Akadálymentes mód

A legfrissebb hírek

„Vártuk, hogy teljen az idő” – Palotai Zsolt/Dj Palotai


Valószínűleg sok százezer embert pörgetett már fel éjszakánként a lemezeivel (ma már fájljaival). Bulijai mindig különlegesek, sosem az agyonnyúzott slágereket tolja, viszont mindig van az alapokon valamilyen etno, valamilyen más zenei világból odakeveredett hangzás. Már kevés helyen tud játszani, de harminc éve csinálja műsorait a Tilos Rádióban a valószínűleg legnagyobb zenei kitekintésű magyar dj. Régi idők új dalaival a Nirvánia utánban Palotai Zsolt.

Mikor volt utoljára fellépésed?

Idén április 26-án volt az első, az utolsó kábé két hete. Áprilisban még maszkban jártunk. Lementem a helyre, egy pincébe, megállítottak az ajtónál a biztonságiak, és kérdezték, hogy miért van rajtam. Nem is nagyon tudtam a pandémia alatt egy ilyen kérdésre reagálni. Na, pakoljak ki a zsebeimből. Ne csináljátok már, megyek ide játszani. Ide, te? Hova? Le a pincébe. Milyen pincébe? A másik megsajnált, és beengedtek, a maszkot le kellett vennem. Lent a pincében be is nyaltam a vírust. Két hétig kemény volt, három oltás után. Nem tudom, milyen lehetett ez oltás nélkül.

Magánhelyekre hívnak azért?

Hébe-hóba.

Heti egy?

Dehogyis.

Akkor miből élsz?

Egyrészt Isabel, a feleségem dolgozik. Másrészt pont a pandémia előtt tudtunk eladni mindent, ami a szüleink után maradt. Gyakorlatilag az örökséget éljük fel. Meg mindent.

Elolvastam egy-két interjúdat az elmúlt 10-15 évből. Ugyanezeket mondtad, hogy mennyire nincs fellépésed. Még mindig ez az érzésed, mintha itt sem lettél volna harminc évig, mintha nyomott volna valaki egy delete-gombot?

Igen. A lányunk nyolc éve ment el, és tulajdonképpen az volt az utolsó generáció, akikkel én színpadon kapcsolatban voltam. Akik utánunk jöttek, azokkal nem is találkozom.

Hogy érted ezt? Kiknek játszol most?

A közönségem sokkal idősebb, mint akik most bulizni járnak.

Tehát a te közönséged tök más, mint akik rendszeresen bulizni járnak?

Sokkal idősebb.

Az mit jelent korban?

Harminc plusz. Abban az évben, amikor a lányunk elment, még volt heti klubunk, a Rewind a Corvintetőn, amin akkor még heti hatszáz ember volt minden szerdán. Egy év alatt végignéztük, ahogy elbúcsúzik a közönségünk. Minden szerdán odajött egy ember vagy egy egész baráti társaság, hogy helló, ez az utolsó Rewind, megyünk Berlinbe, Londonba, Amszterdamba. Végignéztük, ahogy a közönségünk fele elment az országból. Lementünk hatszázról háromszázra. A dinamika más, ha százötvenről felmész háromszázra, vagy hatszázról lemész háromszázra. Aztán a Corvintető is megszűnt. Gyakorlatilag ma ott tartok, hogy a Facebook-követőim nyolcvan százaléka nincs itthon, elment.

Akkor ez azt is jelenti, hogy te valamiért nem tudod megszólítani a harminc alattiakat a zenéddel?

Az utolsó generáció, a lányoméké 25-26 éves, és azóta teljesen megváltozott minden.

A fiatalok zenei ízlése, vagy mi?

A dj-ké is és a közönség is.

Mire utaznak?

A legkarakteresebb változás az, hogy a figyelem irreális mértékben lecsökkent. A TikTok zenei videók hat másodpercesek. Akik új generációs zenét játszanak az új generációnak, azoktól azt fogod hallani a buliban, hogy egy ilyen fellépő játszik negyven, maximum ötven percet. A zenékből hallasz 20-25 másodpercet, egy verzét, és jön a következő. Mert a figyelem teljesen más irányba fordult.

Nem bírnak ilyen sokáig egy dologra figyelni, vagy nem szeretnek?

Nem tudnak. Gondold el, látsz ennyi idős fiatalokat, akik egyszerre négy-öt dolgot csinálnak. De magamon is észreveszem, aki nem ebben nőtt fel, hogy két-három dolgot csinálok egyszerre. Hogyha tényleg oda akarsz figyelni, akkor a telefont és minden mást elrakod, hogy csak egy dologra koncentrálj.

Egy ilyen fellépőtől negyven perc alatt hallasz hetven-nyolcvan zenéből húsz-húsz másodpercet. Valamelyik nap elém került egy nagylemez 17 számmal. Volt minden, house, hiphop, vegyes dolgok. A leghosszabb egy house-szám volt, volt eleje, közepe, vége: egy perc öt másodperc. Ezeket a zenéket nem is nagyon lehet máshogy játszani, vagy laptopról, vagy pendrive-ról. Ugyanis nincs időd kicserélni a CD-t, a bakelitet. De ezek a zenék nincsenek is bakelitlemezeken.

Akkor most már te sem CD-ről dolgozol?

Nem. Pendrive-ról. A mai napig nem tudom megszokni.

Teljesen laikus vagyok. Hogy tudsz összemixelni így két következő számot?

Ugyanolyan a lejátszó, mintha CD-t játszanál, csak a tárhely nem a CD. Mivel nem kell kicserélni soha, nagyon gyorsan tudsz váltani, főleg ha össze van rakva, hogy mit fogsz játszani. Nagy része ezeknek az embereknek így is játszik.

Amiben te mindig zseni voltál – tudtam, hogy ez lesz, hogy az interjúban állandóan tömjénezni foglak, de te voltál sokunknak az egyik zenei véleményvezér már a nyolcvanas években, mielőtt elkezdődött volna az, hogy bulikat is csinálsz –, szóval hogy leköveted a zenéddel az aktuális hangulatot. Akkor ezt már nem lehet megcsinálni?

De, meg lehet, csak nem ez az attitűd vezeti azokat, akik játszanak. Egyrészt nem nagyon vannak dj-k, csak producerek, akik a saját zenéiket játsszák.

Miben különbözik a kettő?

Itt volt egy bulin a Moby még 2000 előtt. Játszott egy órát a Tilos Rádióban is, csak saját zenéket. Előtte én nem tapasztaltam ilyet, mert mindenki játszotta, amit szeretett, ő volt az első ilyen producer. Ez a producermentalitás van, hogy mindenki a saját zenéjét játssza, vagy a haverokét, ami körülbelül ugyanaz a sound. Meg is kérdeztem tőle, hogy miért csak saját zenét játszik. Azt mondja, mert ezt ismerem a legjobban. Teljesen korrekt válasz.

Neked is vannak saját zenéid?

Nincs, nem is volt.

Miért nem kezdtél erre elmenni?

Igazából nem érdekelt. Egyrészt technikailag nem értek hozzá. Ha voltam is stúdióban Titusszal, ott untam magam, mert nem én csináltam manuálisan. Ülsz ott órákig, és nem te csinálod.

Ha már a figyelem jelentős időbeni lecsökkenésénél tartunk, nagyon nehezen tudok akár én is koncentrálni egy dologra úgy, hogy nem csinálok semmi mást. Pedig tulajdonképpen a tanulás is azon múlik, hogy tudsz-e huzamosabb ideig egy bizonyos dologra koncentrálni.

Nemrég olvastam egy interjút a Csikszentmihályi professzorral, aki először írta le a flow-t. Ha bármilyen tevékenységet végzel, és hosszabb ideig csak arra koncentrálsz, akkor jön létre a flow, amikor megszűnik az idő. Úgy belefeledkezel a tevékenységbe, ami lehet bármi, hogy egészen egyszerűen megszűnik. Ő azt mondja, hogyha nincs flow, akkor nincs boldogság. Lehet, hogy ezért boldogtalanok a mai fiatalok. Ha nem tudsz egy dologra koncentrálni hosszabb ideig, akkor nincs se tanulás, se flow, se boldogság.

Nem nagyon meddő dolog ezeken a generációs dolgokon tépelődni? Ez van, ilyenek, újak, mások, mint mi.

Nyilvánvaló, de ezek a dolgok nem változnak. Ha nincs flow, nincs élet. Bármilyen tevékenységet folytatsz, mélyebben csak úgy tudsz belemenni bármibe, ha hosszabb ideig tudsz koncentrálni.

De ha a zene is hat másodpercig tart, akkor hova megyünk? Egy hang lesz? A múltkor beszélgettem egy producerrel, aki mondta, hogy a töke tele van, hogy két másodpercet hallgatnak egy zenéből a fiatalok, és két másodperc alatt döntik el, hogy érdekel vagy nem érdekel.

A mi cikkeinkkel is ez a helyzet sajnos.

De kérdezd meg főiskolán, egyetemeken tanító barátainkat, hogy milyen állapotban vannak a fiatalok. Mit tudnak? Mennyit tudnak?

Emlékszem, amikor elment a lányom, a reptéren mondtam neki, hogy a legnagyobb kihívás a ti generációtoknak lehet, hogy az lesz, hogy eddig is voltak hülyék, és azok most még hülyébbek és még többen vannak. Eddig is voltak okos emberek, azok most még okosabbak, csak még kevesebben vannak. Az okosoknak eddig is nehéz volt elviselni ezt a sok hülyét, most pedig az a nagyon kevés nagyon okos ember hogy fogja menedzselni ezt a problémát? A nagyon sok nagyon hülye embert?

A lányod egyetért veled? Vagy azt mondja, hogy reménytelenül öreg vagy, papa?

Amit most gyakran hallani, hogy a magyaroknak nem igaza van, hanem igaza lesz. Pszichológiát tanul, és két év után megkérdeztem tőle, hogy mi az, ami tetszik neki az egészben. Mi fogta meg? Mondta, hogy őt a mainstream pszichológia nem érdekli, inkább a rendszeren kívül levők. Mondom, látod, mi így élünk, persze hogy téged is ez fog izgatni.

Visszatérve a közönségedre, azt is nyilatkoztad, hogy volt olyan szervező, aki azt kérte tőled, hogy küldj neki egy mixet, hogy lássa, mégis kicsoda vagy. Mi ment ki alólad? A közönség?

Egyrészt igen, a közönség elment, aztán a fiatalokhoz már oda sem jutottam. Mondom, teljesen megváltozott minden. A fiatal dj-k nem arra tanítják a következő generációt, hogy milyen a jó zene, és hogy kell összerakni, hanem hogy hogyan kell viselkedni a színpadon. Cirkusz lett az egész. Megkérdeztem még évekkel ezelőtt a Szigeten a technikusokat, akik a nagyszínpadon dolgoztak, hogy mi a helyzet manapság. Azt mondták, hogy minél híresebb ember jön, annál több cucc van a színpadon. Van, aki öt-hat kamionnal jön, felrakják, utána leszedik, és mennek tovább.

A látvány, a cirkusz a produkció. Így aztán nagyon nehezen hallasz olyan fellépőt – nem zenekarokról beszélek, hanem dj-kről –, akik ott, élőben rakják össze azt, amit hallasz. Egyrészt a fény meg a látvány miatt ezt össze kell hangolni, másodpercre be van állítva minden. Előre megvan a mix is, hogy mit fogsz hallani.

Csak megnyomnak egy playgombot, és úgy csinálnak, mintha kevernének.

Emlékszem, amikor elkezdődött ez, hogy előre felvett mixeket játszottak a fellépők, úgy csináltak a pultban, mint aki ott csinál valamit, de fejhallgató sem nagyon volt rajtuk. Ha közelített a kamera, nevetséges lett az egész.

Miért alakulhatott ki ez a cirkusz? Gondolom azért, mert a fellépés alatt unatkoztak, hiszen nem csináltak semmit. Mint én a stúdióban. Úgyhogy elkezdtek bohóckodni, kimenni a közönség közé tortát dobálni, nem is nagyon tartózkodnak a pultban, hanem kint a közönség közt megy a szelfizés.

Volt egy döbbenetes élményem: Erdélyből jöttem haza kocsival a Balaton Soundra. Hajnalban érhettünk oda a Balatonra, és már a fesztivál környékén hallottam, hogy ahova megyünk, jön a basszus. Egyszer csak gólöröm a közönségtől, és rázendítettek a futballhimnuszra, a Seven Nation Armyra a White Stripestól. Hirtelen nem tudtam, hogy mi az isten lehet ott. Eb nem is ebben az évben van, nem tudtam, hogy milyen focimeccs lehet. Amikor megérkeztünk, akkor Netsky volt zenekarral, belga fellépők. Csak belga közönség zászlókkal. Következő a Bloody Beetroots volt, olaszok. Belga közönség el, olaszok be.

Rá pár hétre találkoztam valakivel, aki ott volt a közönségben, és kérdeztem tőle, hogy mi történt akkor ott bent. Az történt, hogy a zenekar, amikor végzett, kiment a színpad szélére, háttal a közönségnek egy szelfi, és az volt a gólöröm. Majd rázendítettek a focihumuszra. Hogy lett egy buliból focimeccs? Nagyon furcsa volt.

Nem lehet, hogy minden korosztálynak a maga sztárjaira van szüksége?

De, biztos, ez teljesen normális.

Az nem normális, hogy a te közönséged elment az országból.

Egyrészt. De nem csak az enyém, sokan elmentek. A lányom, miután öt év után hazajött, azt tapasztalta meg, hogy egy barátnője maradt itthon. Öt év alatt mindenki elment körülötte. Tavaly, amikor végre el tudott jönni Kanadából, azt mondta, hogy papa, igazából már csak ti vagytok ott nekem, mindenki más elment. Úgyhogy ő haza sem jönne, találkozzunk máshol. Nem elmennek és hazajönnek, hanem haza sem akarnak jönni, mert nem találnak itt már senkit.

Akkor te miért nem mész ki?

Pont a pandémia előtt akartam megvenni a repülőjegyet, hogy körbenézzek Montrealban, még sosem jártam arra, úgyhogy Monát, a lányomat sem láttam még ott. Amikor januárban ki kellett volna fizetni a repülőjegyet, gondoltam, hogy ebből nem lesz út, és így is lett. Azóta meg már nincs miből elmenni.

Te soha nem akartál elmenni ebből az országból?

Nem. Most sem.

Miért nem?

Nagy kaland.

Ez? Ilyet már éltünk egyszer.

Ennél nagyobb kaland nincsen. Csak tényleg jönnek vissza azok az élmények, amik a nyolcvanas években voltak. Ha megkérdezi tőlem bárki, hogy mit csináltunk ’89 előtt, mindig azt szoktam mondani, hogy vártuk, hogy teljen az idő. Most is azt érzem, pedig akkor nagyobb ellenállók voltunk, mint most. Szamizdat, Modor Ádám (Szamizdatkiadó volt a nyolcvanas években – K. Gy.), járni Erdélybe.

Két dolog volt az életemben, amiről azt gondoltam, hogy soha nem fog megváltozni. A rendszer meg az oroszok tuti, hogy itt lesznek az én életemben. A másik pedig az időjárás volt.

Hát ez nem jött be.

Mind a kettő, egyik pillanatról a másikra. Emlékszem, a hetvenes-nyolcvanas években mondták, hogy majd hatvan-hetven év múlva jönnek a problémák. Egy idő után, hogy majd harminc év múlva. Most meg: ja, nem, most.

Csak annyi a különbség, hogy akkor, annak ellenére hogy azt gondoltam, hogy ez konstans lesz az én életemben, mégis mindig egy kicsit jobb volt. Legalábbis a hetvenes-nyolcvanas években mintha mentünk volna kifelé. Most mindig egy kicsit szarabb. Megyünk bele az alagútba, és nem is látjuk a végét. Most már nagyon szar.

A rendszerváltás körüli évekre visszatérve: az, hogy underground vagy alter, mit jelentett akkor, és ilyen van még most szerinted?

Biztos, hogy van, mindig lesz. Mindig minden alulról jön. Fent is abból táplálkoznak, ami alulról jön. Ez mindig lesz, csak most sokkal vékonyabb.

Az undergroundrész?

Akkoriban az volt mindig a kérdés, hogy mutass valamit, ami még nem volt, mutass valami újat. Most meg az a kérés, hogy ugyanazt add.

Múltkor láttam egy dokumentumfilmet, az a címe, azt hiszem, hogy Pop. Négy- vagy ötrészes, az egyik rész a zeneszerzésről szól. Volt egy csávó, Neil Sedaka, akinek az első zenéje, amit írt, kurva nagy sláger lett. Írta a következőket, és semmi. Azt találta ki, hogy minden héten analizálta a slágerlistákat. Pop, rock, ami akkor volt, az első tízet. Vizsgálta, hogy épül fel a dallam, milyenek a szövegek, aztán utána megint elkezdett írni zenéket, és a legnagyobb slágergyáros lett abban az időben. Ha egy előadó meg tudta szerezni őt mint zeneszerzőt, akkor nyert ügye volt. Minden héten megvizsgálta a slágerlistákat, analizálta, és csinált belőle egy jobbat. Ma mi történik? Ugyanez. Analizálják a slágerlistákat, és csinálnak egy ugyanolyat.

Hát ez a legnagyobb különbség. Néha az az érzésem, amikor ilyen fellépőket hallgatok, hogy egy szinten marad az egész, ahol elkezdi, ugyanott fejeződik be. Mintha egy zenét hallanál egy órán keresztül. Ugyanaz a sound, nincsenek hullámok.

Te munka- és baráti kapcsolatban voltál mindig kortárs meg jazz-zenészekkel és a népzenészekkel és népi kultúrával is. De jól gondolom, hogy a rendszerváltás körüli magyar alter zene eléggé hidegen hagyott?

Mondhatjuk. Bár voltak kedvenceim, akiket mindig megnéztem. A Bizottság például zseniális volt. Ők a legmagasabb fokon űzték a nem tudást.

Mert igazából engem az zavart, hogy ezek a zenekarok, fel is vállalva, de technikailag nem voltak a topon. Ez a jazz- és népzenészekhez képest elég furcsa volt.

Mindig el szoktam mesélni, hogy miért gondolom, hogy a népzene volt az egyik legsokszínűbb zene. Igazából azokkal értek egyet, akik azt mondják, hogy amiről itt vitatkozunk, hogy ki a zeneszerző, ki írta, az gátolja a kreativitást. Mert Shakespeare-ről sem tudjuk, hogy honnan merítette az ötleteket. Nem véletlen, hogy a népzenében Bulgáriában még tán ma is az a legnagyobb elismerés, hogyha nem az van odaírva, hogy te vagy a zeneszerző, hanem hogy közkincs. Tehát amikor már nincs ott a neved. Mindenkinek az a legfontosabb, hogy ott legyen a neve, és ettől lesz híres, de ez gátolja.

A szakmai hiányosságok miatt nem voltál nagy koncertjáró a magyar alter zenekarokra?

De voltam koncertjáró, csak engem jobban érdekelt akkor a népzene meg a jazz. Jazzklubok voltak mindennap, volt, hogy szerdán több is. A Dresch Misiről átmentünk az Egyetemi Színpadra, mert ott még volt egy.

Ezek a zenei inspirációid aztán, amikor dj lettél a kilencvenes évek elején, mennyire termékenyítették meg a munkádat?

Talán a nyitottságot adták, ami még mindig megvan. Soha nem ragadtam le egy dolognál, mindig sok minden érdekelt, és hallgattam. Ma is így van.

Egyébként a a magánéletedben hallgatsz olyan zenét, ami nem a munkádhoz kapcsolódik? Tehát nem elektronikus zenét?

Hallgatunk rádiót, francia adót a feleségem miatt is. De úgy, hogy most hallgatok, amit akarok, az már csak azért sem fér nagyon bele, mert a tíz évvel ezelőtthöz képest csak a rádióműsoraimra - heti három óra szerdán, szombaton kettő – ma körülbelül három-négyszer annyi időt kell eltöltsek azzal, hogy találjak annyi zenét, hogy jó szívvel meg tudjam csinálni őket.

De miért? Nem gyártanak már olyan zenéket, amiket felhasználnál?

Túl sok van. Amikor még bakelitről játszottunk, elmentünk a lemezboltba heti egyszer. Akkor jött új zene, új lemezek. Maximum visszamentél még egyszer meghallgatni, amit ott hagytál, hogy hátha valami még tetszik. Ez ma nem heti egy-két alkalom, hanem 24 óra nonstop. Naponta eltöltök nyolc-kilenc órát kutatással. Csak az e-mailjeim minimum napi másfél óra.

E-mailben kapod a zenéket?

Igen. Kapod promóirodáktól, meg kell hallgasd, írni róla, hogy melyik tetszik, melyiket játszanád, visszaküldeni, és aztán tudod letölteni. Egy csomó zenét meg kell hallgass, hogy le tudd tölteni. Az e-mailjeim napi másfél óra. Ha nem vagyok interneten négy-öt napig, mondjuk elutazunk valahova, akkor egy időben négy-öt napot visszamenni, ami legalább egy hét munka. Annyi információ van, és annyi szemét, hogy nagyon nehéz megtalálni. Igazából a karantén alatt csináltam a legjobb rádióműsorokat, mert akkor csak ezzel tudtam foglalkozni.

Nem unod?

Nem, mert mindig van valami, csak nagyon nehéz megtalálni.

Egyik alapítója vagy a Tilos Rádiónak, ahol az alapítók közül már csak te és Csejdy András dolgoztok. (Elnézést kérek Kiskádár Tamástól: többen jelezték, hogy az alapítók közül ő is a Tilos műsorkészítője máig – K. Gy.) Mit jelent neked ez a rádió, ami egyébként a közszolgálatin kívül Magyarország legrégebbi rádiója?

A teljes szabadság. Ott mindenki azt csinál, amit akar. Nincs félóránként reklám, nem szól bele senki. Ha a pandémia alatt nem lett volna a rádió, akkor nem tudom, mi lett volna velem. Játszani sehol nem lehetett, de így legalább volt heti két alkalom, amikor tudtam.

Emlékszem, amikor a Vova mondta, hogy kéne csinálni egy rádiót, ellenkeztem, hogy ne most, mert akkor még a Tilos az Á sem volt teljesen kész, legalábbis olyannak, ahogy szerettük volna. A kettőt, a Tilos az Á-t meg a rádiót három vagy négy hónapig együtt csináltam. A rádiót nappal vettük fel.

De akkor még csak heti három adásunk volt.

De ezt a kettőt nem tudtam együtt. Igazából azért is döntöttem a rádió mellett, mert ’90-ben majdnem egy évig mindennap dolgoztam a Tilos az Á-ban.

Telítődtem egy idő után, hogy mindig bulit kellett csinálni, és közben volt egy csomó más zene, amit nem tudtam lejátszani, mert az buliban nem működne. De a rádióban igen.

A Tilos az Á-ban az első években még nem elektronikus zenét játszottál. Miért történt az átállás, mikor és hogyan?

Igazából akkor történt, amikor két évre elvették a frekvenciát.

Az ’93-ban volt, és ’95-ben kaptuk vissza. Nem vették el, mert nem volt frekvenciánk, illegálisan adtunk, ”95-ben aztán kaptunk. (A Tilos Rádió 1993-ban önszántából leállt, miután a friss törvény a frekvenciagazdálkodásról kimondta, hogy aki ezután illegálisan sugároz, az nem kaphat frekvenciát, amikor majd osztanak. Aztán az első frekvenciaosztás csak 1995-ben történt – K. Gy.)

Emlékszem, a Csaszinál voltunk egy félig foglalt házban a Duna-parton. Ott volt egy csomó üres lakás. Csaszi lakott az egyikben, Császári Gábor, aki Berlinből jött, aztán később el is tűnt vissza Németországba. Mondta, hogy költözzünk oda a rádióval. Ő szerzett egy kicsi adót, amit beüzemelt a konyhájában. Akkor nem volt rádióadás, csak bejártak oda a rádiósok.

Csak ti, dj-k dolgoztatok ott.

Hallgattuk az új zenéket, mixeltünk, Csaszi meg a konyhában hallgatta, ami a stúdióban történt, abban az épületben. Igazából az egy egyszemélyes adás volt.

Mi akkor kezdtünk el igazából elektronikus zenét is játszani. Emlékszem, amikor visszakaptuk a frekvenciát, akkor a közönség nem nagyon értette, hogy miért nem onnan folytatjuk, ahol abbahagytuk. Egyáltalán mi az, ami most van? A pandémia alatt is gondoltam arra, hogy lehet, ebből probléma lesz, de már az internet világa van, tehát szóba sem jöhetett, hogy a közönség nem tart ott, ahol éppen a zene. De akkor nagyon furcsa volt, hogy mi haladtunk az idővel, de nem hallotta senki, csak a Csaszi a konyhában. Amikor visszajöttünk a frekvenciára, sokan nem értették.

De miért váltottatok? Ez a zene Magyarországon akkor már működött, vagy csak Nyugaton voltak még ilyen partik? Izlandra a gejzírekhez meg ilyen helyekre jártak az angolok többnapos partikra.

Még a Tilos az Á-ban, ahol ’92 közepéig voltam, néha külföldiek hoztak nekünk bakeliten ilyen zenét. Az mind techno meg house volt, és nagyon nehéz volt más zenével együtt játszani. A hangzás is teljesen más volt, és nagyon nehéz volt összedolgozni ezt a két világot.

Amikor először találkoztál velük, nem érezted nagyon unalmasnak, monotonnak ahhoz képest, amilyen zenéken te dolgoztál?

Igazából ezt akkor szerettem meg, amikor jöttek az olyan kiadók, mint a Mo’Wax, amikor jött más hatás is. A hiphop, a down tempo meg a dub belefolyt az elektronikus zenébe, és akkor kezdett el izgalmassá válni nekem. De emlékszem, komoly dilemma volt, hogy ezt a két teljesen más világot hogyan tudod összerakni. Ma is nagyon nehéz.

Most egy felmérés szerint a legkarakteresebb különbség a kétezres évekhez viszonyítva, hogy ma bármilyen zene sokkal hangosabb. A klasszikustól a rockon át a tánczenéig ma minden sokkal hangosabb.

Te is megsüketültél az évek során.

Hogy mondod?

Sokkal erősebb ingereket akarnak az emberek?

Nem tudom. De igazából ez szerintem csak az, hogy mit tud adni a technika. Nem egy basszust raknak egy zenére, hanem hármat, négyet. Minden pirosban van. Nagyon hangos. Főleg a fiatalok olyan brutális hangosra keverik a zenéket, hogy nagyon nehéz összerakni egy régebbi zenével, mert az nincs sehol.

Yonderboyjal voltunk Barcelonában a Sonar Fesztiválon. Az éjszakai hely egy kurva nagy hangár volt. Olyan hangosítás volt, pedig ott álltunk az első sorban, hogy kurva hangos volt, de lehetett beszélgetni. Nem tudom, hogy milyen hangrendszer volt, de hihetetlen élmény volt hangilag az egész.

Emlékszem, a Radioactive Man volt az egyik fellépő, aki live actekben hihetetlen tornyokat épített. Volt lemezjátszó is, de igazából a vasakból jött a zene. Utána játszott az Andy Andy Weatherall mint dj lemezjátszókon, nem is CD-ken, mert mindenki bakelitről játszott még nagyrészt. Egész egyszerűen olyan volt a dj utána, mintha Sokol rádióból szólt volna. Annyival hangosabb volt a live act, hogy utána szegény Andy Andy Weatherall nem nagyon tudott mit csinálni, mert annyira nem jött át a hang.

Filmzenéket is csináltál. Mennyire sikerült abban megvetni a lábad? Ez lehetne a menekülőutad ebből a fellépéshiányos állapotodból.

A mozgókép a jogdíjak miatt nagyon nehéz ügy, ha hangot használnak. Sokkal könnyebb íratni valakivel zenét a filmhez, színházhoz, bármihez a jogdíjproblémák miatt. Ezért aztán nem is nagyon van ilyen munka már.

Menjünk még visszább. Hogyan kerültél Győrből a neves futballbíró, Palotai Károly fiaként egy félbehagyott Testnevelési Főiskolával a zenei világba?

Ha fiatalkoromban tudom, hogy mi szeretnék lenni, mert nem tudtam, akkor biztos, hogy nem ezt a három iskolát járom. Pedig ahhoz, amit most csinálok, pont ez a három kell. Az első a Bartók Béla zenei általános iskola volt. Aztán sportoltam huszoniksz évig. Miután otthagytam a TF-et, amíg nem nyitott ki a Tilos az Á, addig a gyógypedagógián voltam. Ez a három dolog kell ahhoz, amit most csinálok.

Az utóbbi miért?

A sok őrült az éjszakában: hogy tudod kezelni a helyzetet?

Milyen helyzetet kell kezelni? Ott állsz, rajtad a füles, és hagyjon mindenki békén.

Aztán lehet, hogy megdobálnak vagy jönnek oda.

Gondolom, állandóan kérnek borzalmasabbnál borzalmasabb dolgokat.

Furcsa folyamatában látni, ahogy megváltoztak a dolgok a közönség szempontjából. Addig azért jöttek el, hogy meghallgassák azt, aki éppen játszik: mutass valamit! Aztán megjelentek a bulikban a fiatalok fejhallgatóval. Nem azt hallgatták, amit te játszol, hanem amit ők akartak. Teljesen máshogy mozogtak. Ebből meg az lett, hogy jött a mobil, és mutatják neked rajta, hogy mit kell játszani. Itt csúszott el, hogy nem én irányítom a bulit, hanem a közönség.

De miért? Ezeket lejátszod? Nem hajtod el őket?

Odajött a bárból egy dolgozó a telefonjával, és mutatta, mit játsszak. Abban a pillanatban, amikor ránéztem, megszólalt az a zene. Teljesen kész lett, mondta is, hogy soha többet nem jövök ide hozzád zenét kérni, mert így kell ezt csinálni.

Na jó, de egyébként lejátszod nekik? Ha megfelelő?

Igen. Emlékszem, amikor először jött hozzám valaki az Iparművészeti Főiskolán egy gólyabálon, házibulin. Bakelitről játszottam még, két táskát kiraktam. Odajön hozzám egy csaj, és kérdezi – az Iparművészeti Főiskolán! –, hogy Christina Aguilerát játszom-e. Mondom neki, figyelj, ha megtalálod, lejátszom. Végignézte az összes lemezemet, majd rám nézett, és azt mondta, nincs. Mondom, látod? Tehát attól függ, lejátszom-e.

Te alter dj-nek számítottál mindig is?

Mit jelent ez?

Menő, mainstream diszkóba elhívtak valaha?

Hívtak, igen. Én úgy gondolom, ez attitűd kérdése. Mi akkor is csináljuk, ha azt gondolnád, hogy nem lehet.

Mit nem lehet?

Ha nincs pénz, ha nincs hogyan. Az első ilyen bulik koncertek után voltak. Mondjuk Korai Öröm-koncert volt az FMK-ban, lent, a pincében utánuk lehetett játszani. Az egyik bulin odahoznak egy rendes lemezjátszót, a másik oldalon meg egy torony tetején van egy automata lemezjátszó. Ezzel most én mit fogok csinálni? Hogy fogok játszani? De nem volt más. Amikor véletlenül meglökték az asztalt, akkor a kar elhagyta a lemezt, visszament a helyére, és csönd. Nem is tudtam visszarakni, mert automata volt. Kiabáltak, hogy nem baj, bazdmeg, belefér, nyomjad! Ma nem nagyon tudom elképzelni, hogy ez működne, hogy ezt is elnézik.

Nagyon megváltozott az a kulturális közeg, amiben te elkezdtél dolgozni?

Az biztos, hogy az a két év, ’90-től ’92-ig nemcsak azért volt teljesen más, mert végre lehetett szórakozni, voltak helyek, ahol szívesen láttak, és jól érezted magad, hanem mindenki pozitív volt. Eltűntek a rendőrök az utcákról, egy évig biztosan. Emlékszem, amikor a Johnnyt megverték, a pultos barátunkat, akkor kihívtuk a rendőröket, hogy jöjjenek, és nem mertek kijönni.

A Tilosba?

Igen. A Mikszáth Kálmán térre. Emlékszem, hogy kint nyáron a tér tele volt. Jött egy rendőr egyedül, gondolta, megnézi, mi itt a helyzet. Meglátták az emberek, odamentek hozzá, és kilökdösték a térről: menj innen. Szóval minden és mindenki annyira pozitív volt, hogy most végre jó lesz, hogy se utána, se előtte ez az érzés nem volt.

Mikor kezdett el ez hiányozni? 2010 után? Vagy már a kétezres években is érezted, hogy már más?

Múltkor beszélgettem egy barátunkkal, aki nagyon régen járt Rewindra, és elég sokáig. Azt mondta nekem, hogy Zsolt, nemcsak azért voltak ezek jó bulik, mert jó zenéket játszottatok, és ti is jók voltatok, hanem mert mi is jók voltunk. Az nagyon fontos, hogy jó közönség volt.

A Rewind mikor kezdődött? Az volt talán a leghosszabb Pesten.

Amikor kinyitott a Trafó, aztán 18 évig nyomtuk.

18 évig minden szerdán ott voltál?

Igen. És harminciksz éve csinálom a rádiót ingyen. Mutass még valakit, aki harminc évig ingyen csinál bármit.

Téged hívtak már olyan helyekre, mint például a Tranzit Fesztivál? Fideszes fesztiválokra?

Nem. Egy idő után Tusnádra sem hívtak.

Szóval eleinte voltál Bálványoson? Az a kilencvenes évek elején indult.

Voltam. De emlékszem, az Exit Fesztiválon, a Vajdaságban is az elsőn voltam, aztán soha többet.

Ez mikor volt?

2000. A Duna-híd még benne volt a Dunában.

Aztán miért nem hívtak?

Magyarok hívtak, aztán őket kiszorították a buli szervezéséből.

Legkevesebbet ott játszottam, ahol a legmesszebb voltam. Francia Guyana, Brazília felett, egy Trans-Amazonian fesztiválon, ahol csak feketék voltak, és csak zenekarok. Én voltam egyedül dj és fehér. A Buju Banton előtt játszottam, aki az egyik legnépszerűbb jamaicai hős volt akkor. Délután nem is engedtek fel, mert mondták, hogy itt csak zenekarok vannak, mit keresek én ott. Beraktak a Buju Banton előtti egyórás szünetbe, húsz percet játszottam volna.

Felraktam az első lemezt, a hátam mögül jött egy kétméteres, nagydarab fekete ember, mondta, hogy ezt azonnal szedjem le, mert én ezt nem játszhatom, csak a Buju. De nem is az ő zenéjük volt. Mondom, jó, aztán ami a kezem ügyébe került, felraktam, kinézek, négyezer ember pogózik. Másodszor is jön, hogy ezt is szedjem le azonnal, és különben is még meg sem jelent ez a zene, hagyjam abba az egészet. Nem vártam meg, hogy harmadszor is odajöjjön. Lehúztam a zenét, csönd, az emberek nem is értették, hogy mi van, mert öt percet játszottam. Ahogy mentem le a színpadról, jött a fesztiváligazgató, kérdezte, mi történt. Mondom neki, hogy ez az ember, mutatom neki a két méter magas, nagy fekete embert, kétszer odajött hozzám, hogy azonnal hagyjam abba, és nem vártam meg, hogy harmadszor is jön. Ja, az a Bujunak a menedzsere, és nagyon gecik.

Elvitted volna a show-t a főszám elől?

Két héttel előtte Rómában voltam. Tudtam, hogy oda fogok menni, és elmentem egy hétinches jamaicai lemezboltba, meghallgattam az új zenéket. Ami tetszett, megvettem. Vetem öt-hat lemezt.

De ez elektronikus zene volt.

Kis hétinches, jamaicai riddimek. Látta az ember, akinél fizettem, hogy milyen lemezeket választottam. Hátraszól a boltba, és akkor jött egy lemez hátulról, ami nem volt kint. Ezt hallgasd meg! Meghallgattam, és mondom, ezt azonnal. Amikor ezt felraktam, akkor azonnal jött az ember, hogy na, ezt nem, mert túl friss volt. Akkor rájöttem, hogy lehet, szerencsém van, hogy hozzájutok pár zenéhez, de abból utána csak a probléma van.

Aztán kíváncsi is voltam, hogy fogja játszani ezt a Buju, amikor nem is az ő zenéje, úgyhogy ott maradtam a koncertre. Három szám után elkezdett beszélni a közönséghez.

Ő is dj volt mégis?

Nem, jött az egész zenekar, voltak vagy tizennégyen. Mielőtt elkezdődött volna a koncert, beraktak egy húszperces megamixet, amiben friss jamaicai zenék voltak, és abban volt benne, amit játszottam. Nem is az ő zenéje volt, de még így sem játszhattam volna le. Szóval három szám után egyszer csak felrobbant valami a nézők között, elrepültem a kerítésnek. Valami történhetett, mint a focimeccsen, amikor a tömeg egyszer csak megindul. Egyik pillanatról a másikra a földön voltam, mindenem szanaszét, csurom víz lettem. Fogtam magam és mondtam a sofőrnek, hogy vigyen innen azonnal.

Itthon találkoztam egy jamaicai fiúval, aki itt élt, egy idősebb MC. Mondom neki, hogy Buju Banton előtt játszottam, kameráztam három számot, nem akarod megnézni, hogy milyen volt? Nézi, egyszer csak mondja, hogy Zsolt, érted, hogy mit mond? Mondom, nem. Tudod, ezek úgy beszélnek angolul, hogy egy kukkot nem értesz. Figyelj, arról beszél, hogy szóljanak a biztonságiaknak, és azt a kamerás embert azonnal állítsák le. Na, ez voltam én. Még onnan is el akartak zavarni.

Elég sok helyen játszottál, mégsem lettél a nemzetközi körforgásban részt vevő dj. Miért nem?

Mert nem írok zenét.

Ezek mind írnak, akik járnak fesztiválról fesztiválra?

Persze. Ma gyakorlatilag ha nem írsz zenét, esélyed sincs betörni sehova, maximum lokálisan játszol. Producerek vannak. Nem is biztos, hogy amit hallasz, azt ő írta, hanem valaki pénzért írta neki. A te nevedre szól, közöd nincs hozzá. Ilyet nem akartam. Ez körülbelül az, hogy akkor mondhatsz verset, ha te írod. De mi lenne a színészekkel? Nem is tudom, hogy van-e a piacon olyan fellépő, aki csak játszik, és nincs a neve mögött zene.

Sok mindent látsz másképp, mint abban a pár évben, amit az előbb jellemeztél?

Mindent.

Keserűbben, úgy látom.

Ha megnézed, milyen állapotban hagyjuk az utódainkra a Földet, akkor sok örömre nincs ok.

És a magyarországi közállapotok?

Amit mondtam: várom, hogy teljen az idő. Nagyon furcsa, hogy visszajönnek, amiket egyszer már átéltél. Megint ott tartunk. Mi ketten vagyunk testvérek az öcsémmel, aki egy évvel fiatalabb, és ’81-ben lelépett. Előtte elment Leningrádba meg Moszkvába, hazajött, és azt mondta, hogy távozik ebből az országból, ebből az egészből. Münchenben él a mai napig ’81 óta. Emlékszem, Pesten voltunk mind a ketten, utaztunk a 7-es buszon, és azt mondja nekem, figyelj, Zsolt, én le fogok lépni holnap. Nekem onnantól elvették az útlevelemet. Apáméknak ki kellett menni, hogy hazahozzák. Azt mondták, ha ezt nem csinálja meg, akkor ő sem utazik.

Aki az egyetlen magyar, nemzetközi szintű focibíró volt.

Apám meg anyám elment Münchenbe, hogy hazahozzák az öcsémet, de teljesen esélytelen volt. Emlékszem, az egyik rokonom mondta nekem, hogy ők, amikor látták, hogy nőttünk fel, mindig azt gondolták, ha valaki innen elmegy, az én leszek. De az öcsém ment el. De azt mondta a Dénes, hogy Zsolt, végül is te is elmentél, mert belső emigrációba vonultál. És most is. Ez van.

(A Nirvánia után sorozat podcastjai keddenként kerülnek ki oldalunkra. A következőben Benkő Zoltánt, a szegedi CPg punkegyüttes vezetőjét hallhatják, majd olvashatják.)

  • 16x9 Image

    Kerényi György

    Kerényi György közel harmincéves újságírói pályája során hét médiumot alapított vagy vett részt az indításában: köztük kalóz-, roma és két börtönrádiót, valamint mainstream újságokat. Volt a Kossuth rádió főszerkesztője és három évig dolgozott a szlovák közszolgálati média magyar adójánál, a Pátria Rádiónál. Tíz évig tanított az ELTE médiatanszékén. 

XS
SM
MD
LG