Ismét nekigyürkőzik a kormány a szivattyús energiatároló erőmű építésének, de az új, zöldenergiát támogató szólamok mögött továbbra is inkább Paks, illetve a debreceni akkumulátorgyár sziluettje rajzolható ki. Akkor is, ha az Energetikai Minisztérium új helyszínt talált.
Az utóbbi hetekben egyre-másra jelennek meg olyan hírek az országos és a borsodi fókuszú médiában, amelyek szerint Magyarországon belátható időn belül szivattyús energiatárolós (szet) erőmű épülhet. A gondolatmenet tavaly felbukkant egy minisztériumi forrásban, most a tárca honlapján is megjelent, hogy aztán mindenhol nagyon hasonló beltartalommal kerülhessen médiafogyasztásra. A szetről korábban a Szabad Európán hosszan, történelmi mélységben is visszatekintve készült egy áttekintő és esélylatolgató riport. A magyar energetika bolygó hollandijának számító témában ehhez képest új információ annyi van a hírekben, hogy az észak-borsodi Sajóivánkát is felrajzolta a kormány arra a vaktérképre, amelyen korábban a dunakanyari Prédikálószék, a zempléni Aranyosi-völgy és a Mátrai Erőmű hűtőtavaként ismert Markazi-víztározó volt csak jelölve.
Ehhez kapcsolódóan: Megint botlott Paks, de idén az atomerőműnek összejöhet a fejre állás is
Közleményben szépet és jót
A Kazincbarcikától öt kilométerre északra található, több mint nyolcszáz éves Sajóivánka büszke település, leginkább szántóira, napsütötte, festői szépségű tájára, erdőire és a város zajától távol élő, fiatalos hangulatára. A falu annak köszönhetően áll saját lábán anyagi-költségvetési értelemben, hogy a villamosenergia-hálózat operátora, a Mavir állandó befizetője az iparűzésiadó-kasszánál. Az itt áthaladó nagyfeszültségű (400 kV) távvezeték elosztóállomása ráadásul még fontosabbá válik annak köszönhetően, hogy az országos gerinchálózati irányító tavaly nyáron úgy döntött, hogy „az ellátásbiztonság növelése érdekében” egy második 400 kV-os távvezetéket is épít a Felsőzsolca–Sajóivánka nyomvonalon.
Ha a térségi tervekben szereplő 200 MW-os napelemes erőmű is megépül, az a település szempontjából tovább erősíti, hogy – bár működésében már sok tételt nem a központi költségvetésből, hanem saját kasszájából kell finanszíroznia – Sajóivánkának, a kazincbarcikai, berentei vagy sajószentpéteri gyakorlattal ellentétben, nem kell a BorsodChem kegyeit keresnie.
A település honlapján március 12-én megjelent hírnek, amelyet a térség országgyűlési képviselője, Demeter Zoltán jegyez, azzal együtt is hamar komoly visszhangja lett, hogy a szivattyús energiatároló erőművel kapcsolatos előzetes, tájékozódó munkálatokról sokan már korábban hallottak. A hirdetmény gyakorlatilag megismétli mindazt, amit az Energetikai Minisztérium keltezés nélküli közleménye tartalmaz. A két, különböző magasságban kialakított tó között le-fel szivattyúzható vízmennyiség akár öt-hét órán át kisüthető energiatárolási potenciált biztosíthat. Ez a technológia „egy, a nemzetközi gyakorlatban már széles körben alkalmazott megoldás”, ami a magyar energetikai átmenetnek szerves része lehetne egy 600 MW méretű infrastruktúra építésével. Ennek az elképzelésnek egy hevesi és egy borsodi település melletti próbatalajfúrások jelentik a következő, tervezés-előkészítő lépcsőfokát.
Az országgyűlési képviselő és a minisztérium által kiadott szövegbe több szép állítás is bekerült, de az olyanokat, mint hogy „A jövő a zöldenergiáé, Magyarország élenjáró szerepre törekszik a tiszta forrásból megtermelt energia termelésében és tárolásában is”, érdemes kritikával szemlélni. Például azért, mert elméletben igaz, hogy a szettechnológia összességében igen költséghatékony módja a nagy mennyiségű villamos energia tárolásának, de az erőművi beruházás tetemes tőkeköltsége mellett az is alapkritérium, hogy a technológiához megfelelő földrajzi elhelyezkedés, adottság is szükségeltetik.
Az is szépen hangzik, hogy „az üzemeltetésük pedig semmiféle károsanyag-kibocsátással nem jár”, de ez az akár több száz hektárnyi mesterséges vízfelület kialakításával járó építéshez felhasználandó betonra és az építésre (a hegy fúrására vagy a két tó közötti becsövezésre stb.) nem igaz, a tavak üzemeltetése pedig állandó védelmet igényel: a naponta akár többször is 10-15 méteres, fel-le emelkedő vízszint miatt az erőművet a vadaktól és az emberektől is el kell keríteni, meg kell védeni. Mindez azonban az elméleti rész, az eddigi tapasztalat viszont az, hogy a bekerülési ár és a helyszín is problémát jelent Magyarországon. Bár az ötletet, hogy érdemes nálunk szeterőművet építeni, az utóbbi évtizedekben többször körbejárták és a megvalósíthatóság irányába passzírozták, végül mindegyik próbálkozás elvetélt.
Ehhez kapcsolódóan: Paks II.: az évszázad beruházásától az elherdált évtizedig
Próbálkoztak, próbálkoztak
Érdemes visszaidézni, hogy pénzügyileg a magyar szeterőmű megépítése akkor járt legközelebb a megvalósuláshoz, amikor a második Orbán-kormányba 2011-ben bekerülő Németh Lászlóné nemzetgazdasági miniszterként Brüsszelben amellett kardoskodott, hogy nagyrészt a kormánynál lévő karbonkvóta-eladásból finanszírozzák az akkor 125 milliárd forintra saccolt beruházást. Ez az ötlet az EU-s szabályok miatt elbukott – ezek kimondják, hogy a kvótaeladásból származó pénzt csak zöldenergiás projektekbe lehet visszaforgatni –, a kormány vissza is vonta a szetfinanszírozásra vonatkozó jóváhagyási kérelmét.
Ez azt a kérdést is felveti, hogy valójában mire kell a szet, hiszen az uniós elutasítás alapja az volt, hogy a tervezett szet nem zöldenergiás célokat szolgáló fejlesztés. Egy évtizede az tűnt a leginkább valószínűnek, hogy egy ilyen méretű energiatároló leginkább az atomerőmű maximális termelésen futását segítené, mivel annak a leszabályozási kényszereit kezelné úgy, hogy a nukleáris blokkok letekerése helyett a hálózaton jelentkező felesleget ide vezetnék el/be. Ez a logika most érvényesnek látszik – azzal együtt, hogy a több mint 6000 MW beépített napelemes termelőkapacitás működése jelentősen bezavar már a képbe.
2014 nyarán Kóbor György – akkor még az MVM, az állami energiaholding vezérigazgató-helyettese – egy fórumon arról értekezett, hogy az új Paksi Atomerőmű kétszer 1200 MW-os blokkjainak megépülése azzal jár majd, hogy a magyar nukleáris erőművi potenciál szabályozhatóságát meg kell erősíteni, és a szükséges rendszerrugalmasság érdekében legalább duplázni kell a meglévő tartalékkapacitást (500 MW). A szet erre elvileg kiváló jelölt lehetett volna, mivel a hetven-nyolcvan százalékos hatékonyságú működés mellett az is jól hangzó érv, hogy egy ilyen erőmű a saját méretnél három-négyszer nagyobb teljesítményű hálózati termelési-fogyasztási rugalmatlanságot képes kifésülni.
Tíz éve a menedzser a 2020-as évek közepére, de legkésőbb Paks II. második blokkjának indítási időpontjára tartotta szükségesnek elérni a plusztartalékkapacitás-igényt. (Jelenleg a paksi beruházás végét 2034-2035-re teszik.) Az ugyan szintén elhangzott ekkor, 2014-ben, hogy az MVM önmaga biztosan nem tervezi szivattyús energiatároló erőmű építését – és „olyan más beruházást sem, ami rossz hatással lehetne a természeti környezetre” –, de az azóta eltelt időben ezt illetően is sok minden változott.
Ezzel együtt műszakilag akkor került az ország legközelebb a szethez, amikor egy volt MVM-es illetékes (de már a saját cégével) másfél évtizede Zemplénben megszerezte az elvi létesítési engedélyt. A tervdokumentációval és megvalósítási ütemezésével is komolyan foglalkozó szakember akkor elismerte, hogy bár ők állnak ez ügyben a legjobban, a 0–100-as skálán (ahol utóbbi érték az üzemindulást jelenti) az egy százalékot sem érték el még akkor. Az Aranyosi-völgybe vizionált szetről végül 2010-ben bíróság mondta ki, hogy a helyszín e létesítmény számára tabu.
A napokban kiadott minisztériumi közleményben szereplő próbafúrásokkal a zempléni egy százaléktól is messze állunk.
Ehhez kapcsolódóan: Az energiahivatal blokkolja az erkélynapelemek megjelenését
Nem volt még egyeztetés
Seszták Ottó, Sajóivánka polgármestere hallott a szivattyús erőművel kapcsolatos elképzelésekről és a fúrásokról, de a levélen túl, amelyet a minisztériumból küldtek, és amelyben „semmi konkrétum nincs”, nincs érdemi információja. Nem tudja, hol, mikor és mivel jár majd a próbafúrás, és azt sem, hogy mikorra derülhet ki, hogy történik-e még valami. „A szivattyús erőmű fontosságát értem, fel tudom fogni, de felmerült bennem, hogy mégis mi az, ami ezt itt indokolhatná. Van-e egy ekkora beruházásnak itt létjogosultsága? Mert ez ügyben számomra homályos az egész elképzelés – magyarázta a Szabad Európának. Semmilyen megbeszélés, hivatalos egyeztetés nem volt. Seszták Ottó szerint lehet ugyan, hogy van a falubeliek között, aki többet tud az egészről, de inkább azért, mert vannak, akik alaposabban utánanéznek, mégis milyen építmény a szivattyús erőmű. – Most még nekem ez az egész inkább úgy tűnik, hogy ez amolyan nyúlnak a lórács” – tette hozzá.
A fúrás a talaj tömegbíró és vízelvezetési képességeire kíváncsi leginkább. Az észak-borsodi falu és a régió domborzati térképét elnézve azonban kérdés, hogy a 600 MW teljesítményű szeterőmű két tava ugyan hová és hogyan férhet el. (Csak viszonyításként: a Litvániában működő Kruonis felső víztárolója ugyan nem 600, hanem 900 MW-os teljesítmény leadására képes, de a felső tó több mint háromszáz hektár területet foglal el.) A megfelelően gyorsan (két-három perc alatt) nagy teljesítménnyel is indítható, 600 MW-nyi áramtermelés biztosításához a két tó közötti szintkülönbségnek (esésmagasságnak) 150-200 méternek kellene lennie legalább. Ezt Aszódi Attila mondta, igaz, már tíz éve.
Mivel a település 259 méteres tengerszint feletti magasságon található, ez a matek legközelebb a településtől délnyugatra, a Bükk-tetőn (409 méter) jöhet ki – de ott nincs e magasságban két-háromszáz hektárnyi lebetonozható felület. Elméletben a Sajóivánkától nyugatra lévő Köves-tető (456 méter) is szóba jöhetne, igaz, a Bánhorváti és Borsodbóta közti térségben erről még csak nem is hallott senki; a Sajóivánkától délre, a Kazincbarcikán túli Varbó és Tardonya után fellelhető-megmászható Örvény-kő (773 méter) pedig már legalább egy domb átfúrását igényelné.
Az akkugyárnak lesz?
A helyszín kiválasztását illetően azonban van egy árulkodó tétel. A sajóivánkai önkormányzat februárban kifüggesztett hirdetményéből kiderül, hogy a Felsőzsolca–Sajóivánka I1–III. 400 kV-os távvezeték és optikai összeköttetés létesítése című projektre a fővárosi kormányhivatal előmunkálati jogot ad a Mavirnak nagyfeszültségű távvezeték létesítéséhez. Ennek a vezetéknek az a legfontosabb feladata, hogy támogassa a debreceni déli gazdasági övezet iparfejlesztését; azt a 710 hektáros területet, ahová – többek között – a CATL akkumulátorgyár is települni szándékozik. Amennyiben a sajóivánkai szeterőmű megépül, a légvonalban 75 kilométerre lévő Debrecen nevezett iparterületének majdani áramszükségleteit fogja elsősorban kiszolgálni. Sok a bizonytalanság és a homály ez ügyben, de a CATL-lel kapcsolatos egyik iparági szóbeszédet, az akkugyári igények kielégítésének borsodi kiterjesztési teóriáját megerősíti. A CATL áramszükségletének kielégítésével kapcsolatos elképzelésekben az MVM Tisza II. új gázerőművének építése mellett az is előkerült már, hogy a közelben akár 1-1,5 GW teljesítményméretű napelemes erőművet építhetnek. Ennek termeléselosztását és optimalizálását egy majdani sajóivánkai szet fel tudná vállalni – elméletileg.
Elképzelhető, hogy a kormányzati akarat – feltéve, hogy a pénz is meglesz hozzá – képes keresztülvinni a szet építésének tervét bármely racionális akadályon. Azt azért így is bele kell kalkulálni, hogy a litván Kruonis – amely 2020-ban 720 GWh árammennyiséget adott a hálózatra, és 74 százalékos hatékonyságú energiaátvitelre képes jól skálázható négy generátorának köszönhetően – húsz év alatt épült meg. A holnaputánra, öt-hat év múlva bárhová Magyarországon szeterőművet vizionálók jó ha tudják, hogy a Kruonis műszaki tervét 1978-ban fogadták el, 1984-ben volt az alapkőletétel, első blokkja 1992-ben, a negyedik pedig 1998-ban állt munkába.
