Az energiaválság sokféle válaszreakciót csalt elő az uniós tagországok vezetőiből, sokan például új atomerőművek építését kezdték szorgalmazni. A krízis végül a vártnál sokkal hamarabb véget ért, de érdemes mérlegre tenni, hogy néhány, az atomra tétet tevő országban meddig jutottak.
Már háromnegyed éve zajlott az Ukrajna elleni fegyveres háború, amikor 2022 decemberében a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség (IAEA) weboldalán megjelent interjúban Fatih Birol, a Nemzetközi Energiaügynökség (IEA) ügyvezető igazgatója mérleget vont „az első globális energiaválságról”. Az IEA vezetője tényként kezelte, hogy a világ által sosem látott helyzetben vagyunk, ami „hatással van az olajpiacokra, a gázpiacokra, a villamosenergia-piacokra és a szénpiacokra”, ugyanakkor elég furcsa választ adott arra a kérdésre, hogy mennyire lehet megoldás az atomenergia erre a helyzetre. Birol közölte, hogy számos ország fontolgatja az atomenergiát, aminek az az oka, hogy „az atomenergia az energiaszektor egyik lehetősége lehet az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentésére, ami segíthet az országoknak elérni az általuk bejelentett célokat”, és így sok országban „megértik, hogy az atomenergia – ha biztonságosan üzemeltetik – támogatást nyújthat országaik villamosenergia- és energiabiztonságához”.
Ugyanakkor nem azt mondta, hogy ezért atomerőműveket kellene építeni, hanem azt, hogy „a tények azt mutatják, hogy atomenergia hiányában sokkal nehezebb és költségesebb lesz elérni a nemzetközi klímacélokat”.
Az atomenergia-ipar hivatalos platformján közölt interjút azért érdemes visszaidézni, mert a már az orosz–ukrán háború előtt is atomerőmű-építést szorgalmazó francia, brit, cseh, szlovák, lengyel, szlovén és magyar kormány mellé az energiaválság besorolta a svéd, a holland, a dán, de a román, a bolgár, az észt és a svájci politikai hangokat is Európában. Csakhogy az energiaválság mostanra gyakorlatilag elmúlt, atomerőmű-építésbe pedig még az a magyar kormány sem kezdett bele, amely ráadásul – egyedül az EU-ban – továbbra is kitart az oroszok mellett. Magyarországra az lehet a legnagyobb hatással, ha a régióban máshol is épül nukleáris termelőpotenciál, nem csak Pakson. Ezért három, a témában alaposan elmélyült, atomerőmű-építésre készülő tagországot néztünk meg, meddig jutott.
Csehország makacs
Az építendő új nukleáris blokkoktól várt energiabiztonság szólamai nem tűntek el. Az erről szóló kormányzati kommunikációk közös nevezője az lett, hogy másképp nem látják elérhetőnek a szén-dioxid-kibocsátás csökkentését, az EU-s nettózéró-vállalást, mint hogy növelni kell az energiamixben a tiszta energia arányát, ami atomerőművek építésével a növekvő villamosenergia-fogyasztási igényeket is képes kezelni, ami biztonságosan koncentrált, olcsó és kiszámítható energiatermelési megoldást jelenthet az adott országnak. Ez igaz a csehországi atomerőmű-álmokra is. De nem az energiaválság szülte, hogy Prága további új atomerőműveket akar építeni. Az már meglepőbb, hogy miután korábban nyilvánvalóvá tették, hogy oroszokról szó sem lehet az építés során (az Átlátszó megírta, hogy 2021-ben bizonyosságot nyert, hogy a vrběticei lőszerraktár 2014-es felrobbantása az oroszok műve lehetett – ez pedig véget vetett a Roszatom csehországi álmának), most az is kiderült, hogy az amerikaiakat sem szeretnék bevonni. Január végén a cseh kormány jelezte: nem kér a Westinghouse szolgálataiból, miután az amerikai cég nem teljesítette a dukovanyi atomerőmű négy új blokkjának építésére kiírt pályázat feltételeit.
A versenyben maradó francia EDF és a dél-koreai KHNP (Korea Hydro & Nuclear Power) április közepéig adhat be ajánlatot – amelynek azonban kötelező érvényűnek kell lennie. Prága ugyan eredetileg csak egy blokk építésére vonatkozóan készült pályáztatni, de a kormányváltást követően elvégzett új számításokból az derült ki, hogy több reaktor fajlagosan kevesebbe kerül. Négy új blokk esetében ez akár 25 százalékot is jelenthet. E számítással kapcsolatban érdemes tudni, hogy a publikált sajtóanyagokban nem szerepel például az alapul vett reaktorméret sem, márpedig az EDF csak az 1600 MW-os (EPR-) blokkal, a KHNP pedig 1400 MW-os (APR1400-) blokkal tud nevezni.
Ehhez kapcsolódóan: Paks II.: az évszázad beruházásától az elherdált évtizedig
A cseh ambíciókkal kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy a francia építők jelenleg három ilyen blokkal szenvednek – eggyel Franciaországban (Flamanville–3), kettővel az Egyesült Királyságban (Hinkley Point C1, C2) – az időpontcsúszások és a költségek elszállása miatt. Bár a dél-koreai jelentkező tavaly decemberben odahaza, tízévnyi munkát követően készre jelentett egy új blokkot (Shin Hanul 1), de eddigi egyetlen expanziós projektje, az Egyesült Arab Emirátusnak épített négyblokkos atomerőmű (Barakah) még mindig nincs teljesen készen, pedig az az építés már 2011 márciusában elkezdődött. (Az a francia ígéret pedig, hogy az EPR-típusú reaktorok frissített változatát – EPR2 – építenék majd maguknak vagy bárkinek, aki megrendeli, nem kevésbé kockázatos, mivel e reaktormodellnek még referenciája sincs.)
A cseh „egy blokk helyett négy, mert úgy olcsóbb” elv érvényre juttatásának elsődleges feltétele, hogy Csehországnak legyen harminc-hatvanmilliárd eurója a kalandra. A Barakah erőművet az eredeti húsz helyett 32 milliárd dollárból sikerült megépíteni, a brit Hinkley Point C-re viszont (amely ráadásul csak két reaktort jelent) az EDF januári határidő- és költségupdate-je már harmincmilliárd fontot is meghaladó költséget valószínűsít, és azt, hogy az eredetileg tervezett 2023 helyett 2030-ban vagy még később lesz csak hálózatra kapcsolás. A korábbi nyilatkozatok alapján ez ügyben a csehek abba kapaszkodhatnak, hogy egy új reaktor építési és beüzemelési költségét (2020-as árakon számolva) 160 milliárd cseh koronára, vagyis 6,5 milliárd euróra kalkulálták. Ez a becslés azonban csak annyira pontos, mint az, hogy a kormány ígérete szerint az első új blokk 2036-ban már működni fog.
Az április közepéig beadható pályázatokat a CEZ energiaóriás (amely többek között a dukovanyi és a temelini atomerőmű tulajdonosa és üzemeltetője) fogja értékelni. Erre a cseh kormány a cégnek mindössze másfél hónapos határidőt adott, ráadásul azzal, hogy a döntést – vagyis hogy ki építsen Csehországban új atomerőművet, és milyet – saját hatáskörben fogja meghozni.
Csak tavaly októberben kapcsolták be Szlovákiában a több évtizedes csúszással, de végül elkészült Mochovce 3 blokkot, és mivel még építik a 4-est, új atomerőmű építéséről egyelőre csupán teoretikus kommunikáció zajlik. A már átadott és a majdnem kész atomerőművi egységek a Paksi Atomerőműhöz hasonlóan VVER-440-es blokkok. Üzembe állásuk csúszását jelzi, hogy a Mochovce 1 és 2 blokknak 2028-ban, illetve 2030-ban lejár az üzemideje. Ez utóbbi hosszabbítása esetén új erőmű építése még kevésbé lehet aktuális, ennek ellenére Roman Sporina, a Jadrová energetická spoločnosť Slovenska (JESS; Szlovák Nukleáris Energiavállalat) vezérigazgatója már jelezte: 2040–45 között „nem lesz elég áram” az országban, ezért el kellene gondolkodni azon, hogy a másik szlovák atomerőmű, a Bohunice telephelyén építsenek majd további nukleáris termelőegységeket. A felvetésre azonban már a hivatalosnak tekinthető válasz is megérkezett: Ján Mazánik, a Slovenské elektrárne (lényegében a szlovák MVM) egyik vezető menedzsere más szakértőkkel egyetértve közölte, hogy Szlovákiának inkább jól szabályozható, rugalmas áramtermelő forrásokra van mostantól szüksége, a gyors teljesítményváltásra képtelen atomból már van – és lesz – a rendszerben elég.
Szlovénia kivárós
A lengyel, de a cseh helyzethez képest nyugodt, megfontolt, lassú lépések mellett tart ki Szlovénia. Már az orosz–ukrán háború kitörése előtt is voltak olyan kormányzati megszólalások, hogy idővel ki kellene cserélni a Krško mellett a horvátokkal kalákában működtetett blokkot. Az 1981-ben üzembe állított, 2015-ben még húsz évvel üzemidő-hosszabbított nyomottvizes reaktor (696 MW) helyére 2021 júliusában az infrastrukturális tárca által kiadott energiaengedély alapján úgy tűnt, hogy egy akár 1100 MW teljesítményre képes utódot is elképzelhetőnek tartanak. Most ott tartunk, hogy a második szlovén atomerőműnek az 1600 MW-os méret lenne a leginkább megfelelő – Robert Golob miniszterelnök azt is bemondta, hogy ez kilowattonként (kW) hétezer euróba kerülne, tehát 11 milliárdból megépítenék. A számításokat a politikus nem gondolta túl: ennyibe került a finnországi EPR-blokk építése, tehát Szlovéniában is ez a keret.
Ez egyrészt azt jelentené, hogy már eldőlt: a franciák kapnák a megbízást, mivel a tavaly ősszel a krškói erőművet is működtető állami energiaszolgáltató, a GEN energija még fogadkozott, hogy hármas versenyre számítanak, arra, hogy az amerikai Westinghouse és a francia EDF mellett a dél-koreai KHNP-t is érdekli a projekt. Csakhogy az amerikaiak AP1000 típusa 1100 megawattos, a koreai APR1400-as 1450 megawattos, 1600-at csak a francia technika kínál. Másrészt viszont az ügyet egyelőre – legalábbis költségoldalon – lazán kezeli a szlovén kormányfő. Az Olkiluoto–3-építkezés ugyanis minden volt, csak olajozott és kiszámítható nem. A 11 milliárd eurós költség a 15 éves építkezés költsége lett, de ugyanez a technológia és építő a francia projektet (Flamanville–3) másfél éve már több mint 13 milliárd euróra árazta be, az Egyesült Királyságban épülő két EPR-blokk ennél is sokkal többe, 36-40 milliárd euróba fog kerülni legalább. Már ha se a francia, se a brit építkezés befejezése nem csúszik tovább.
Utóbbit árnyalja, hogy a GEN már nemcsak nevet adott az új erőműnek, de azt is kiszámolta, hogy a JEK2 évente 8 TWh villamos energiát tudna biztosítani Szlovéniának. „A JEK2-projekt egy hosszú távú beruházás egy modern, több mint hatvanéves üzemidővel rendelkező atomerőműbe. Az új atomerőmű így hosszú évtizedekre megbízható alacsony szén-dioxid-kibocsátású villamosenergia-ellátást biztosít stabil és kiszámítható áron, elősegítve a gazdasági és társadalmi fejlődést, valamint javítva Szlovénia összes lakosának életminőségét” – olvasható az energiacég tájékoztatójában. Az építkezés szükségességét január óta már ötpárti megállapodás is erősíti, de az így is némi bizonytalanságra utal, hogy miközben a parlamenti pártok és a szlovén állami főméltóságok (a köztársasági elnök, az országgyűlés elnöke és a Nemzeti Tanács elnöke is erősítette a pártelnöki találkozó fontosságát) egyetértettek abban, hogy „megfontolják az új egységgel kapcsolatos jogalkotási folyamat felgyorsításának lehetőségeit”, a korábban 2027-re kilátásba helyezett, a JEK2-projekt indításáról szóló legfőbb döntést, a népszavazást már inkább 2028-ra valószínűsítik. A miniszterelnöki hivatal közleménye szerint a 2030-as években az új erőmű így is a hálózatra kapcsolódhat.
Korábban Golob azt mondta, hogy ha nem változnak a jogszabályok, akkor az új szlovén erőmű reális építésbefejezési dátuma 2047 lenne. Ugyanakkor a kormányfő arról is beszélt ez ügyben, hogy a JEK2 megépítését Szlovénia önállóan „nem engedheti meg magának”.
Lengyelország: új utakon?
Az orosz–ukrán háborúban sok szempontból (katonailag, gazdaságilag, az USA és a NATO tekintetében stb.) megerősödött és stratégiai szempontból kiemelkedő fontosságúvá váló Lengyelországnak egy nagy gondja van: az energiaellátás. A jelenlegi lengyel energiamixben hetven százalék körüli széntüzelésről ugyanis a negyvenmilliós országnak le kell válnia. Január közepén Urszula Zielińska, az új lengyel kormány éghajlatért felelős államtitkára Brüsszelben kijelentette, hogy „Lengyelország kész követni azt az európai uniós célt, hogy 2040-ig kilencven százalékkal csökkentse a szén-dioxid-kibocsátását”. Sőt: kész kijelölni a szénerőművek leállításának időpontját is.
A két szélső dátumot a lengyel szélenergia-ipari Forum Energii és a szénbányászati szakszervezetek által elgondolt 2035, illetve 2049 jelenti. Előbbi friss jelentése éppen arról szól, hogy Lengyelország átlépte a 9 GW szárazföldi (onshore) szélerőmű-kapacitást, és jövőre kimerészkedik a tengerre (offshore), de a tempón és az ambíciókon gyorsan még tovább kellene emelni. Utóbbi viszont – amely az előző lengyel kormánykabinettel kötött „társadalmi szerződés” megmásíthatatlansága mellett érvel – a lengyel ipari, bányászati tradíciók és munkaerőkérdések mellett az átképzési, ipari szerkezetváltási és demográfiai mutatókba kapaszkodva a 2049-et is ambiciózus vállalásnak tartja. Feltételezve, hogy e két időpont között lesz a lengyel dekarbonizációs céldátum, a kérdésben az fog leginkább dönteni, hogy mi másból tudják majd előállítani a lengyel áramot, és mikorra.
A lengyelországi atomerőmű építés ötlete sem az ukrán háborúhoz kötődik, már 2020-ban is eléggé őrült ötletek jelentek meg a hivatalos csatornákon, és volt, hogy két milliárdos 2027-re már kész mini reaktorcsomagokat ígért úgy, hogy az SMR technológia kereskedelmi forgalomba azóta sem került – és abba az országba, ahol a hagyományos, nagyblokkos nukleáris technológiának sincs gyakorlatilag semmilyen előtörténete, tudása és tapasztalata. Ezzel együtt is: Lengyelország elkötelezte magát amellett, hogy atomerőműveket épít – és ezügyben az ebben nemzetközi, diplomáciai szinten is kételkedő Ausztriát is felvilágosították.
Ehhez kapcsolódóan: Nyúlnak lóketrec? Új helyszín került a magyar bolygó hollandi térképére
2022 októberében Mateusz Morawiecki akkori miniszterelnök bejelentette, hogy a következő években három nagy atomerőművet is építenek. Az elsőt az amerikai Westinghouse építheti meg Pomerániában, az ország közepén a dél-koreai KHNP, a harmadikat meg majd eldöntik. A tengermelléki projektre vonatkozó elvi határozat júliusban megszületett, majd tető alá hozták az atomerőmű tervezésével kapcsolatos szolgáltatás szerződését is; a Pątnów–Konin régióba megálmodott KHNP-építkezéssel kapcsolatban pedig novemberben a lengyel klíma- és környezetvédelmi minisztérium elvi határozatot adott ki.
Azt is világgá kürtölték, hogy 2026-ra tervezik az első (amerikai) blokk építésének megkezdését. Csakhogy a választások eredményeként a jobboldali konzervatív PiS vezette kormány helyére új politikai erők kerültek Donald Tusk vezetésével.
Az amerikai érdekszférában megerősödő Lengyelország fegyvereket, cseppfolyós földgázt (lng) és atomerőmű-építésre vonatkozó ígéretet is kapott Washingtonból. Ám január végén a lengyel szaksajtó arról írt, hogy Varsó inkább mégis Franciaország felé kezdett kacsintgatni. Nem sokkal később a Rzeczpospolita el is magyarázta a fordulat okát: a Tusk-kormánynak arra is készülnie kell, hogy ha ismét Trump lesz az amerikai elnök, akkor a NATO európai jelenlétének gyengítésével Lengyelország egyedül maradhat a putyini Oroszországgal szemben. Erre az az észszerű válasz, ha európai szövetségeseket keres – például a franciákkal fűzi szorosabbra a viszonyt.
Áttörés ugyan nem történt a lengyel és a francia kormány közti, a kereskedelmi célú atomerőmű építésének lehetőségeiről szóló tárgyalásokon, de ez inkább már a franciák miatt alakult így. Párizs kinyilvánította, hogy kész támogatni a lengyel szénmentesítési elképzeléseket, és hogy szerinte is jó ötlet az atomra tenni villamosenergia-forrásként, de a felek a szerződés előkészítéséig sem jutottak el. A franciák annyit vállaltak, hogy lengyel vállalatokat is bevonnának a nukleáris projektbe, de ez valójában nem túl sok. Már ahhoz képest nem, hogy a Westinghouse konkrét ajánlatot tett arra, hogy az első lépésként elképzelt hat nukleáris erőművi blokk megépítésének akár mindegyikét magára vállalja. Január végén ebből annyi konkretizálódott, hogy ők építenék az első, Pomerániába megálmodott atomerőművet, amely végül 3750 MW termelési plafonra lenne képes. Ez 2033-ra – legalább is az első blokk – áramot termelne a lengyel hálózatra. E vállalásban azonban máris keletkezett egy kis zavar, miután kétségek merültek fel a bombabiztosnak tartott helyszínt illetően. A 2015-ben kezdett környezetvédelmi eljárás lezárult ugyan, de a határozat még mindig nem jogerős, mivel többen is megtámadták.
Február végén a francia atomlobbista, Philippe Crouzet újfent megerősítette az EDF részvételi szándékát a Lengyel Nukleáris Energiaprogramban (PPEJ), azt ígérve, hogy a francia állami energiavállalat mindenre kiterjedő munkát vállal a tervezésben-építésben-kivitelezésben-üzembe helyezésben. Az integrált ajánlatot adó EDF saját elmondása szerint „az egyetlen szereplő, aki atomerőműveket épít a kontinensen”, de a teljes képhez az is hozzátartozik, hogy nem túl fényes a helyzete. Az állami vállalat mögött eleve a francia kormány (állam) áll, az államosításra a cég csődközeli helyzete kényszerítette a kormányt, miközben az EDF odahaza és külföldön is próbálja túlélni a küzdelmes időszakot. A már folyamatban lévő EPR-reaktor építési projektjei (Flamanville–3, Hinkley Point C) csúszásban vannak és drágulnak, a francia atomerőművi flotta pedig épp csak visszanyerte az egyensúlyát a 2022. évi blama után (volt az évnek olyan időszaka, amikor a reaktorok több mint fele állt – zömmel kényszerű javítás és karbantartás miatt). Így ha Lengyelország valóban a franciák felé fordul, konkrétabb ígéreteket kell kicsikarnia.
Apró, de jelzésértékű lépés, hogy finn cégek szerződtek le tanácsadóként az első lengyelországi atomerőmű-építés projektjéért felelős, állami tulajdonú Polskie Elektrownie Jądrowéval (PEJ). A Fortum és TVO Nuclear Services (TVONS), amely a szintén francia építésű Olkiluoto–3 atomerőművet működteti, technikai támogatást nyújt a PEJ-nek az erőműépítés engedélyezési és tervezési szakaszában, és „segíti a PEJ-t azon képességek fejlesztésében, hogy atomerőmű üzemeltetője lehessen”.
