Akadálymentes mód

A legfrissebb hírek

„Te messziről jöttél, talán meg tudod mondani, miért tesszük ezt egymással”


A jugoszláv szövetségi csapatok arra készülnek, hogy távozzanak állomáshelyükről a horvát–szlovén határon, Zágrábtól negyven kilométerre, 1991. július 3-án

Egy Zágráb felé tartó vonaton tette fel a címben szereplő kérdést a horvát kalauz a Magyar Rádió tudósítójának. Válaszolni már nem maradt idő, megszólaltak a bombázásra figyelmeztető légvédelmi szirénák. 1995 májusában járunk, de a történet sokkal korábban kezdődött.

Harminc évvel ezelőtt, 1991. június 25-én kikiáltotta függetlenségét Szlovénia és Horvátország, néhány nappal később pedig elkezdődött az összességében tíz évig tartó délszláv polgárháború.

A vajdasági magyar Etelka Kardum horvát férfi felesége lett, és a harcok idején már egy Biograddal szemközti szigeten, Pašmanon élt a családjával. Azt mondja, maga a függetlenség kikiáltása örömteli és jó dolog volt, de azt, ami utána következett, és a mai napig is érezteti a hatását, szomorúnak tartja.

Etelka Kardum Tkonban, 2020. november 8-án
Etelka Kardum Tkonban, 2020. november 8-án

A háború alatt 350 gyermeket menekítettek Biográdból a szigetre, Pašmanra, mert attól féltek, hogy a Zadart ostromló szerbek Biográdot is lövik majd. Etelka hónapokig főzött rájuk. Azt mondja, élelmiszer volt elég, Olaszországból és Amerikából is kaptak segélyt.

„Igaz, volt olyan bab meg borsó a csomagban, amit ha három napig főztem volna, akkor se puhult volna meg, ki tudja, mikori volt, de megoldottam, került más a tányérra.”

Egy hajóssal megbeszélte, hogy minden hétfőn hoz húst, azt osztotta be egész hétre. Volt, hogy fél marhát bontott szét a pincében, azt porciózta, fagyasztotta le, és reménykedett, hogy nem szakad meg az áramszolgáltatás.

A szárazföld és a sziget között közlekedő kompot is többször célba vették, de végül nem kapott találatot, a Cokovac-dombon álló kolostor mellé viszont becsapódott egy lövedék, de nem robbant fel.

A tűzszerészek később azt mondták, ha felrobban, a kikötőt is tönkre tette volna.

„Nagy buli lesz, kikiáltják a függetlenséget, gyere!”

1991 tavaszán Belgrádba küldték a Magyar Rádió tudósítóját, Orbán Györgyit egy rádiós kollégájával, néhány hónappal a szlovén és a horvát helyhatósági választások után. Azért kellett Belgrádba mennie, mert a horvátok lettek volna soron az államelnökség elnöki posztján, de Belgrádban nem akarták megválasztani a horvát jelöltet, vita volt, erről kellett tudósítania.

„Ez a súrlódás már az előszele volt a közelgő viharnak” – mondja az újságíró, aki később végig tudósított a háborús évekről.

Belgrádból Vukováron keresztül mentek Zágrábba, hogy megkérdezzék, ott mit szólnak a belgrádi eseményekhez. Ekkor már megjelentek az első, szerbek emelte barikádok a Zágráb felé vezető úton.

A horvát főváros olyan volt, mit a Titanic a jégheggyel való ütközés előtt. Tele volt a főtér a kávézó, sétáló, elegáns és felszabadult emberekkel. Érződött a levegőben, hogy kikiáltják a függetlenséget, pedig még csak áprilist írtunk.

Orbán Györgyi június közepén tért vissza az Adriára, ezúttal Szlovéniába, Portorožba ment. Nyaralni készült, nem dolgozni, de a főnöke előre figyelmeztette, ha kikiáltják a függetlenséget és háború lesz, neki tudósítania kell.

„Úgy nyaraltam, hogy ott volt a kisrádióm a parton, és két úszás között hallgattam a szlovén híreket. Békebeli volt a hangulat, az üzletek tele voltak áruval, mindent lehetett kapni. Nem volt semmi, ami háború közeledtére utalt volna.”

Összebarátkozott a szállodai butikoslánnyal, ő mondta neki, hogy 25-én a pirani főtéren nagy buli lesz, akkor jelenti be Milan Kučan államfő az ország függetlenségét.

Milan Kučan, a független Szlovénia első államfője (1991–2002) Ljubljanában 2012. november 11-én
Milan Kučan, a független Szlovénia első államfője (1991–2002) Ljubljanában 2012. november 11-én

Orbán Györgyi tehát este elsétált a Tartini térre, ami úgy nézett ki, mint egy sörfesztivál. Padok, asztalok, hatalmas kivetítők, mindenki sörözött, ette a virslit. Amikor besötétedett, megjelent a kivetítőn Milan Kučan, és bejelentette, hogy Szlovénia mától független állam.

„Üdvrivalgás, őrjöngés, egymást ölelgették az emberek. A templomdombon örömtüzet gyújtottak, hajnalig ünnepeltek. Két nap múlva telepedett döbbent csend a városra, amikor bemondták a híradásokban, hogy a jugoszláv néphadsereg tankjai átlépték a horvát–szlovén határt, Szlovénia partjainál pedig már másnap reggel megjelentek a hadihajók.”

A függetlenség kikiáltása után egy nappal Szlovénia hadba lépett, de a háború csak pár napig tartott (1991. június 26-tól július 7-ig), és csekély emberáldozatot követelt. Ennek vélhetően az volt az egyik oka, hogy a szerb hadvezetés nem tudta volna megindokolni a nagyrészt etnikailag egységes ország megszállását.

A szlovéniai Piran tengerparti város 2018. május 6-án
A szlovéniai Piran tengerparti város 2018. május 6-án

Mészárlás Vukováron

Horvátország Szlovéniával egy napon kiáltotta ki a függetlenséget, de Orbán Györgyi már csak a háborús Zágrábot látta viszont, ahol a nemrég még önfeledten ünneplő horvátok nem sejthették, mekkora árat kell fizetniük az önállóságért.

A Horvátország függetlenségéért vívott háború 1991. augusztus 26-án kezdődött, amikor a szerb csapatok körbefogták a 45 ezer lakosú Vukovárt. A várost földig rombolták. A harcokban kétezer horvát katona és civil veszett oda, 22 ezer embernek kellett elmenekülnie. A szerbek elhurcoltak a vukovári kórházból csaknem háromszáz embert, főként sebesülteket, lemészárolták és tömegsírba temették őket, ezt a sírt 1996-ban tárták fel.

Orbán Györgyi 1991 októberében tért vissza Zágrábba, hogy tudósítson a háborúról. Két nappal azután érkezett, hogy a szerbek egyik vadászgépe csaknem a teljes horvát vezetést kiirtotta volna, amikor bombát dobott a báni palotára. Az mentette meg őket, hogy egy másik szobában itták meg az ebéd utáni kávét.

A horvát fővárosban beszélt vukováriakkal, akiket buszokkal menekítettek Zágrábba. Egy idős asszonyt kötényben, a konyhájából, a tűzhely mellől rángattak el.

„Egy fiatal nő, karján kisgyerekkel volt a legijesztőbb látvány. Halálsápadtak voltak, mint kiderült, az elmúlt két hónapban nem láttak napvilágot, egy atomóvóhelyen éltek. A karon ülő gyermek rémült tekintete, hatalmas szemei beleégtek az emlékezetembe.

Már majdnem kitört a béke, aztán jöttek a kazettás bombák

1995 májusában a Zágrábi Nemzeti Színház balett-termében nemzetközi társulat, köztük magyarok is próbálták a Duna balettet. Orbán Györgyi vonattal utazott Zágrábba. Egyedül ült az egész szerelvényen, így a kupéban is, és beszédbe elegyedett vele a kalauz, aki elmondta, hogy a szomszédai, akikkel korábban minden örömüket, bánatukat megosztották, együtt ünnepeltek, együtt vágtak disznót, most vagy elköltöztek, vagy nem állnak szóba vele, mert horvát.

„Te messziről jöttél, talán meg tudod mondani, miért tesszük ezt egymással”

– kérdezte a férfi, de a válaszra, ha volt egyáltalán, már nem maradt idő. Ahogy a vonat beért Zágráb elővárosába, megszólaltak a légvédelmi szirénák. A vonat nem állt meg a nyílt pályán, begördült a főpályaudvarra, de onnan senkit sem engedek ki. A taxik a pályaudvar előtt sorakoztak, a sofőrök is az előcsarnokban várakoztak. Egyikük, aki később elvitte a szállására mondta el Györgyinek, hogy kazettás bombákat dobtak a városra, az egyik villamosmegállóban hatan meghaltak, leállt az egész város.

„A horvát hírügynökség egyik vezetőjének segítségével bejutottam azokba a kórházakba, ahol a bombázás sebesültjeit, balettosokat, gyerekeket ápolták.”

A kazettás bombák használatát ma már nemzetközi egyezmények tiltják. Olyan légi bomba ez, amely sok kisebb robbanótöltetet tartalmaz, nem épületekben, hanem emberekben tesz kárt. Az egyik ilyen éppen a Zágrábi Nemzeti Színház balett-termének hatalmas üvegablakát törte át, megsebesítve az ott próbáló művészeket.

A Horvátország függetlenségéért vívott háború hivatalosan 1995. december 14-én ért véget, amikor a szemben álló felek Párizsban, az Élysée-palotában aláírásukkal véglegesítették a daytoni békeszerződést. Ez a megállapodás volt hivatott lezárni a boszniai háborút és biztosítani a konfliktus utáni politikai rendezést.

Tüntetők Zágrábban 2011. január 15-én tiltakoznak, mert az 1991–1995 közötti háború veteránjait háborús bűncselekményekkel gyanúsították. A transzparensen az olvasható: „Szerbia az agresszor. Horvátország az áldozat”
Tüntetők Zágrábban 2011. január 15-én tiltakoznak, mert az 1991–1995 közötti háború veteránjait háborús bűncselekményekkel gyanúsították. A transzparensen az olvasható: „Szerbia az agresszor. Horvátország az áldozat”

Erősebb, mint a függetlenség öröme

„Az én családomból nem esett el senki a fronton, de sokakat ismerek, akiknek mindenüket hátrahagyva kellett menekülniük. Olyanokat is, akik testileg, lelkileg megrokkanva tértek vissza a harcokból. Őket elfelejtették, magukra maradtak és rossz körülmények között élnek” – mondja a Tkonban élő Etelka Kardum, aki szerint nála ma az irántuk érzett sajnálat erősebb, nem a függetlenség öröme.

Ő ott maradt a szigeten, panziót vezet, a férje halála óta már egyedül, és fogadja, jól tartja vendégeit, nem érdekli, hogy szerbek, bosnyákok, szlovének vagy magyarok, ahogyan az sem, mit csináltak a háború alatt.

XS
SM
MD
LG