Akadálymentes mód

A legfrissebb hírek

Így lettem száműzött tüntető – ő a fiatal belarusz a híressé vált fotóról


Az ikonikus kép Makszimról és a rohamrendőrről 2020. augusztus 9-én Minszkben (Fotó: Szergej GAPON / AFP)

Makszimot és az őt vezető rohamrendőrt 2020. augusztus 9-én fényképezték le, amikor Belarusz politikai jövője volt a tét. Most annak a bizonyos éjszakának a tapasztalatairól beszélt a Szabad Európa minszki irodájának, és arról, hogy szerinte miért nem változtatnak semmin a szankciók.

Makszim építőipari vállalkozást vezetett az apjával Minszkben. Azt mondja, nem érdekelte különösebben a politika, bár mélyen belül megvetette a rezsimet, annak puszta létezését is Európa szívében, a XXI. században.

„Sok helyen jártam – az Egyesült Államokban, Kínában, európai országokban –, tudtam, hogy másmilyen is lehet az élet. Nem kell olyannak lennie, mint a miénk. Ilyen magas megélhetési költségekkel, a hatóságok hozzáállásával a polgárokhoz, feszültséggel az emberek között. És ami a legfontosabb: nem muszáj olyan »államfőnek« hatalmon lennie, mint a miénk.”

Aztán jött a választás 2020. augusztus 9-én.

Ünnepből tiltakozás

Makszim azt mondja, izgalmas esemény volt. A közvélemény-kutatási adatokhoz hozzáférő forrásai szerint Szvjatlana Cihanouszkaja lekörözte az összes többi jelöltet.

Mint fogalmaz, Aljakszandr Lukasenka országlása alatt született, és soha nem ismert másik elnököt. Itt azonban végre változást értek el. Lukasenkának azonban nyilvánvalóan saját meglátásai voltak az ügyben, és volt hadserege is.

„Kimentünk ünnepelni, de tiltakozásba torkollt.” Az emblematikussá vált fénykép augusztus 9-én késő este készült. Mint mondja, azt ünnepelték, amit akkor a győzelmüknek hittek.

„Aztán ezek az egyenruhás, sisakos rohamrendőrök – úgy néztek ki, mint a fekete csótányok – megjelentek az utcákon.”

„Fekete csótányok verték az embereket”

Makszim korábban gyakran sétált a Sportpalota környékén. Most hirtelen ugyanott, ahol sétálni szokott, robbanások zaja hallatszott, villanógránátok robbantak és rendőrök verték az embereket.

„Ilyet még életemben nem láttam. Senki sem volt felkészülve erre. Nem mondanám persze, hogy komoly összecsapások történtek pusztán rohamrendőrök vertek fegyvertelen embereket.”

A képen Makszim mellett az apja, a felesége és egy rohamrendőr látható. A rendőr először őrizetbe akarta venni, de Makszim beszélt vele, és meggondolta magát. A fiatal férfi szerint valami biztosan „lejátszódhatott benne”.

Néhány perc múlva újabb verekedés tört ki, Makszim szem elől tévesztette a rendőrt, aki meggondolta magát a letartóztatását illetően. Nem tudja, mi lett vele. Azt mondja, hogy a rendőrsorfalban állók nyolcvan százaléka nem csinált semmit, csak állt ott, nem értették, mi történik; csak azt tudták, hogy parancsba adták nekik, hogy üssék az embereket.

„Néhányan azonban lelkesen csapkodtak a gumibotjaikkal, még csak parancsra sem vártak. Igazi szörnyek voltak, látszott rajtuk, hogy élvezik, amit tesznek.”

„Ha meg kell halni, hát meghalok”

„Mosolyogva álltam a rendőrök elé, nem mentem sehova. Akkor még arra is gondoltam: ha meg kell halnom, hát meghalok” – mondja Makszim.

Csendesen állt, miközben a tüntetők tömege elszaladt mellette. Aztán rohamrendőrök jöttek utánuk, és néhány ütést mértek rá is. Mint mondja, akkor még azt hitte, a rendőrség azért van ott, hogy betartassa a törvényt. Később kiderült, mekkorát tévedett.

Végül a rendőrök a földre teperték, és megpróbáltak lent tartani, de nem tudták legyűrni, amíg abba nem hagyta a harcot. Akkor felemelték, és azt mondták, menjen haza.

„Mondtam nekik, hogy sehova nem megyek. Végül közöltem, hogy a hazám érdekében vagyok ott. Egy rakás rendőr csúnyán megvert, amikor ezt meghallották.”

Ezer helyen hozták le a képet

Ott volt a felesége is, aki ápolónő: segített az elsősegélynyújtásban. Az apja kiszabadította a rendőrök közül, de meglepetésükre sem Makszimot, sem az apját nem vitték el a rendőrök. Azt mondja, hogy a következő napokban egyáltalán nem aludt. Egész nap dolgozott, éjjel pedig az utcán tüntetett. Amikor a hatóságok feloldották az internet letiltását, ezer hívása volt, mert mindenhol közzétették az emblematikussá vált képet róla és a rohamosztagosról.

„Nem akartam ilyen dicsőséget. Nem mindennapi a külsőm. Egy nap láttam, hogy zsaruk rontanak az épületbe, ahol az irodánk található, és kirángatnak egy rasztafrizurás fickót. Nyilván engem kerestek.”

Menekülés Angliába

Makszimnak volt érvényes brit vízuma, ezért úgy döntött, hogy elmegy Belaruszból. „Itt, az Egyesült Királyságban biztonságban vagyok, ez a legfontosabb. Kértem politikai menedékjogot, most várom, hogy elbírálják az ügyemet.”

A fiatal férfi úgy érzi, nem tehet semmit Belaruszért. Az intenzív utcai tüntetések „éjszakai partijai” nélkül, mint amilyenek a választások utáni első napokban voltak, lehetetlennek tűnik bármit is tenni. A tiltakozások elején igazán érezte, hogy, ahogyan fogalmaz, „97 százalékot” képviselnek (hivatkozás egy népszerű mémre, amely azt állítja, hogy a belaruszok 97 százaléka ellenzi Lukasenka rendszerét – a szerk.). Most viszont már nem tudja, így van-e.

Szerinte nem fog lelépni Lukasenka

„Nem hiszem, hogy a szankciók vagy bármi más segíteni fognak” – fogalmaz a fiatal, aki ezt azzal indokolja, hogy szerinte vannak olyan országok, amelyek veszélyesebbek a világ számára Belarusznál, például Észak-Korea. Mint mondja, még azok esetében sem látszik semmi változás. „Miért lépne le most Lukasenka? Csak azért, mert az emberek azt skandálják: »Távozz!«?”

Azt mondja, hogy amikor elhagyta Fehéroroszországot, keresni kezdték az apját, és neki is menekülnie kellett. Most együtt vannak az Egyesült Királyságban, és egyelőre szó sincs arról, hogy hazamennének.

XS
SM
MD
LG