Finnország, Svédország és Törökország vezetői június 28-án háromoldalú memorandumot írtak alá a NATO madridi csúcstalálkozójának margóján, ami lehetővé teszi a két északi ország csatlakozását a katonai szövetséghez. De miben állapodtak meg, és mi következik most?
Hogy jutottunk el idáig?
Mindenki, így a NATO magas rangú tisztségviselői, illetve Svédország és Finnország politikai vezetői is arra számítottak, hogy teljességgel akadálytalan lesz a páros belépése, miután Stockholm és Helsinki a felvételét kérte az Ukrajna elleni orosz invázió februári megindítását követően.
Május közepén azonban Recep Tayyip Erdoğan török elnök éles tiltakozását fejezte ki, kiemelve a Törökország elleni nyugati fegyverembargó ügyét, amelyhez mindkét ország csatlakozott, valamint a különböző kurd szervezeteknek nyújtott állítólagos támogatásukat. Az ezt követő hat hétben politikai tárgyalások folytak különböző szinteken a NATO égisze alatt, elsősorban Brüsszelben és Ankarában, mielőtt végül június 28-án csaknem négyórányi egyeztetés után aláírták a háromoldalas egyetértési nyilatkozatot a spanyol fővárosban. Így mind Finnország, mind Svédország esetében elhárult minden akadály a csatlakozás elől.
Mit tartalmaz a memorandum?
A dokumentum főleg három ügyre összpontosít: a terrorizmus elleni harcra, a fegyverkereskedelemre és a török kiadatási kérelmekre.
Noha Finnország és Svédország régóta terrorszervezetként tartja nyilván a Kurdisztáni Munkáspártot (PKK), a memorandumban azt is vállalták, hogy „fel fognak lépni a PKK és minden más terrorcsoport, illetve az ezekhez köthető és ezek által inspirált szervezetek vagy hálózatok tagjainak tevékenysége ellen”. Amellett is elkötelezték magukat, hogy szorosabban együtt fognak működni Törökországgal „e terrorcsoportok tevékenységének megakadályozása” érdekében.
Kulcsfontosságú az az ígéret, miszerint nem fognak támogatást nyújtani a szíriai kurd Demokratikus Unió Pártjának (PYD) és katonai szárnyának, a Népvédelmi Egységeknek (YPG), amelyek Ankara szerint szorosan kapcsolódnak a PKK-hoz, miközben számos nyugati ország az egyik leghatékonyabb erőként tekint rájuk az Iszlám Állam terrorszervezet elleni harcban. Fontos kiemelni, hogy a memorandum nem tartalmazott olyan török ultimátumot, amelynek alapján terrorszervezetnek kellett volna nyilvánítani az YPG-t.
Az is egyértelmű engedmény Ankarának, hogy a felek megerősítették, hogy nem áll fenn közöttük semmilyen fegyverembargó. A legnagyobb konfliktusos ügyet a kurdok esetleges jövőbeli törökországi kiadatása jelentette, amely érzékeny téma Svédországban, ahol becslések szerint nagyjából százezer kurd származású ember él.
A szövegben az áll, hogy „Finnország és Svédország gyorsan, alaposan le fogja bonyolítani Törökország terrorgyanúsítottakra vonatkozó kitoloncolási vagy kiadatási kérelmeit, figyelembe véve a Törökország által rendelkezésre bocsátott információkat, bizonyítékokat és hírszerzési értesüléseket”. Továbbá, mint írták, „létre fogják hozni a szükséges kétoldalú jogi kereteket a kiadatás és a Törökországgal folytatott biztonsági együttműködés könnyítése érdekében, összhangban az európai kiadatási egyezménnyel”.
Lehetséges, hogy az egyezség ártani fog a svéd kormányzó Szociáldemokrata Pártnak a szeptemberi parlamenti választás előtt, ugyanis egyesek az országban menedéket kereső számos kurd elárulásaként tekinthetnek erre.
Mikor csatlakozhat a két ország a NATO-hoz?
A NATO vezetői június 29-én meghozták a szimbolikus döntést, és felkérték Finnországot és Svédországot a csatlakozásra. A tényleges csatlakozási jegyzőkönyvet azonban valószínűleg csak majd jövő héten írják alá Brüsszelben a harminc jelenlegi NATO-ország nagykövetei. Ezután megkezdődik a ratifikációs folyamat a tagállamok nemzeti parlamentjében. Ez normális körülmények között nagyjából egy évig tart, de egyes országok részéről már elhangzottak ígéretek az eljárás felgyorsítására. Ez azt jelenti, hogy Svédország és Finnország akár már ősszel a NATO 31. és 32. tagjává válhat.
Miért olyan jelentős lépés ez?
Mindenekelőtt ez óriási politikai irányváltást jelent mind Finnországnak, mind Svédországnak. Helsinki hátrahagyja a finnlandizáció kifejezés kialakulásához vezető, egyedi hidegháborús státuszának utolsó maradványait is. Ennek keretében a Szovjetunió lehetővé tette az ország függetlenségét, amely ezért cserébe nem ellenezte jóval nagyobb és erősebb szomszédja külpolitikáját. Stockholm számára még ennél is nagyobb a váltás, az ország ugyanis az immár több mint kétszáz éve tartó semlegességét adja fel napjainkban.
A két északi állam felvétele a NATO-ra is jelentős kihatással lesz. Finnország, ahol máig él a férfiak általános sorkötelezettsége, háború esetén 280 ezer katonát tudna mozgósítani, ezenkívül van további kilencszázezer tartalékosa, így a NATO egyik legnagyobb hadseregével rendelkezik. Finnország már most is teljesíti a NATO azon célkitűzését, amelynek értelmében a bruttó hazai termék (GDP) két százalékát kell évente védelmi kiadásokra fordítani. Ennek mindössze a szövetség kilenc tagja tesz eleget jelenleg. Ahogyan a világ egyik legnagyobb fegyverexportőrének számító Svédország is célul tűzte ki a katonai költségvetés ilyen mértékű növelését.
És akkor még nem is beszéltünk a bővítés Európa biztonságára és geopolitikájára gyakorolt hatásairól. Így Oroszország kivételével az egész balti térség NATO-terület lesz, illetve az 1300 kilométeres finn–orosz határ lesz a katonai szervezet leghosszabb határa a jelenlegi legnagyobb ellenségeként számontartott Oroszországgal.
