Háromszor ült börtönben – egyszer még Brazíliában is, ahol egy kiló kokainnal a gyomrában bukott le a reptéren. A brazil börtönben megtért, és miután leülte a büntetését, Magyarországon kezdett új életet; már sokadszor. Szülek Istvánnak jelenleg négy munkahelye van. Dolgozik pékségben, segít az ukrajnai menekülteknek, mentorként foglalkozik a függőséggel küzdőkkel a Fiatalkorúak Drogterápiás Otthonában, és a Baptista Szeretetszolgálatnak is besegít. István tizenöt évig volt heroinista, árulta is a kábítószert. Nagyinterjú arról, hogyan jutott el az erős mínuszból a pluszba, és hogyan segít most, és miért a menekülteknek és a szenvedélybetegeknek.
Hogyan lesz egy egykori heroinistából maratonfutó?
Nem áll ez olyan messze egymástól.
Vannak közös metszéspontok?
Persze, szenvedélybeteg vagyok, a futást is szenvedélybetegként csinálom. Az tök jó, ha valaki azt mondja, hogy hetente háromszor elmegyek és futok fél órát. Én ezt nem tudom megcsinálni. Bennem az van, hogy ha tudok ötöt, akkor menni fog a hat is, és ha megy a hat, akkor egy maratont is le tudok futni. Múlt hévégén 52 kilométert futottam a Suhanj! Alapítvánnyal.
Szeptember 25-én a berlini maratonon is indulsz. Hogy jutottál el idáig?
Egyszer csak felhívott a Suhanjból Salamon Szandi, és azt mondta, hogy arra gondoltak, hogy idén három embernek fizetnék a berlini maratont utazással, szállással, nevezéssel együtt. Nem kell semmit tennünk, csak menjünk ki, és érezzük jól magunkat. 23-án van a szülinapom, ezt kaptam. Ők ezt nem tudták, de gyakorlatilag ez a születésnapom, ennél nagyobb, csodásabb ajándékot még nem kaptam senkitől.
Kézenfekvő, hogy tizenöt év heroinozás után segítő lesz belőled?
Annyi mindent kaptam, most szeretnék visszaadni. 37 évesen minden képzettség nélkül, tizenöt éves heroinos múlttal mégis milyen terület felé orientálódhattam volna? Nagy valószínűséggel akkor már nem lett volna belőlem se mérnök, se jogász. Viszont volt és van olyan terület, amiben jó vagyok, mert benne éltem egész végig, ez pedig a segítő szakma, amivel találkoztam pró–kontra, hiszen a saját bőrömön tapasztaltam meg ezt az egészet. Megpróbálom jól csinálni, ezzel is visszaadva, mert én a rehabtól mindig csak kaptam egész életemben. Ezt a példát követem segítőként.
Négy éve dolgozol a Fiatalkorúak Drogterápiás Otthonában, ahol nagyon népszerű vagy a szenvedélybetegek körében. Kikkel foglalkozol, hogyan és miért?
Esetkezelő mentorként dolgozom, egyébként munkakoordinátorként kerültem oda, de a vezetőkkel rájöttünk, hogy a srácokkal elég jól megtalálom a hangot. Így emeltek ki, helyeztek esetkezelői, mentori munkába. Most már felnőtt mentoráltjaim is vannak a tinik mellett.
Milyen gyerekekről, milyen felnőttekről beszélünk? Milyen függőséggel kerülnek be ide?
A legjellemzőbb most már a dizájnerdrogok használata, mint például a biofű. Van egy részük, aki gyógyszer- és alkoholprobléma miatt kerül be. Ami meglepő egyébként, hogy 17 éves gyerek is van ott alkoholproblémával, és negyvenéves is biofű miatt. Nem feltétlenül életkor szerint oszlik ez meg, hogy a fiatalok ezt, az idősebbek azt használják. Ami nagyon ritkán esik be hozzánk, azok a klasszikus drogok: a kokain, heroin; ezek valahogy kicsúsztak a rendszerből.
A fő célom mentorálás közben nem feltétlenül az, hogy leszoktassak valakit a drogról. Én azt szeretném elérni a terápia végére, hogy egy más nézőpontot tegyen magáévá, mint eddig, és fel se merüljön benne a drogfogyasztás. Azt szeretném, hogyha a terápián a drogdependencia megszűnése melléktermékként jelenne meg, nem mint fő cél. Rengeteg terápiás módszert használunk, nagyon egyénre szabottat is. Van, akinél néha azt érzem, hogy nem neki kéne itt lennie, hanem a családjának nagyjából fél évig, hogy a családi dinamika változzon.
Az intézményben a mentorok elég nagy százaléka korábban függőként került kapcsolatba az intézettel, köztük te is. Hogyan lett belőled később segítő?
Amikor sikerült letenni a drogot, akkor a legtöbbünk elkezdte képezni magát, és mindeközben szociális ügyekkel is foglalkozott. Sokan így lettünk mentorok. A legfontosabb dolog, hogy ha odajön egy srác, akkor végig érezze azt, hogy szeretjük őt, érezze azt, hogy hibázhat, elronthat dolgokat, aminek következményei vannak. De nem az a következménye, hogy akkor nem szeretjük. Ez egy nagyon fontos része az itteni terápiának. Én is átmentem ezeken a folyamatokon, amiken ők. Talán ezzel hitelesebbé is válok a szemükben.
Elég kalandos, rögös és fájdalommal teli utad volt, mire segítő lettél. Hogyan csúsztál bele a drogokba tinédzser korodban?
Lakótelepi gyerek voltam, és esténként bandáztunk. Akkoriban nem is gondoltam, hogy van más formája is tinédzser kornak. Azóta kiderült számomra, hogy ez nem így van, de nekem ez akkor természetes volt. Volt például egy barátom, aki intézetben volt, és utána a fiatalkorúak börtönébe került, ahol meg is halt. Egy kicsit felnéztem rá, mert olyan igazi tökös csákó volt. A baráti köröm is így kezdett el kialakulni, főleg intézetisek voltak. Koncertekre jártunk, iszogattunk, tomboltunk. Ebben a társaságban ismerkedtem meg egy lánnyal, aki akkor már füvezett, elkezdtem én is füvezni velük. Akkoriban nem ilyen drogok voltak, mint most, volt kodein, oxyron, hidrokodon, és ezek is bejátszottak nálunk rendesen. Az is lett egyébként a vége, hogy a katonaságtól már két hónap után leszereltek a drogfüggőség miatt.
Hogy szereztél ott bármit?
Vittem magammal. Akkor azért nem volt ilyen, hogy ellenőrzés, meg nem is gondolt ilyenre senki. A két hónapnyi katonáskodásom alatt végig be voltam állva. A probléma akkor kezdődött, amikor már minden elfogyott. Kórházba kerültem. Ez valamikor ’84–’86 között volt.
Lett ebből bármilyen ügyed?
Nem. Én azt gondolom, akkor még nem volt a jog sem felkészülve, meg a rendőrség sem arra, hogy a drogból probléma lehet. Erősen kommunizmus volt még akkor. Nálunk nincsen drogprobléma, nincsen hajléktalan sem, és nem létezett munkanélküliség sem. Hogy lehetett volna problémám belőle? Hiszen azt mondták, hogy nincs is drog. Onnantól kezdve én gyakorlatilag drogoztam.
Hazamentél. Visszakerültél ugyanoda, ahonnan jöttél. Folytatódott minden tovább?
Minden. Portáztam párszor szórakozóhelyeken. A Dézsi Művelődési Házban, a Fekete Lyukban, ott meg is ragadtam nyolc-tíz hónapig. De amikor a Fekete Lyukban abbahagytam a melót, akkor már keménydrogokat fogyasztottam, és el is kezdtem árulni őket.
Hogyan csúsztál bele a keménydrogokba?
Említettem ezt a lányt, akit a koncerten megismertem. Amikor terhes lett, és gyereke született, akkor kapott egy lakást egy leánynevelő intézettől. Felmentem hozzájuk, ahol a pasijával éltek, és mondták, hogy van speedjük. De jó! Akkor előkerült a fecskendő. Megvan az élet értelme, ez csoda! Aztán elkezdtem én is ezt árulni. Egy szórakozóhelyen folyt ez az üzlet. Ott találkoztam először a heroinnal teljesen véletlenül. Valaki tartozott, és abban fizettek ki, gondoltam, próbájuk meg. Aztán gyakorlatilag a következő tizenöt év a heroin bűvöletében telt el.
Többször voltál rehabon. Mi adta először a lökést ahhoz, hogy elhatározd magad, hogy tiszta akarsz lenni?
Amikor elkezdtem heroinozni, akkor minden napra jutott belőle. De jött egy karácsony, és úgy döntöttem, hogy hazamegyek a szüleimhez, és velük töltöm az ünnepet. El is mentem, de néhány óra múlva kezdtem rosszul érezni magam. Ez volt az első elvonásom. És akkor még egy kicsit büszkeséget is éreztem, hogy na, én is drogos vagyok. Amikor elkezdődött ez a drogos dolog a nyolcvanas évek közepe felé, akkor egy teljesen más közeg volt, aki a drogot használta. Mondhatni ez egy közösség volt, amit nem feltétlenül a drog tartott össze. Nagyon sok olyan fiatal volt, akinek egyfajta tiltakozás volt ez az akkori idők ellen.
Te mi ellen lázadtál a droggal?
Nem azt éreztem, hogy valamit akarok, hanem azt éreztem, hogy ezt nem akarom, ami most van. Nem akarok így élni, ahogy azok az emberek, akik körülöttem vannak, mert azt láttam, hogy nem érzik jól magukat. Kicsit olyan üresnek, kilátástalannak tűnt az egész, és én nem így akartam leélni az életemet. De hogy mit szerettem volna, azt biztos, hogy akkor nem tudtam volna megválaszolni, bár nem is kérdezte meg tőlem senki.
Karácsony a szüleidnél, elvonási tünetek. A szüleid észrevettek rajtad bármit?
Nem hiszem, mert amikor már kezdett nagyon tré lenni a helyzet, akkor felültem egy buszra, és hazamentem, ahol egyből toltam egy adagot. De tudtam, hogy probléma van, és akkor édesanyám segített bejutni a Lipótra, ahonnan rehabra kerültem Topolánszky Ákoshoz. Ő vezette ezt a rehabot Ráckeresztúron, ez volt az első próbálkozásom, hogy leálljak, de nem sikerült.
Miért nem? Mi hiányzott hozzá?
Fájdalmas dolog drogosnak lenni, és nem gondolom, hogy akkor bennem ez egy nagyon erős elhatározás volt, hogy letegyem. Ez inkább anyukám elhatározása volt. Ennek ellenére már akkor sem gondoltam azt, hogy egész életemben így szeretnék élni. Azt képzeltem, hogy jó, most ez van, de aztán majd történik valami, amivel megoldódik az, hogy egy biztonságos közegben tudjak élni.
Mennyit voltál bent, és mi volt, amikor kijöttél?
Kilenc hónapot voltam bent, amit egyszer nyolc órára megszakítottam, és miután eljöttem, sikerült is másfél óráig tisztának maradnom. Aztán letelt a kilenc hónap, és fogalmam sem volt, hogy mit fogok csinálni, de úgy gondoltam, hogy már túl vagyok rajta, itt most edzettem egy kicsit, és nyugodtan mehetek majd koncertekre, kicsit piázunk, csajozunk, mekkora buli lesz. Kikerültem a rehabról augusztus elején, és akkor ismerkedtem meg az első feleségemmel. Az a társaság egy hajón élt a Margitszigeten, akikre rábízták egy másik hajó őrzését. Punkok voltak, őrületes volt. Jött egy lány, akit nem ismertem, éppen kutyát sétáltatott, elkísértem. Aztán beültünk egy moziba, és megkértem a kezét, egy hónap múlva összeházasodtunk. Ez volt az az időszak, amikor már elkezdtem árulni is a drogot.
Kézenfekvőnek tűnt, hogy árulod is és fogyasztod is?
Ez apránként történik. Nincsen éppen cuccod. Mászkálsz ide-oda. Figyelj, tudsz adni? Most már nem adok, mert sokkal tartozol. Gyakran mentem az árusokhoz. Albánok, szerbek árultak a Blaha Lujza tér környékén. Egy idő után azt mondták: odaadok neked ennyit, áruld ki, majd a végén elszámolsz a pénzzel. Ez valahogy így történt.
A feleséged mit szólt hozzá?
Ő is anyagos volt, ő is drogozott.
Hogy kerültél börtönbe először?
Úgy, hogy hülye vagyok és drogot árulok. A legegyszerűbb válasz ez. Volt egy lány, akinek adtam el cuccot. Akkoriban Hűvösvölgyben laktunk a feleségemmel. Egyszer épp hazafelé mentem, amikor jött ez a lány, és kért anyagot. Felvittem hozzánk, majd elment. Aztán éjjel kettőkör csengettek, kinéztem, és ott állt a lány az ablak előtt, kinyitottam az ajtót, és máris jöttek befele a rendőrök, és egyből el is vittek. Kedvezménnyel ültem két évet. Érdekes volt, mert évekkel később találkoztam ezzel a lánnyal egy önsegítő csoport gyűlésén. Megkérdezték, hogy akar-e valaki valamit mondani. Mondta ez a lány, hogy azt szeretném mondani, hogy biztos, hogy a Szücsi utál engem. Én? Azt sem tudom, ki vagy! Én vagyok az, aki feldobott. Mondtam neki, hogy én nem utállak téged, még csak haragudni sem tudok rád, mert tetted, amit egy ilyen helyzetben egy drogos tesz, ezért nem haragszom rád.
Négy évet éltél együtt az első feleségeddel, ebből kettőt börtönben voltál. Amikor kijöttél tisztán, akkor hogyan folytattátok együtt?
Ő túladagolásban halt meg nem sokkal azután, hogy szabadultam. Nem sikerült ezt a dolgot elengednie, és belehalt. Amikor kijöttem a börtönből, elhatározta, hogy mi lenne, ha mindketten tisztán próbálnánk együtt élni. Elment a nagyapjának a víkendházába fájdalomcsillapítókkal meg altatókkal, hogy ott majd elkezdi az elvonást, tök egyedül. De egy pár nap után úgy döntött, hogy még egy utolsó adagot tol, és aztán folytatja az elvonást. Azzal túl is adagolta magát. Feljött Budapestre, és a Nyugati téren, a Griff áruház női vécéjében halt meg.
Mennyi ideig tudtál drog nélkül élni?
Mire ő meghalt, én már visszaestem. Az, amiket akkor éreztem, hogy meghalt a feleségem, az az volt, hogy kitől kérjek cuccot erre való hivatkozással. A heroin nem arról szól, hogy vannak érzéseim. A heroinban az egyetlen csábító dolog az, hogy nem érzel semmit. Ennek kára is van természetesen, hiszen örömöt sem érzel, cserébe viszont semmi sem fáj.
Az sem, hogy meghalt a feleséged?
Őszintén szólva csak használtam a halálát arra, hogy drogot szerezzek magamnak. Amikor kitisztultam évekkel később, és szembejött velem ez a dolog, akkor nagyon fájt, nagyon szenvedtem attól, hogy meghalt, és attól, ahogy akkor viselkedtem. És attól is, hogy nem tudtam, hogy milyen szerepem volt az ő halálában. Nem én adtam neki a drogot, semmi ilyesmi nem történt. Ugyanakkor azért az ott van, hogy lehet, hogy ha nem velem van, akkor tök más történik. Nagyon sokat jártam egyéni terápiára éveken keresztül, mire valamennyire a helyére tudtam magamban tenni ezt az egészet.
A helyére került?
Amennyire lehet. Vannak olyan dolgok, történések, amikre soha nem mondhatja az ember, hogy ez most már rendben van.
2000 márciusában újra börtönbe kerültél, de betörések és lopások miatt is. Hogyan jutottál el odáig?
Igazából volt egy akkori barátom, aki betörésekből élt. Nagyon sok pénzt keresett vele. Ő vitt el magával, és ő mutatta meg, hogy kell ezt a dolgot csinálni.
Hogy kell csinálni?
Feltöri az ember a zárat, bemegy, összeszedi, ami van, és elviszi. Az az érdekes, hogy én azt gondolnám, hogy a betörő azért tör be, hogy anyagi javakat szerezzen.
Alapvetően ezért törnek be az emberek, nem?
Igen. De én biztos vagyok benne, hogy egy leesett pénztárcát nem vennék fel és tenném el azért, hogy nekem több legyen. Nekem akkor egyszerűen anyag kellett.
Jól értem, hogy betörtél, kirámoltad, vitted, amit lehetett. Azt odaadtad valakinek, aki ezért heroinnal fizetett?
Így van. Amit tudsz, hozd ide, és kapsz érte anyagot. Ez ment. Nem is tekintettem magam különbnek annál, mint aki pénzért tör be, vagy azért, mert gazdagabb akar lenni. Én nem akartam gazdagabb lenni, csak anyagot.
Négy év hét hónapot kaptál. Hogyan jöttél le a rácsok mögött a heroinról?
Sehogy. Beraktak a zárkába, szervusz. Adtak nyugtatókat.
Metadont nem kaptál?
Metadont nem. Azt nem adnak. Illetve nem tudom, hogy most adnak-e, de akkoriban nem. Gyorsan megkezdtem a saját magam elvonását. Már a negyedik-ötödik alkalomtól nem kértem a nyugtatókat, így elég gyorsan túl lettem rajta.
Hogyan ismerkedtél meg a börtönben a második feleségeddel?
Van ez az elterelés nevű jogi helyzet, hogy ha valakit drogosnak találnak, az nem bűncselekmény, ha elmegy elterelésre. Aki börtönbe kerül, annak is biztosítani kell ezt. Ez arról szól, hogy kéthetente másfél órás foglalkozáson kell részt venned fél éven keresztül. Ennek a csoportvezetője volt, aki később a feleségem lett. A szakdolgozatához szeretett volna teszteket csinálni velem, hetente bejött hozzám, kaptunk egy irodát, ott rengeteget beszélgettünk. Volt mondanivalója neki is, nekem is. Egy kicsit csodáltuk egymást. Aztán ez a pszichológus lett a feleségem.
Le tudtátok ezt a baromi nagy hátrányt a kezdeti időszakban küzdeni?
Amikor elkezdtük együtt a közös életünket, akkor azt éreztem, hogy nem érek semmit, mintha könyöradományt kapnék. De nem hiszem, hogy így akarta, de én mindent ilyennek vettem. Évekig jártam terápiára, hogy önismeretem és egy kis önbizalmam legyen, és a magam elfogadásán tudjak dolgozni. Ez sokat segített abban, hogy egyre jobban működjön a kapcsolatunk. De a kezdeti állapot megváltozott. Különféle szakmai képzéseket végeztem, lett jó munkahelyem, megbecsültek, és nem foglalkoztunk azzal, hogy közben megváltozott a viszonyrendszer, és kezdtünk egymás mellé kerülni. Szerintem egy kapcsolatnak ezt fel kell tudni dolgoznia, akár külső segítséggel. Mi ezt nem léptük meg.
Kilenc év után váltatok el, akkor már több mint tizenhárom éve tiszta voltál. Megfordult a fejedben ez alatt a tizenhárom év alatt, hogy szerhez nyúlj?
Nem. Sokszor beszélünk a srácoknak arról, hogy lesz-e olyan, amikor már azt érzi, hogy nincs szüksége rá. Nem azt mondom, hogy nem volt bennem hosszú ideig, hogy most de jó lenne egy, de ez már nagyon régen volt. Jelen pillanatban azt gondolom, nincs az a csábítás, aminek ne tudnék ellenállni, mert nem csábít. Nem érzek semmiféle csábítót a droggal kapcsolatban, csak valamiféle szomorúságot.
Miután vége lett a házasságodnak, Írországba mentél, miért?
Előtte volt egy daganatos megbetegedésem, akkoriban hajléktalanellátásban dolgoztam. Kórházba kerültem, január végén volt az utolsó kezelésem, és február elején már mentem is Írországba.
Menekültél valami elől?
Minden elől. Nem élveztem a munkámat akkoriban, és magányos voltam. Egy kicsit kicsekkoltam a világból egy másik világba.
Csináltál már ilyet előtte is. Mit csináltál Írországban?
Egy húsfeldolgozóban szalagmunkát gyakorlatilag. Itt vágd el kétszer, és dobd bele a dobozba. Körülbelül ez ment napi nyolc órában, öt fokban. Nem szerettem, de nem feltétlenül akartam még abbahagyni, amikor abbahagytam.
Hamarabb jöttél haza, mint kellett volna?
Hazajöttem kontrollra a daganatos megbetegedés miatt. Aztán találtak egy újabbat, amivel elkezdtek kezelni. Mondták, hogy jól haladunk, de majd egy hónap múlva jöjjek vissza. Lelkileg nem éreztem a topon magam, és annyira fittnek sem, hogy a kemó után az öt fokban dolgozni tudjak. Pénzt nem tudtam keresni. Akkor találkoztam egy nagyon régi barátommal, akit gyerekkorom óta ismerek. Együtt anyagoztunk, együtt voltunk börtönben.
Valami egészen jót találtatok ki megint?
Igen. Csodálatos ötletünk támadt. Vele egyébként eltávolodtunk egymástól, mert kiderült, hogy az elmúlt tizenegy évben Indonéziában, Németországban és Angliában volt börtönben. De amikor találkoztunk, mondta, hogy tesóm, jössz hozzám, semmi gond, van kaja, elleszel ott egy hónapot! Akkor jött az ötlet, hogy kéne valami pénzt keresni. És kitaláltuk, hogy csempésszünk kokaint Brazíliából. Fel is ültem a repülőre, leszálltam Brazíliában, találkoztam egy perui sráccal, aki hozott egy kiló kokaint, becsomagoltuk, lenyeltem, és már a reptéren le is buktam vele.
Hogyan?
Egy kelet-európai férfi kimegy Brazíliába két hétre egyedül, és utána hazautazik, miközben Brazíliába általában úgy megy az ember, hogy nagy nehezen összegyűjti a pénzt, ami oda-vissza kétmillió, viszont ott fillérekből meg tud élni. Tehát ha már megveszem a repjegyet, akkor ott maradok legalább egy hónapig.
Mennyibe került nektek ez a remek ötlet?
Negyvenezer euróba. Kapásból kiszúrtak a reptéren, és lecsuktak, de ezt a részt most hagyjuk. Egyetlenegy jelentősége van: találkoztam ott egy holland lelkésszel, aki beszélt nekem a hitről, és azt mondtam magamnak, hogy oké, idáig mentem a saját fejem után, most csináljunk valami mást. Próbáljuk ki, tessék. És azóta az van, hogy jól vagyok. Azóta, mióta kitoloncoltak Brazíliából, és leszálltam a ferihegyi reptéren hétezer forinttal a zsebemben este fél 11-kor, eldöntöttem, hogy bizony nem teszek olyan dolgokat, amikről tudom, hogy helytelen. Igyekszem most már így élni, és meg kell, hogy mondjam, végre jól mennek a dolgaim.
