mennek haza a koleszból. Ezek azok voltak, akik pontosan tudták, hogy mikor és hova mennek. Az első két nap után ez erősen megváltozott.
Jöttek azok, akiket már megérintett a háború?
Köztük tömegével olyanok, akiknek semmilyen tervük nem volt, hogy hogyan tovább. Akkor már sorra nyíltak az átmeneti szállások azoknak, akik nem tudták, hogy innen hova tovább. Akkor már öt település szólt nekünk, hogy ipari mennyiségű ágyneműre van szükségük, mert az átutazók után lehúzzák, de nem szárad meg olyan gyorsan, mint ahogy az újak érkeznek. De közben nagyon sok gyerek is érkezett már, olyanok, akik tápszeresek voltak, de nem volt cumisüvegük, sem vízforralójuk. Sokan megfázásos tünetekkel érkeztek, nekik vettünk gyógyszereket.
A legnagyobb probléma valójában az első sokk volt: ennyi embert nem tudtak hova lefektetni. Nem voltak matracok, hálózsákok és alapvető tisztálkodószerek sem. A következő napon már másfajta problémák is előjöttek: érkeztek emberek fejtetűvel, ótvarral és jöttek rühvel is. Ez óriási problémát jelentett, mert ha tovább is mennek, fertőtleníteni kellett utánuk mindent, és mosni. Ez is nagy tapasztalás volt, de utána kicsit koncepciózusan szintet léptünk. Vettünk mosógépeket, szárítógépeket, hogy gyorsan ki lehessen mosni, szárítani az ágyneműket, törölközőket a következő érkező csoport előtt.
Meglepett titeket, hogy olyan emberek is érkeznek, akiknek nemcsak az élelmezését, lakhatását, hanem a fertőző betegségeinek kezelését is meg kell oldani?
Én csak azt tudom, hogy mindenki kezelni akarta, akarja ezt a helyzetet. Hozzánk az a kérés érkezik, hogy megoldás kell. Azt akarják, hogy aki ugyanabban a térben van elszállásolva, azt megóvják attól, hogy elkapja. Aki pedig arra kényszerül, hogy ezekkel a betegségekkel meneküljön, azokon segítenünk kell. Itt most vészhelyzeti állapot van. Van olyan iskola, amelynek a tornatermében voltak elszállásolva fejtetűvel emberek. Az iskolának is be kellett zárnia, amíg le nem fertőtlenítették az egész épületet. Úgy gondolom, hogy ilyesmire nem lehet felkészülni, nekem meg sem fordulna a fejemben, hogy tetűirtót adományozzak. De nyilván ahol tömeg van, ott fel kell készülni ezekre. Először nem jut ez eszedbe, csak az, hogy legyen hol aludni, enni meg inni. Az már egy másik szint, hogy fertőzés van, és azt kezelni kell. Megoldottuk ezt is, de most járunk annál a résznél, amikor a tartósan itt ragadt emberek élelmezését is üzemi szinten kell megoldani.
Csak olyanok jöttek, akik a háború elől menekülnek?
Nem csak. Tudomásom szerint vannak a mélyszegénységben élők között olyanok, akik között az terjedt el Kárpátalján, hogy aki idejön, annak megoldják a lakhatását. Az emberek legtöbbje egyébként a háború miatt menekült Magyarországra, de volt, aki nem azért jött, mert fenyegetve érezte magát. Az az aggodalmam, hogy vannak olyan, nagy mélyszegénységből érkező csoportok, ahol nem ritka az analfabetizmus, a rettenetesen aluliskolázottság és a nagyon alacsony szociális képességek. Mi itt, Magyarországon azt gondoltuk, hogy ezekkel már nem kell számolnunk. Na, ez most újra itt van, ráadásul olyan szatmári és beregi kistelepüléseken, ahol egyébként is spiccen van, hogy az ott élőknek hogy alakul napról napra a megélhetésük. Most ezek az emberek látják el a még náluk is sokkal nehezebb helyzetben lévőket. Ez megint a következő szintje ennek a munkának, amit végzünk. Mi most már fejben ott járunk – és ebben szeretnénk segíteni –, hogy ki lesz az, aki tartósan ellátja ezeket az embereket, akik nem tudnak továbbmenni vagy nem akarnak nagyon messze kerülni az otthonuktól, ami egyébként ott van a határ túloldalán. Most arra állunk át, hogy nem azokon kell segíteni, akik menekülnek, hanem azokon, akik az ittmaradtakat ellátják. Azokon a közfoglalkoztatásban lévő embereken, akik egy önkormányzat konyháján dolgoznak vagy eddig időseket gondoztak a szociális ellátórendszerben, és most a menekülteket segítik.
Konfliktust fog ez okozni ezeken a kistelepüléseken?
Előbb-utóbb biztosan. Senki sem tudja, hogy meddig kell segíteni a menekülteken. Most már megvannak a mosógépek, a szárítógépek, az infrastruktúra felállt, hogy egy hatszáz fős település tartósan el tudjon szállásolni harminc menekültet. De most jön a kérdés, hogy hogyan tovább. Ki fogja csinálni? Meddig fogja csinálni? Milyen segítséget kap hozzá? Mikor dobja be a törölközőt a közfoglalkoztatott, amikor még a menekültek segítését is a nyakába kapta? És hogy dolgozza fel ezt, amikor az ő megélhetése sem stabil, miközben máson kell segítenie? Azt gondolom, hogy ez is konfliktust fog szülni, hiszen azt az adományt esetleg ő is kaphatná, mert ő is rossz helyzetben van. Zúgolódás lehet belőle.
Milyen felhangok vannak? Mit mondanak az emberek?
Még egyelőre nem hallok ilyenekről, de ebben a térségben ez okozhat olyan helyzeteket, amelyeket hosszú távon kell kezelnünk. Rövid távon most feldolgoztuk, hogy itt vannak, segítünk. De a hosszú távú hatásait is át kell gondolni, és fel kell készülni rájuk. Tudjuk, hogy be kell fogadnunk őket, amíg ki nem találják, hova mennek. Viszont most az van, hogy az a magyar, aki eddig kényszerűségből egy másik ország határain belül élt, most itt van kényszerűségből, és ilyenkor érződik csak igazán, hogy mit jelent, hogy valaki határon túli magyar. Igazából mindkét helyen küzdenie kell azért, hogy egyenrangú állampolgár lehessen. Nekünk fel kell nőnünk ehhez a feladathoz, hogy be tudjuk őket fogadni úgy, hogy ne sérüljön senkinek az érdeke. Ez már a harmadik szakasza az adományozásnak, de itt már valamifajta tartós segítségnyújtást biztosító ellátórendszert kell kidolgozni. Amiben nem csak az ittmaradó meg itt maradt menekültekre kell gondolni, hanem azokra is, akik ellátják őket. Mert szerintem ez is egy nagyon sarkalatos pont lesz.
A környéken tömegszállásokon, tornatermekben, sportcsarnokokban laknak azok, akik nem tudnak továbbmenni. De mi lesz egy hónap múlva ezekkel az emberekkel? Hol fognak lakni?
Nem tudom. De példaként Szamosszeget tudom említeni, ahol nem tudom, pontosan hányan laknak, de ötszáznál nem többen. (Szamosszegen papíron a 2019-es adatok szerint 1902 ember él – B. R.) Ott 170 menekült volt elszállásolva. Az rengeteg ember. Egy településen ott van pluszban majdnem annyi menekült, mint a helyi lakosság negyede. Mi lesz ezekkel az emberekkel? Vagy ott van például a mátészalkai kollégium, ahol 110 kárpátaljai diák van hetek óta, akik nem tudnak hazamenni Ukrajnába. Az önkénteseink vittek nekik alsóneműt. Na, ilyen se jutna eszedbe, hogy bugyit vegyél adományba, meg alsógatyát. Mi bugyikat és gatyákat vittünk ebbe a kollégiumba adományként.
Honnan volt ennyi pénzetek ilyen hirtelen a krízishelyzetben?
Rengetegen adományoztak nekünk pénzt. Marko példája is nagyon érdekes. Ő német, vasutas a párja, ezért ingyen utazik. Könyvet ír, de hogy közben ne unatkozzon, vonattal járja Magyarországot. Hetekkel ezelőtt véletlenül betoppant a kávézónkba, és annyira megtetszett neki, hogy azóta is visszajár. A háború kirobbanásakor is eljött hozzánk, és amikor meglátta, hogy mit csinálunk, leült a sarokba, és tudósította a német meg svájci barátait arról, hogy mit csinálunk. Néhány nap alatt összekalapozott nekünk kétmillió forintot.
Beigazolódott az Armageddon-víziód, amikor hét évvel ezelőtt közösséget kezdtél kovácsolni arra az esetre, ha nagy baj történne?
Nagyon hülyének néztek, amikor arról beszéltem, hogy bármikor történhet valami katasztrófa. Pont a világjárványt hoztam fel akkor, illetve a háborús helyzetet, de nagyon sokan kinevettek.
