Akadálymentes mód

A legfrissebb hírek

Kaláka-varázs


A párizsi Liszt Intézet színpadán a Kaláka együttes zenél 2020 szeptember 25-én. Balról-jobbra: Becze Gábor, Radványi Balázs, Gryllus Vilmos és Gryllus Dániel

A nyelvek európai napja alkalmából szeptember 25-én a Kaláka koncertezett Párizsban a Magyar Intézetben, azaz új nevén a Liszt Intézet – Magyar Kulturális Központban.

Kaláka-koncertre indulunk. Metróval megyünk. Zsúfolt a metró. Nagy a tömeg. Az egyik ülésen kuporodó lányom arcába lehel egy állva utazó svéd család legkisebb tagja, miközben az anyukája könyöke a lapockámban pihen meg. Tudtuk, hogy ez lesz, nem is akartunk emiatt elindulni. A párizsi utakon bevezetett 30 km-es sebességkorlátozás következtében minden körülményes lett: egyre több a dugó, parkolóból meg egyre kevesebb, a tömegközlekedési eszközök pedig egyre tömöttebbek. Tömegközlekedés. A nagylányom most érti meg, miért hívjuk így magyarul a buszt, a metrót. A gyerek ideges, már-már attól tartok, hogy pánikrohamot kap. Régóta nem metrózott, erről is a Covid tehet.

„Szálljunk le! Utálom a metrót! Mikor lesz már olyan, hogy nem kell félnünk se a vírustól, se a tömegtől? Nincs is kedvem menni.”

„Nekem sincs kedvem menni, de jó lesz majd ott lenni” – mondom, mert tényleg úgy gondolom, hogy kétévnyi önkéntelen kultúrböjt után nem lehet némi kis kellemetlenség miatt kihagyni egy párizsi Kaláka-koncertet. A koncert amúgy is ingyenes.

Liszt Ferenc és Párizs

Lehet, hogy épp az ingyenesség az oka, hogy amikor az intézet aulájába érünk, szinte senki sincs még ott, holott már majdnem 5 óra; akkor kezdődne a koncert ugyanis. A barátaink időben jöttek, hogy jó helyet foglalhassanak a tömeget megelőzve. Amikor odaérünk, arról beszélgetnek, hogy a magyar intézet új nevet kapott, s hogy vajon mennyire vallotta magát Liszt magyarnak, vagy mennyire volt kozmopolita.

A párizsi orosz intézet például Puskin névre hallgat, de az orosz zeneiskolát Rahmanyinovról nevezték el, így a név alapján lesznek, akik azt hiszik, hogy ez is konzervatórium, ahol talán a franciák által is méltatott magyar módszerekkel oktatnak. De zeneoktatás itt egyáltalán nincs, be kell érni a koncertekkel, amelyeken – ha csak maszkkal és védettségi igazolvánnyal is, de – most már újra részt vehet a nagyérdemű.

A világon lévő többi huszonöt, idén szintén Liszt Ferenc nevére átkeresztelt magyar intézet közül azonban csak kevés dicsekedhet azzal, hogy a neki otthont adó városnak volt valami köze Liszthez. Ha azt nézzük, Lisztet Párizs tette világsztárrá: innen indult el a „lisztománia”.

Zenevarázs a színpadon

Amikor kinyitják a koncertterem ajtaját, nem is kell igyekeznünk, az első sorba ülhetünk.

Bodnár Zita, az intézet vezetője azt javasolja annak a húsz embernek, aki már elfoglalta a helyét, hogy türelmesen várják meg a többieket. A színpadon rengeteg hangszer: citera, cselló, mandolin, gitár, ukulele, amelyeket nemsokára megszólaltatnak a varázslók – mert tizenöt perccel később így konferálja fel a zenészeket az igazgatónő. Nincs telt ház, de legalább nyolcvanan vagyunk: felnőttek, gyerekek.

Végre elkezdődik az előadás.

Tengerecki Pállal nyitnak, és hirtelen tényleg olyan, mintha varázsütésre megváltozna körülöttünk minden. Elvarázsolódunk. Mintha kinyitottunk volna egy, a Narniából ismert szekrényt, amely egy más világba vezet át: kristálytiszta forrásokból merített, csengő dallamú, szép szavakkal teli vidékre, ahonnan szép zene árad. Mert hiába jelent a kaláka közösségben végzett munkát, mint amilyen a közös házépítés, inkább világteremtésnek kellene nevezni azt, amit ez a négy ember már több mint ötven éve csinál.

Több mint ötven év repertoárja

Hirtelen ellazul a metrón befeszült vállunk, a lányom is hozzám bújik, ölembe borul a feje. Aztán ezen a kinyílt ajtón bepillantva felénk sétál Tamkó Sirató Károly után Kányádi Sándor, Szabó Lőrinc, és velük jön egész Csíkország, az iciri-piciri ökröcskék; majd sorra repülnek be a terembe a költők verseiből gyúrt, a Kaláka által dallá formált madarak: cinkék, nanduk, gólyák, harkályok. Már-már úgy érezzük magunkat, mint a paradicsomban, szinte tapinthatóvá válnak a tollas szárnyak, a fülünkben zúg a túzok tolósíppal mímelt hangja, majd a dél-amerikai indiánokat idézi meg a charango. Mellettem a barátnőm felsóhajt a fakatona hallatán, ő már félig a gyermekkorában jár, ahol a lemezt rongyosra hallgatta, de eszébe jut a majd tízéves fia születése is, akinek sokat énekelte ezt. A kisfiú ott ül, bólint, persze emlékszik ő is.

A dalokkal egybefonódik az én és a gyerekeim gyermekkora is. Eszembe jut anyukám hangja, ahogy énekli őket. Eszembe jut, hogy a nagyobbik lányommal utoljára Melbourne-ben jártunk Kaláka-koncerten, mert akkor épp ott éltünk. Ebbe a magyar versekből és világzenéből szőtt zenevilágba bárhol be lehet lépni, átível határokon, generációkon. Tényleg varázsvilág.

Ez a legjobb munka a világon! Verseket megzenésítve énekelni, járni városról városra, gyerekeket boldoggá tenni! – súgom a barátnőmnek, miközben arra gondolok, hogy minden szó, minden dallam ott hordoz magában egy szelet nosztalgiát, egy szelet hazát, egy kis gyermekkort.

Azért sok ismétléssel jár ez is, ugyanazokat a dalokat elénekelni újra és újra – mondja a barátnőm, miközben Gryllus Vilmos pislogni kezd. Nem működik a mikrofonja.

Aztán egyszer csak begerjed a rendszer. „Brrrr!” – zúgnak a hangfalak. Kizökkenünk.

Poszt-Covid-koncert, a pandémiageneráció és a rossz hangosítás

S tényleg ez már nem madárház, nem varázsvilág, nem Csíkország, hanem ismét a párizsi magyar intézet. Ismét Párizs; vagy talán Budapest? A hangosításért felelős fiatal férfi rohangál fel s alá, miközben a zenészek folytatják a mesélést. Az együttes tagjai nem csinálnak nagy ügyet abból, hogy rosszak a mikrofonok. Nem zavarja őket a sok, a pandémia idején született kisgyerek sem, akik beállnak a színpaddal háttal, és néznek minket, a közönséget, tátott szájjal. Nézik, ahogy tapsolunk, tán azt hiszik, a lelkesedésünk nekik szól.

El is szégyellem magam, mit keresek én itt, az első sorban, ide csak gyerekeknek kellene ülni. Be is fogadunk gyorsan magunk mellé egy kis királylányt, aki épp arra sétál.

Talán a késés, talán hogy uzsonnaidő van, talán hogy a gyerekek egyre kevésbé tudnak figyelni (fogjuk ezt is a Covidra?), de elfárad a fiatal közönség. Ideges, tehetetlen szülők laposkúszásban, hatalmas karnyújtásokkal kapkodják le a színpadról, a lépcsőkről a gyerekeket.

Először nem értem, sokan minek hozták ide a sok apró-kicsit, minek kínlódnak itt velük. De aztán úgy gondolom, hogy mindenkinek joga van bárkit idehozni. Mindenkinek van joga itt lenni. Mert aki itt van, az tényleg itt akar lenni. Az a szülő, aki idemetrózott és idecipelte a gyerekeit, az biztosan át akar adni valamennyit a Kaláka-varázsból – még ha csak egy morzsányit is – a következő generációnak. (Bár lehet, hogy vannak olyanok, akik maguk miatt jöttek, és nem volt hova tenni a gyerkőcöt.)

Hazavisszük a varázslatot

A koncert véget ér. A gyerekem lenyugodott. Vásárolni akar. Nemcsak egy, hanem két-három CD-s könyvet.

„Nem magamnak akarom őket, Anya, hanem a kistestvéremnek!” – győzköd.

Így egy apró szatyorban visszük haza az összes madarat, az egész állatvilágot, a fakatonát meg a Tengerecki fivéreket, hogy közösen, kalákában építkezhessen belőlük majd a következő néhány generáció az elkövetkező még legalább ötven évre.

XS
SM
MD
LG