Amikor 2014. január 14-én Orbán Viktor Vlagyimir Putyin tenyerébe csapott Moszkvában, úgy gondolhatta: jó üzletet kötött. Az új magyar (orosz) atomerőmű építésének áldásos hatásait a magyar kormány változatlanul hiszi és hirdetheti, ám eltelt tíz év, és az építkezés még el sem kezdődött.
„Tisztelt Apró elvtárs!
1969. október 27-én kelt levelével kapcsolatban értesítem, hogy a szovjet félnek nincs kifogása az 1966. december 28-i szovjet–magyar egyezmény által előirányzott atomerőmű-építés eredetileg 1970–1977-re megállapított határidejének elhalasztása ellen egy távolabbi időpontra. (…) M. Leszecsko, a Szovjetunió Minisztertanácsának elnökhelyettese.”
Árulkodó vagy sem, ha aktualizáljuk a neveket és dátumokat ebben az 54 éves levélrészletben, egy nagy lépéssel közelebb kerülünk a Paks II.-beruházás megértéséhez. Az idézet egy húsz éve megjelent könyvből való (Szabó Benjámin: Atom Kor Kép; Új Palatinus Könyvesház, 2004), amely arra tett kísérletet, hogy megelevenítse az első magyar atomerőmű építésének történetét. A több mint 750 oldalas kötet írója a XX. századi magyar történelem legnagyobb önálló beruházásának tartott Paks I. létrehozásáért felelős kormánybiztos, majd az erőmű első igazgatója volt. Azt írta meg, ahogyan a hatvanas évek elején formálódó álomból a realizálás, a végtelen egyeztetések és előkészítések miatt átcsúsztak a következő évtizedbe, és hogy az egykor 4000 MW-ra vizionált permanens építkezésből hogy lett 4×440 MW, aminek betonba öntéséhez 1974 augusztusában kezdtek hozzá, hogy végül tizenhárom évvel később jussanak el a projektzárásig.
Nem valószínű, hogy bárki is nekiállt már a második Paksi Atomerőmű történetének megírásához. Az elmúlt tíz évben számos tanulságos történet, döntés, ígéret és fogadkozás született, amelyeket aztán elhalványítottak vagy eltöröltek a racionális hétköznapok. A jubileumra, ha nagy vonalakban is, de azért összegyűjtöttük, mit érdemes tudni Paks II.-ről.
Podolák, Szanyi, Mesterházy…
Az előbb bővítésnek, majd kapacitásfenntartásnak hazudott új atomerőmű építésének elméleti gyökerei 2007-ra nyúlnak vissza. Oda, amikor az MVM előbb a Teller, majd a Lévai projekttel előkészítő munkákat végeztetett ez ügyben. Ezek silány minősége és pénzégető jellege csak abból derült ki, hogy az Energiaklub és az Átlátszó perre ment a dokumentumok láthatóságáért. A mintegy 13 milliárd forintos költésben talált nyilvánvaló túlárazásoknak nem lett komoly következményük, de a 2010-ben ismét kormányra kerülő Orbán Viktor számára valójában nem is ezek az anyagok tették sínre a paksi témát.
A Gyurcsány Ferenc újraválasztásával saját magukat kormányválságba manőverező, de 2008-ban még erős energialobbis kapcsolatokkal rendelkező MSZP-s parlamenti képviselők sumákolása okolható ezért. Ahogy azt az akkor még a Magyar Telekom tulajdonában lévő Origo megírta, az akkori kormánypártiak egy csoportja (Podolák György, Józsa István, Magda Sándor, Szanyi Tibor, Tóbiás József, Kárpáti Tibor, Orosz Sándor és Mesterházy Attila) egyszerűen átírta a kormány által ekkor már beterjesztett energetikai koncepciót, illetve kihúzták a gazdasági minisztérium által benyújtott szövegből az óvatoskodó, feltételes módban megírt, a magyar atomjövőre vonatkozó mondatrészeket.
Ebből pedig egyenesen következett, hogy egyik utolsó parlamenti miniszterelnöki beszédében Gyurcsány azt mondta: az Országgyűlés elé viszi az elképzelést, miszerint „a paksi atomerőmű kapacitását egy átfogó fejlesztéssel megkétszerezzük”. A határozatban azonban – amely az akkori orosz–ukrán gázválságra is reagálva eldöntötte, hogy a kormány a földgázra vagy atomra építené-e a jövőt – valójában nem szerepelt konkrét időpont, és csak elvi támogatást adott az előkészítő munkák megkezdésére. 2009. március 30-án szinte ellenállás nélkül (6 nem, 10 tartózkodás mellett) megszavazták a parlamentben a Paks II.-beruházás hivatkozási origóját.
Fellegi Tamás: Oda-vissza
A 2010 óta regnáló kormányzati struktúra illetékes része – ezt akkor a Fellegi Tamás vezette fejlesztési minisztérium jelentette leginkább – gyorsan és határozottan meglátta ebben a kínálkozó lehetőséget, miután Orbán ekkor az olcsó áram mítoszának foglyává válva atomenergia-hívő lett. A 2010-es Nemzeti Energiastratégia összeállításakor már az is levezetődött, hogy ha nem várnánk a 2030-as évekig a plusz nukleáris termelőpotenciálra, akkor a 25 százalékos importáramarányt akár 11 százalékos exportba is fordíthatnánk.
Fellegi pedig egy évvel később, 2011 novemberében arról beszélt egy konferencián, hogy akár a következő évben tenderezhetné a paksi projektet. Sőt a Corvinus egyetemen tartott nyilvános fórumon azt is állította, hogy a kormány közgazdasági háttérelemzést végeztetett az egyetemen működő Regionális Energiagazdasági Kutatóközponttal (REKK), amely a modellezések alapján arra a következtetésre jutott, hogy a magyar villamosenergia-mixben az atomenergia részarányának emelése volna a legjobb üzlet. Ma már tudható – mivel a kutatóintézet akkori tanulmánya publikus –, hogy ez valótlan állítás volt. De akkor, ott Fellegi érvelését senki nem kérdőjelezte meg. (Két hónappal korábban az REKK akkori vezetője - a 2018 nyara és 2021 januárja között energiaügyi és klímapolitikai államtitkárként kozmányzati pozíciót is vállaló - Kaderják Péter egy interjúban éppen arról beszélt, hogy az atom kerülne az államnak a legtöbbe, ráadásul egyáltalán nem szükségszerű, hogy az állam például egy atomerőmű beruházójaként egészítse ki a támogatási-szabályozási feladatait.)
A miniszter azonban gyorsan kikerült a képből, mert alig néhány héttel később lemondott, és az Egyesült Államokba költözött. Fellegi Tamás csak 2020-ban cserélte vissza az amerikai életet magyarra. Majdnem két éve már, hogy a 4iG felügyelőbizottságának elnöke lett, de ennél sorsszerűbb, hogy 2022 szeptembere óta a háromtagú Paks II. Zrt. igazgatóságának tagja.
Bement a spájzba az oroszokért
Mielőtt Orbán egy évtizeddel ezelőtt Moszkvába utazott, az MVM-nél az volt az elképzelés, hogy ha a céget hagyják, hogy elegendő (öt-hatszázmilliárd forintnyi) tőkét gyűjtsön, képes lehet beszállni egy olyan projektcégbe, amellyel bele lehetne kezdeni egy (vagy két) nukleáris blokk építésébe. Ez a logika a kormányváltás előtti vezérigazgatónak, Mártha Imrének is, utódjául kinevezett beosztottjának, a Paksról érkező Baji Csabának is elfogadhatónak tűnt. Csakhogy az MVM-nél a kormány nem hagyta ott a nyereséget. Helyette a Fellegi helyére épp csak kinevezett Németh Lászlóné 2012 tavaszán önálló projekttársaságként létrehozta az MVM Paks II. Zrt.-t, és a cég élére kinevezett „őspaksi-ős-atomerőműves” Nagy Sándor azt a feladatot kapta, hogy más metodika irányába induljon el. Azt, hogy az oroszok még ekkor sem kizárólagosan voltak a képben, a szakember egy szakmai előadásából lehet tudni; 2012 decemberében úgy vázolta fel a Magyar Energetikai Társaság előtt a rapid, 2018-tól megkezdhető, éppen mostanra az első blokkal finiselhető építkezést, hogy abból indult ki: 2013-ban tendereztetés lesz.
Nem lett.
2013 végén Lázár János arról tájékoztatta az ellenzéki politikusok nélkül összeülő Gazdasági és Informatikai bizottságot és a távirati irodát, hogy „folynak tárgyalások a magyar kormány és Oroszország között több témakörben is a Paksi Atomerőmű sorsát illetően”. Amikor a miniszterelnök februárban Moszkvába utazott, az orosz hírügynökségek adták a világ tudtára, hogy Oroszország bővíti a Paksi Atomerőművet, az egyezség megköttetett egy új magyar atomerőmű építéséről.
Azt követően, hogy kiderült: a paksi atomerőművet két új blokkal toldják meg, amelyek a jelenlegi kapacitást fogják felváltani, s amely beruházást zömmel a tízmilliárd eurós orosz hitel építi majd föl, szinte azonnal megindultak a kommunikációs maszatolások. Lázár János, aki a modern kori Magyarország legnagyobb üzletének nevezte a szerződéskötést, többek között azt állította, hogy mindenről előre, időben tájékoztatták az Európai Unió szakirányú szervezetét, az Euroatomot. De ez nem így történt. Azt is pontosítani kellett, hogy az orosz hitel legfeljebb a beruházás nyolcvan százalékát fizetheti, és a negyvenszázalékos magyar vállalkozói részvétel ígéretének tarthatatlansága is gyorsan bebizonyosodott. Rég nincs már szó arról sem, hogy a harmincéves futamidőre felvett hitellel az olcsó áramot – ezen keresztül pedig „Közép-Európa legversenyképesebb gazdasága” kiépítését – biztosítja a kormány.
Az első Orbán-kormány idején, 1998–2001 között a Paksi Atomerőmű első embere is volt Nagy Sándor, aki tavaly áprilisban hivatalos úton járt Pakson. Az Atomerőmű-üzemeltetők Világszövetségének (WANO) műszaki támogatási igazgatójaként bukkant fel és nyilatkozott, de a tudósításban meg sem említették, hogy Nagy egykor a Paks II.-projekt első számú szakmai vezetője volt, aki 2015-ben, egyik napról a másikra eltűnt Magyarországról. Egy brit kormányzati oldalról tudható, hogy április elején mondott föl az MVM-ben, és azonnal Londonban, a WANO-nál állt munkába. Napokkal előtte még előadást tartott és a projektről nyilatkozott, de így, utólag már érthető, hogy a kormány – illetve a tárca élén Némethnét váltó Seszták Miklós a Magyar Érdemrend tisztikeresztjével – megköszönte addigi munkáját. A lelépés okait sem Nagy Sándor, sem más azóta sem magyarázta el. Iparági olvasat szerint azért kellett távoznia, mert ő írta alá azokat a szerződéseket, amelyeket Brüsszel kifogásolt – és évekre megakasztotta a Paks II.-projektet.
Kispályások nagy ígéretei
A kormány a kezdetektől titokban tartotta az atomerőmű-beruházással kapcsolatos szerződések szinte minden részletét, megesett, hogy nemzetbiztonsági aggályokra hivatkozva harminc évre érvényes hatósági titoktartási rendelkezéseket vezettek be. Az is tipikus kormányzati reakció lett, hogy az iratbetekintésre jelentkező, akkor EP-képviselő Jávor Benedek Brüsszelben hamarabb sikerrel járt, mint a Miniszterelnökségen. 2014 januárja óta a Paks II.-vel kapcsolatos kormányzati fogadkozások, ígéretek és magyarázatok valószínűleg több kötetet is megtölthetnének, ám e listázásának már nincs értelme.
A rezsiharcos eltökéltségből makacskodás és hablatyolás lett, a Korrupciókutató Központ Budapest (CRCB) kutatócsoportja által még 2014-ben összeállított, több mint hatvanoldalas tanulmány bárhol felütve igazolja, hogy az ott megfogalmazott félelmek az elmúlt tíz évben tételenként igazolódtak.
Amikor 2014 decemberében egy energetikai konferencián Aszódi Attila bejelentette, hogy aláírták a beruházást elindító három legfontosabb szerződést, a kormánybiztossal készült egy interjú. Aszódi a megállapodások végrehajthatóságát firtató kérdésekre azzal válaszolt, hogy az a garancia, hogy „mi sem vagyunk kispályások”. Három hónappal később kiderült, hogy mégis.
A Financial Times megszellőztette ugyanis, hogy az EU blokkolja az oroszokkal kötött magyar atomalkut. (A szerződések „az új blokkok tervezési, beszerzési és kivitelezési paramétereit, az üzemeltetési és karbantartási támogatással kapcsolatos feltételeket, valamint az üzemanyag-ellátás és a kiégett fűtőelemek kezelésének és tárolásának részleteit rögzítik” – olvasható Paks II. céges portálján.) A brüsszeli indoklás szerint azonban a Roszatommal kötött műszaki, pénzügyi és üzemanyag-ellátási megállapodások nem tűntek EU-kompatibilisnek; nem volt például versenytárgyalás, az oroszok kizárólagosságot nyertek a fűtőelemek szállítására, és még a kormány által kategorikusan cáfolt állami támogatás gyanúja is olyan erősen felmerült, hogy kötelességszegési eljárást indítottak.
A magyar kormányszóvivő előbb cáfolta a projekt stoppolását, majd a kormány pert is indított brit lap ellen, amiért közölte az Európai Bizottság álláspontját. 2015 novemberében aztán megérkezett a brüsszeli felszólítás, hogy a magyar kormány függesszen fel minden, folyamatban lévő és tervezett további lépést a Paks II.-beruházást illetően. És ez így is maradt másfél évig.
Amikor 2016 januárjában az Európai Bizottság versenyjogi vizsgálat indítását jelentette be, szintén csak felháborodásra és vádaskodásra futotta, júniusban Lázár János Brüsszelbe is elment, hogy hangsúlyozza: az atomerőmű-beruházás nem tartalmaz állami támogatást. Utóbbit a magyar kormányzat egészen addig mantrázta, amíg nem találta meg azt a kibúvót a kötelességszegési eljárás alól, hogy ha elismeri az állami dotálást, az eljárás okafogyottá válik. Brüsszelből azért így is kérték az eredeti pályaív módosítását: ekkor kellett a két paksi céget jogilag és funkcionálisan is különválasztani. Ennél lényegesebb, hogy az EB előírta például, hogy a Paks II. működéséből származó nyereség „kizárólag Magyarország befektetésének megtérítésére vagy Paks II. normál üzemeltetési költségeinek fedezésére fordítható”, de azt is, hogy az új erőmű teljes áramtermelésének harminc százalékát áramtőzsdére kell vinni.
Mindjárt lesz engedély!
2017 végén az akkor még aktív Paksaméta blog (amelyet a ma már a Greenpeace-projektfelelős Perger András vitt) egyik hosszú posztjában levezette, hogy az akkor aktuálisan tárca nélküli miniszterként a paksi projektet terelgető Süli Jánostól elhangzó ígéret, amely szerint 2026-ban az egyik, 2027-ben pedig a másik nukleáris reaktor is üzembe áll majd, miért nem fog megtörténni.
A cikkben szereplő egyik ábra ez volt:
Ezen a nem miniszteri értelemben, de téma és feladat alapján Süli elődjének tekinthető Aszódi Attila 2015 májusában, a parlament Fenntartható Fejlődés bizottsága előtt tartott prezentációjának egyik táblája látható. A folyamatábra azt mutatta be, milyen ütemterv alapján fog 2025-ig (és 2026-ig) megépülni az új atomerőmű. A blogposztban ez alá a már 2017-ben túlhaladott és tarthatatlan határidőket tartalmazó ábra alá egy táblázat került, amelyből látható, hogy a Roszatom a saját, hasonló technológiát beépítő atomerőmű-projektjeivel (Leningrád II., illetve Novovoronyezs II.) is öt-hét évvel túlcsúszta az eredetileg megadott, négy-öt évre tervezett építkezési időt. Pedig azoknak a beruházásoknak nem volt problémájuk sem Brüsszellel, sem az építési engedély megszerzésével.
2023 végén nem sikerült hibátlanra a paksi beruházáshoz rendelt új orosz szakember, Vitalij Poljanyin bemutatkozó interjúja; a projektvezető füllentett egyet. Nem az a gond, hogy közölte: 2024 decemberében vagy 2025 márciusában megtörténik az első betonöntés, vagyis kezdetét veszi az erőmű tényleges építése, mert ez belátható időn belül bebizonyosodik vagy cáfolódni fog. Inkább az, hogy túlfényezte magát: elmondta, hogy korábban, a novovoronyezsi erőmű építésének felügyelete után a finn atomerőmű-építési beruházás projektvezetője volt. Utóbbiról úgy fogalmazott a lapnak, hogy „a finnországi Hanhikivi atomerőmű építéséért feleltem, ez a munka a sikeres engedélyeztetésig jutott el, majd félbeszakadt a finn megbízó döntése miatt”. Ez az állítás azonban így nem igaz, mert a Hankihivi–1 nem jutott túl az engedélyezésen. Az illetékes finn hatóság (STUK) 2013–2022 között többszöri nekifutásra sem tudta megadni a projektnek a zöld jelzést. Az okokat hamar világossá tette: az erősen kifogásolható szakmai színvonalú tervdokumentáció. Ahogy az erről szóló cikkek 2017-ben a G7-en, 2019-ben az Átlátszón, majd 2021-ben a Napi.hu-n is aktuálisan és részletesen megírták: a finn–orosz közös projekt az oroszok miatt nem jutott el az építés alatt státuszba. Az is igaz azonban, hogy a projektet az orosz–ukrán háború eszkalálódása előtt már energiabiztonsági kockázatként kezelték Finnországban, ahol a beruházás a csúszások és költségnövekedések miatt a bedőlés felé haladt. Az építési engedélyt a STUK zöld jelzésére megadni hivatott gazdasági miniszter 2022 márciusában – azt követően, hogy az orosz hadsereg Kijev ellen indult – úgy döntött, hogy a projekt nem kaphat engedélyt. Az építkezés így Hankihiviben meg sem kezdődött. Vitalij Poljanyin Paksra delegálása ennél fogva akként is értelmezhető, hogy az Oroszországban megcsúszó, Finnországban a projekttel elhasaló projektvezetőre bízzák a paksi puttonyt.
2017 novemberében hivatalosan 22 hónap csúszásban volt a Paks II.-projekt. Bár a beruházó ekkorra megszerezte a környezetvédelmi engedélyt (2015) és a telephelyengedélyt (2016) is, valamint számos, önmagában a projektet nem vagy alig befolyásoló egyéb engedélyt, a létesítésire esélye sem volt a tervezett (2017-es) időpontra. A kormányzati narratíva szerint mindenért a brüsszeli akadályoztatás okolható, de Süli egész minisztersége alatt bizakodó volt: 2017-ben az ügyben, hogy a csúszásból majd sikerül itt-ott lefaragni, és így 2020-ban megkezdődhet az erőmű építése. 2020 nyarának közepén pedig – amikor végre tényleg beadták az Országos Atomenergia Hivatalhoz az engedélykérelemhez szükséges dokumentációt – a miniszter abban bízott, hogy az OAH hamarabb ráüti a bélyegzőt a 283 ezer oldalas tervszövegre, mint a rendelkezésére álló 15 hónap. Próbált cselezni is, de végül 2021-ben már az sem látszott valószínűnek, hogy a korábban 2032-re módosított, első blokk elkészültét jelző céldátumot tartani lehet.
Szijjártó büszke és impulzív
A 2022-es választás után átszabott Orbán-kormányban Süli feladatát Szijjártó Péterre osztották, aki átalakította az egész projektvezetést. Az ekkor már csak államtitkári pozícióba sorolt Süli János szeptember elején felállt, nem sokkal később pedig, amikor az üzemeltetési igazgató (Cziczer János) is távozott, a Paks II. irányítását végző testületek atomipari szakemberei mind pályán kívülre kerültek. Az igazgatóságban és a felügyelőbizottságban a helyükre ülők egyike sem szakmabeli. A személycserék ugyan jelezték, hogy a kormány új, nem szakmai alapú megoldással igyekszik felpörgetni a beruházást, de ez az azóta eltelt bő egyévnyi időszak után sem látszik.
Szijjártó Péter már korábban is aktívnak mutatkozott: posztol, nyilatkozik, fenyegetőzik, korhol és bejelent minden valamirevaló eseményt a paksi projekttel kapcsolatban. Facebook-oldalán ugyan volt, hogy elszalad vele a ló – például amikor 2022 augusztusában bejelentette: megszerezték a beruházás legfontosabb engedélyét, ám ezt a jogosítványt valójában nem sikerült megszerezni. Ahogy egy évvel később is lódított az alapozással és az engedélyezési folyamat felgyorsításával kapcsolatban, és a német gazdasági minisztert is hiába szapulta a Siemens Energy elakadt beszállítói teljesítései miatt. Az e témában is buzgó bejelentővé és megmondóvá váló Szijjártó így sem jutott eddig sokkal messzebb: a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség (IAEA) nyilvántartása szerint a paksi beruházás továbbra sem tartozik az építés alatt álló nukleáris építési projektek közé.
2023. november 14-én a Roszatom közleményt adott ki arról, hogy intenzív építés-előkészítési munkát végeznek a Paks II. erőmű építési területén. A gödröt Szijjártó Péter miniszterrel együtt Alekszej Lihacsov, a Roszatom főigazgatója is megnézte. A magyar külgazdasági tárca vezetője közölte: a kormány büszke arra, hogy Paks II. építése „jelenleg Európa legnagyobb, építési engedélyt kapott nukleáris projektje”.
A helyzetet tovább nehezíti, hogy miközben idehaza a kormánysajtó továbbra is azt írja, hogy a Siemens „valószínűleg” mégis szállítja majd a szükséges vezérlőegységeket a Paks II.-projekthez, valójában nincs így. A Siemens Energy nukleáris ipari orientációját illetően jelzésértékű, hogy a német cég december közepén az amerikai Oklo Aurora-projektbe jelentkezett beszállónak, s mint ilyen alapvetően nem a francia vagy a brit SMR-technológiai fejlesztések érdeklik, hanem az amerikai. A szándéknyilatkozat szerint a Siemens Energy készen állra, hogy kulcsfontosságú berendezések mellett tanácsadó partnerré váljon az alacsony dúsítású uránt használó, folyékonyfém-hűtésű, gyorsneutronos miniatomreaktor-fejlesztési projektben. Némi szépséghiba, hogy az Oklo jelenleg éppenséggel újraindulási fázisát szenvedi, miután 2020-ban a projekt egyszer már megfeneklett, majd egy nekiindulást követően, 2022-ben az amerikai nukleáris szabályozóbizottság (NRC) elmeszelte a kérelmét, majd az amerikai légierő vesztette el az érdeklődését a projekt iránt.
Árulkodó jel az is, hogy a Siemens Energy decemberben publikált éves jelentése – bár többféle összefüggésben is szóba hozza az oroszokkal való viszonyt – kínosan kerüli a nukleáris iparral kapcsolatban, hogy a több mint kétszáz oldalas dokumentumban egyszer is szerepeltesse Paks, a Roszatom és az utóbbinak beszállító francia konzorciumtárs Framatome nevét. Az EU-s taxonómia szellemében (amely szerint az atomenergia tiszta, így támogatható az EU-ban) annyit vállalt fel a német energiacég, hogy „olyan innovatív villamosenergia-termelő létesítmények kutatásával és fejlesztésével” kapcsolatos munkákra vállalkozhat, amelyekben „nukleáris folyamatokból állítanak elő” energiát. Ez persze olvasható úgy is, hogy a Siemens Energy új és meglévő nukleáris létesítményekkel is leszerződne, de e hipotetikus fogadkozást nehéz volna Paks II.-re érvényesíteni.
Az építést megkezdeni könnyebb
December elején publikálták a világ legjelentősebb független nukleáris ipari annalesét. A friss WNISR 2023 mintegy 550 oldalnyi adat- és analízisdömpingjében, amely a világ kereskedelmi célú nukleáris iparáról ad átfogó képet, Magyarországra úgy háromoldalnyi szöveg (de abban több mint negyventételnyi hivatkozás) jut. A Szabad Európa kérdésére Mycle Schneider, a WNISR-évkönyvek főszerkesztője összegezte a Paks II.-vel kapcsolatos véleményét.
„Továbbra is bizonytalan, hogy valaha is megsüti-e valaki a karácsonyi pulykát a Paks II.-ből származó árammal – közölte, hozzátéve, hogy minden további késéssel csökken a projekt megvalósulásának valószínűsége. – Az atomerőművek építésének megkezdése valójában a nem nehéz kategóriába sorolható a további munkákhoz képest. Erre nemcsak az iparági bizonytalanságok szolgálnak magyarázattal, hanem az is, hogy a riválisok továbbra is, egyre inkább és egyre jobban előretörnek” – fogalmazott a német atomenergia-tanácsadó.
A Lazard legfrissebb piacértékelése azt mutatja, hogy a nap és a szél a kiegyenlítési költségekkel együtt jelenleg megawattóránként 45–141 dollárral számolható az Egyesült Államokban, az atomenergia pedig átlagban 180 dollárért. Schneider szerint ezek az értékek máshol is igazak, vagy nagyon gyorsan igazak lesznek, mivel „az irány adott”. A december elején Dubajban megrendezett globális klímakonferencia (COP28) alatt több mint 120 ország fogadta meg, hogy 2030-ig – vagyis a magyar kormánynak a Paks II. beindítására tett ígérete előtt – megháromszorozzák a megújuló energiaforrásokból származó villamosenergia-kapacitásukat.
Ennek a villamos energiának a hálózatra kerülése nem csak az építendő magyar atomerőműre lesz hatással; arra a magyar kormány által is aláírt megállapodásra nézve is, amely szerint 22 ország (köztük Magyarországon kívül például az Amerikai Egyesült Államok, Belgium, az Egyesült Királyság, Finnország, Franciaország, Kanada, Japán, Lengyelország, Nagy-Britannia, Svédország, Ukrajna – de Kína és Oroszország nem) triplázni fogja 2050-ig a világban működő nukleáris erőművi termelőkapacitást. A WNISR adatai szerint e cél érdekében a jelenlegi, éves átlagban számolható, ötblokkos építési ütemnek már ahhoz is legalább duplázódnia kellene, hogy a jelenlegi atomerőműviblokk-mennyiség (413 működő-termelő egység), vagyis a status quo fennmaradhasson. „Ez a duplázódás azonban nem valószínű, a duplázandó kapacitások triplázódása pedig egyszerűen lehetetlen” – közölte Mycle Schneider.
