Kétféleképpen is lehet tekinteni az ukrajnai orosz invázióra adott európai uniós válaszra: az első olvasat szerint a közösség önteltsége is hozzájárult a háborúhoz, a második értelmezés azonban reménytelibb, e szerint a blokk soha nem volt még olyan egységes, mint most.
Az előbbi véleményen lévők szerint a kontinens országai tétlenül nézték végig, amint lángba borul egyik szomszédjuk, illetve a saját szabadságukat és gazdagságukat megalapozó biztonsági struktúra egésze. Az utóbbi álláspont képviselői azonban kiemelik, hogy az EU olyan intézkedéseket hozott, amelyek akár csak egy héttel ezelőtt is elképzelhetetlenek voltak.
A kérdés, hogy melyik olvasat áll közelebb az igazsághoz, de erre még sokáig nem fogjuk tudni a választ. Amíg Ukrajna ostrom alatt áll, ez valójában inkább akadémiai jellegű. Ezt követően azonban eljön egy igazi Quo vadis pillanat az egész kontinens számára. Újabb „európai újjászületést” fogunk látni, amelyben végre az egész kontinensen szabadság és béke lesz, vagy valami vészjóslóbbat?
„Elképzelhetetlenül naiv.” Ezeket a szavakat hallottam leggyakrabban EU-diplomaták részéről az elmúlt napok eseményeire válaszul adott közösségi reagálás leírására – legalábbis kezdetben. Az amerikai hírszerzés értesülései pontosnak bizonyultak a Kreml valós szándékaival és azzal kapcsolatban, hogy mi fog következni Ukrajnában, ezt mára mindenki elismeri. De nagyon kevesen merték elismerni, amikor még számított.
A balti államok és Lengyelország számára eljött a pillanat, amikor kijelenthették, hogy „megmondtam”, miután számos EU-tag évtizedeken keresztül hisztérikus hidegháborús harcosnak tartotta őket és figyelmen kívül hagyta az aggályaikat.
De nem csak a konkrét helyzettel kapcsolatban tévedtek az európaiak. A közösségi válaszintézkedések klasszikus esetét jelentették annak, hogy „túl keveset, túl későn”. Összességében nagyobb hatást fejtenek ki, mint a klasszikus brüsszeli szankciós gyakorlat. Fájni fognak Oroszországnak, leginkább közép- és hosszú távon, de azonnali hatásuk nincs – legalábbis a Kreml terveire nézve.
Rossz volt nézni a habozást, különösen a SWIFT-szankciókkal kapcsolatban. Még amikor elfogadták, az sem általános kizárást eredményezett. Egyesek szerint jól működött Iránban, hogy megpróbálták a lakosság érintettségét minimalizálni, mások azonban úgy vélik, hogy a rendkívüli események rendkívüli válaszokat igényelnek.
Az új EU-szankciók különböző kulcsfontosságú orosz iparágakat érintenek, számos vállalat azonban továbbra is zavartalanul kereskedik Oroszországgal, mintha mi sem történt volna. Életbe léptették a légtérzárat, de ez nem akadályozta meg például az Air Serbia légitársaságot oroszországi járatainak sűrítésében, ahogy a vízi közlekedés és szállítás sem állt le. Célba vettek oligarchákat, de közel sem az összeset. A belarusz büntetőintézkedéseket tovább szigorították, betömték a réseket, de a kérdés az, hogy ezt miért nem tették meg már 2021 nyarán, amikor elrendelték a szankciókat, és amikor a statisztikák azt mutatták, hogy még mindig jelentős a kereskedelem Minszkkel.
Most is sokan szeretnék tudni, hogy még hány embernek kell meghalnia Ukrajnában, hány városnak kell elpusztulnia, mennyire kell még tekintélyelvűbbé válnia Belarusznak ahhoz, hogy az EU lépjen egyet előre. A válasz mindig ugyanaz: Brüsszelt mindig kényszeríteni kell a cselekvésre.
Ismerős ez a letargia. Az észak-olaszországi kórházakban haldokló emberek ezreinek horrorisztikus képei kellettek ahhoz, hogy megszülessen az EU egysége a közös hitelfelvételt illetően a koronavírus elleni küzdelem részeként. Összeroppant vállalkozások és megélhetések egy teljes nemzedéke kellett ahhoz Dél-Európában, hogy az Európai Központi Bank ígéretet tegyen arra, hogy mindent megtesz az euró megmentéséért. Ahogy egy cinikus eurokrata egyszer mondta nekem: „Soha nem hagyunk kárba veszni egy jó kis válságot.”
Megvan rá minden esély, hogy most is ez fog történni – függetlenül attól, hogy milyen tapintatlanul és gorombán hangzik ez a puszta létezésükért harcoló ukránok számára.
Viszont az is igaz, hogy amit az EU tett az elmúlt hat napban, az több, mint amit brüsszeli tudósítói pályám során láttam az elmúlt tizenöt évben.
Igen, példa nélküli időket élünk, soha nem gondoltam, hogy láthatom, amint az EU szankciókat rendel el Putyin és Lavrov ellen. Hirtelen az RT és a Szputnyik európai betiltása is lehetségessé vált. Mindössze 24 órára volt hozzá szükség. A diplomaták nyaktörő sebességgel, egymás után fogadják el a rendeleteket a szokásosan hetekig vagy hónapokig tartó egyeztetések helyett. Láthattam azt is, amint a kontinens háborúinak megelőzéséért Nobel-békedíjban részesülő Európai Unió tabukat döntve félmilliárd eurót különített el fegyvervásárlásra Ukrajna számára.
És ott vannak az olyan, Putyinhoz hű vezetők, mint Miloš Zeman cseh államfő és Marine Le Pen francia politikus, akik az utolsó pillanatban elítélték az orosz elnököt. Bár ez valószínűleg nem reális, komoly és valódi tárgyalások folytak a brüsszeli folyosókon arról, hogy megadják-e Kijevnek a csatlakozási perspektívát. Ironikus módon Ukrajna soha nem állt közelebb az EU-hoz, mint jelenleg.
Talán a legbiztatóbb azonban azt látni, hogy EU-s állampolgárok szerte a kontinensen tüntetnek Ukrajna mellett, jelentős összegekkel és egyéb felajánlásokkal segítik az ukránokat. A most elvetett magok ki fognak nőni, és függetlenül attól, hogy miként végződik a háború, olyan pozitív folyamatok indultak meg az utóbbi napokban, amelyeket nagyon nehéz lesz leállítani.
