Akadálymentes mód

A legfrissebb hírek

Gondozottból segítő: „Nem az lep meg, ami Bicskén történt, hanem hogy csak ennyire derült fény”


Az egykor a gyermekvédelmi szakellátásban felnövő, ma már felnőttekhez szóló felhívásunkra jelentkezett egy egészen különleges alany. Edina – nevét kérésére a cikkben megváltoztattuk – gyermekotthonban és nevelőszülőknél nevelkedett. Sokszor bántalmazták, a rendszer megrágta, de megtalálta a pozitív szereplőit is, akikbe kapaszkodva felnőttként szociális munkás és nevelőszülő lett. Családsegítőként végzett munkájáról mesélve az is szóba kerül, mit érzett, amikor neki kellett gyerekeket kiemelnie a családjuk köréből.

Mennyi idős, és mivel foglalkozik?

Még kimondani is szörnyű, de már kopogtat az ötvenedik év. Szociális munkás vagyok, és hivatásos nevelőszülő. Vagyis anya.

Hogy néz ki ebben a formában a család?

Van egy nagyszerű felnőtt fiam és egy gyönyörű nagylányom. Emellett, mint említettem, nevelőszülőként három gyermeket nevelek. Mivel a saját gyermekeim már felnőttek és önálló életet élnek, a nevelt gyermekeim és én alkotunk most egy családot. A gyerekek 11, 13, és 16 évesek.

Ha a tágabb családomra gondol: hatan voltunk testvérek, de az egyik húgom és az egyedüli bátyám sajnos már nem él. A többi testvéremmel pedig a kapcsolatunk inkább ismerősi, mint testvéri.

Hogyan került be a gyermekvédelmi szakellátásba, és mely részeibe?

Kilencéves korom előtt több gyermekotthonban megfordultam, de abból az időből szinte semmi emlékem nincs. Aztán nevelőszülőkhöz kerültem.

A nevelőszülőkkel milyen volt a viszonya?

Még kilencéves korom előtt volt egy idős házaspár, akik magukhoz vettek. Nem emlékszem a nevükre, az arcukra, de valahányszor meglátok egy fotót, amin egy idős pár sétál a szekér mellett, úgy érzem, hogy ők azok, és elönt a mérhetetlen szeretet. De ezen az érzésen kívül semmi se maradt róluk. Még talán a düh a szüleim iránt, mert nem akartam velük hazamenni, amikor értem jöttek.

Emlékszem, hogy már az első éjszakát a mamám teraszán, a földön töltöttük, én pedig fáztam és sírtam, majd lassan álomba bőgtem magam. Nem sokkal később másik nevelőszülőkhöz kerültem. Ez az időszak olyan volt, mint a történelemkönyvekben a sötét középkor.

Ehhez kapcsolódóan: Volt állami gondozott: „Akkoriban azt mondták, ritka a fehér gyerek, kapkodtak is utánunk”

A testvéreivel együtt maradhattak?

Nem, külön lettünk választva, és bár ugyanazon család más-más tagjánál voltunk mindannyian, csak ritkán volt alkalmunk találkozni. A nevelőmamám nagyszerű saját gyermekeket nevelt, de azt hiszem, hogy rám nem volt felkészülve. Egy hihetetlenül érzékeny, ráadásul temérdek traumán átesett gyerek voltam, aki semmit se tudott arról, hogyan kell jó gyereknek lenni, hogyan kell fogat mosni, rendet rakni magam után, és bár elmúltam kilencéves, folyamatosan bepisiltem éjszakánként.

Bántalmazta is?

Igen. Akkoriban rengeteg verést kaptam. Elmondhatatlanul sokat. Néha okkal, néha ok nélkül. Ezt megfejelte, hogy a nevelőszüleim elváltak ottlétem alatt, és a nevelőmamám az összes dühét és az összes haragját rajtam vezette le. Számolatlanul törtek a fakanalak, és mivel csak ketten voltunk, nem volt kitől segítséget kérni.

Eleinte nagyon fájt minden ütés, de később megértettem, hogy ő is szenved. Bár nagyon sajnáltam, rettegtem tőle. Sose tudtam, hogy mire számíthatok, pedig esküszöm, hogy nagyon próbáltam jó kislány lenni. Aztán meghalt az apukája. Azt mondta, miattam. Amit akkor kaptam, sose felejtem el. Nem a verést, azt addigra megszoktam, hanem a szavakat. Azokra, amíg élek, emlékezni fogok.

Ennek ellenére szerettem a nevelőmamámat, mert akárhogy is volt, befogadott, és eleinte nagyon próbált jó lenni hozzám. Egyszer meg is kérdeztem, hogy hívhatom-e anyámnak, de akkora pofont kaptam, hogy nekivágódtam a szemközti falnak. Üvöltött, hogy ne merészeljem ahhoz a szánalmas, alkoholista, k… anyámhoz hasonlítani őt. Eszembe se jutott, esküszöm, de az biztos, hogy az a pofon fájt a legjobban. Persze az is lehet, hogy csak az időzítés volt rossz. Ki tudja? Kislány voltam. Anyára vágytam. De ez is egy olyan dolog a listámon, ami nekem nem adatott meg.

Hetedik osztályos voltam, amikor elszöktem onnan, és Dégre kerültem egy gyermekotthonba. Itt fejeztem be az általános iskolát. A 16. születésnapom előtt megszűnt a nevelésbe vett gyermek státuszom, majd nem sokkal később ismét intézetis lettem, de már Szolnokon.

Mik voltak a pozitív és a negatív élményei az otthonban?

A dégi gyermekotthon százegynéhány gyermeket fogadott, az ovisoktól az általános iskola végeztéig minden korosztály képviseltette magát. A fiúk és a lányok rajokba voltak osztva, egy raj általában 15-18 főt foglalt magába, és a raj tagjai egy szobában laktak.

A legnehezebb a megérkezés volt, hisz itt is, mint a börtönökben úgy általában, mindenkinek megvolt a maga pozíciója. Eleinte csendes megfigyelő voltam, vagyis inkább csicska, de aztán egyszer elszakadt a cérna, és az addigi összes dühöm lavinaként sodorta el az akkori bántalmazómat. Onnantól kezdve nevem lett. Ez nem nagy dicsőség, de ez van.

A későbbi sikereimet viszont már nem az erőmnek, hanem a folyamatos tanulásomnak köszönhettem. Éjszakákat ültem a folyosón, és magoltam, mert be akartam bizonyítani, hogy egész addig egy meg nem értett gyerek voltam.

Ezt a bizonyítási vágyat a biológiatanáromnak köszönhettem, aki első nap a suliban kihívott maga mellé az asztalához, összetépte azt a lapot, amin az addigi jegyeim voltak, és azt mondta: „Láttam a tesztjeid eredményét, és tudom, hogy te ennél sokkal többre vagy képes.” Először hallottam azt, hogy „hiszek benned”. Szóval így kezdődött.

Ehhez kapcsolódóan: Árnyékkormánytól a limitált pornóig – pártok a gyermekvédelemről

Mit látott már akkor a gyermekvédelmi szakellátás egyértelmű hibájának, ami megnehezítette az ön és sorstársai életét?

Elképesztő történeteket, gyermeksorsokat láttam, amik mind megelőzhetők lettek volna, ha kicsit is szigorúbb a rendszer. De a gyermekvédelmi rendszer mindig kivár. Azt hiszi, hogy ha azt mondja a szülőnek, hogy ne igyál, mert elveszítheted a gyerekeidet, ez majd visszatartó erő lesz. Hát persze.

Ha nincs a bátyám, mind éhen haltunk volna a testvéreimmel egy tanácsi lakásban, mert a szüleim napokra eltűntek, ha volt pénzük. Ájulásig ittak, és csak akkor jöttek haza, ha már nem volt miből folytatni. A bátyám járt a boltba lopni, hogy legyen mit ennünk, de volt, hogy a földből kikapart hagymát meg nyers krumplit ettük.

Az egésznek a pikantériája, hogy előtte vittek minket haza a gyerekotthonból. Amikor egy gyereknek megszűnik a nevelésbe vett státusza, magára marad. Nincs gyám, nincs családsegítő, senki sincs. Most se.

A gyermekvédelmi törvény akkor is és most is a szülőről szól, meg arról, hogy az államnak minél kevesebb terhet jelentsen egy-egy gyerek. De a legnagyobb hibája akkor is az volt és most is az, hogy túl későn avatkozik be. Ennek több oka van, de az egyik szinte mindig dilemmákat vet fel: kiemelhető-e egy gyermek szegénység miatt? A törvény persze egyértelmű, vagyis nem. Azonban hogy mit ért szegénység alatt, és hogy annak vannak súlyos következményei és velejárói, amik viszont már súlyosan veszélyeztetők lehetnek a gyerekre nézve – mindezt figyelmen kívül hagyja. Merthogy a szegénység sose jár egyedül…

Hogyan látja most már kívülről a rendszert? Miben romlott/javult?

Szerintem tragédia, ami történik a mai gyerekekkel. Rengeteg gyerek él bántalmazó családban, sokszor úgy, hogy senki se sejti addig, amíg valamiféle tragikus esemény fel nem nyitja a környezetükben élők szemét.

Amikor családsegítőként kezdtem dolgozni, azzal az eltökélt szándékkal írtam alá a szerződésemet, hogy én soha egy gyermeket sem engedek majd kiszakítani a családjából. Két év után, amikor felmondtam, már túl voltam több gyermek védelembe vételén és kiemelésén.

Azokat, akiket mégsem emeltünk ki, mondván, hogy a családnak jár a lehetőség és a segítség, ott később következett be az, ami már akkor is nyilvánvaló volt. Azt vallottam egy idő után, hogy a szülő most kap hat hónap „pihenőt”, hogy kicsit összeszedje magát, a gyerek pedig elmegy „nyaralni”. Ez az a bizonyos ih- (ideiglenes hatályú elhelyezés) idő, amikor még minden visszacsinálható.

Sajnos azonban az a tapasztalat, hogy a szülők a kezdeti folyamatos kapcsolattartásról egyre többször maradnak távol, és a hatodik hónap végére eltűnnek. Talán ha több segítséget kapnának, ha ilyenkor elkezdődne egy nagyon intenzív együttműködés a családsegítő szolgálat és a szülő között, sok család megmenthető lenne, de sajnos ahogy kikerül a gyerek az alapellátásból, a közös munka abbamarad.

Ha a gyermek kiemelését lehetőségként említenénk, és nem büntetésként, a dolgok egészen másképpen néznének ki. De nem ez történik, és ebben komoly szerepet játszik az is, hogy milyen a nevelőszülők megítélése. Nagyon sok nagyszerű nevelőszülőt ismerek, akik számtalan gyermeknek biztosítottak otthont, családot, de igen, van egy olyan réteg, aki teljesen alkalmatlan. Hogy akkor mégis hogy lehet nevelőszülő? A kormány azon törekvése, hogy minden 12 év alatti gyermek családba kerüljön, éppen keresztezte egy másik törekvésüket, méghozzá azt, hogy vidéken munkalehetőséget kell teremteni.

Itt most olyat szeretnék mondani, ami talán bántóan hathat, de nem ez a szándékom: súlyosan traumatizált gyerekek kerülnek olyan családokhoz, akiknek alig van meg a nyolc osztályuk. Ha nem sérült gyerekekről beszélnénk, nem is lenne ezzel gond, de a kiemelt gyerekek túlnyomó része mentálisan sérült, esetleg valamiféle viselkedési és tanulásiképesség-zavara van.

Pszichológusok, pszichiáterek, fejlesztőpedagógusok hadának kellene készenlétben állnia és fogadnia egy-egy ilyen gyermeket, ehelyett marad a vállveregetés, hogy lám: a gyerek családban van. Sajnos sokszor valóban nem jobb helyen, mint ahonnan kiemelték. De ez is egy olyan rendszerhiba, amiről senki se beszél, vagy ha igen, csak nagyon halkan.

Látott/hallott valaha akár szexuális, akár fizikai bántalmazásra példát az otthonokban?

Amikor még kezdő intézetlátogató voltam (talán öt-hat éves lehettem), a nevelők gyakran megvertek minket fából készült vonalzóval. Egy ilyen esetre konkrétan emlékszem. Nagyon kicsi voltam még, amikor anyám ismét bevitt minket valamelyik intézetbe, és otthagyott. Erre a képre tisztán emlékszem. A nevelőknek értekezletük volt, és felügyelet nélkül hagytak minket, mi pedig mint neveletlen kiscsikók, borogattunk, dobálóztunk, és ki tudja, még mit csináltunk, mert egyszer csak megjelentek a nevelők vörös fejjel, és irdatlanul kikaptunk. Kivéve az öcsém, mert ő olyan pici volt, hogy nem találták meg a takaró alatt. Később, már Dégen vagy más intézetekben inkább csak önbántalmazással találkoztam. Nyilvánvalóan akkor is létezett szexuális bántalmazás, de az az intézet falain kívül történt minden esetben.

Ehhez kapcsolódóan: Megszólalt V. János egyik korai áldozata: „Már 1990-ben is nyílt titok volt”

Milyen érzés a mostani eseményeket látni egykori otthonlakóként?

Egy gyermekotthon sose attól lesz jó vagy rossz, hogy mennyi pénzt pumpálnak belé. Egy otthont az ott dolgozók teszik a gyerekek számára kellemessé, otthonossá, szerethetővé. Mivel az utóbbi pár évben több gyermekotthont láttam belülről, nem lep meg, ami Bicskén történt. Inkább az lep meg, hogy „csak” ennyire derült fény.

Nyilván én is sok pletykát hallottam régen, hisz sokszor voltak közös sportrendezvények más gyermekotthonokkal, de ezek a pletykák mindig úgy kezdődtek, hogy „azt mondta, szeret…”. Ezért nincs tele a sajtó azzal, hogy hány kislány eshetett áldozatul az érte felelős felnőtt „szerelmének”. Amikor pedig szólhatott volna, már senki se hitt neki.

Mondok erre egy példát: a 16. születésnapomon szexuális erőszak áldozata lettem. Senkinek se mertem szólni, és nem is volt kinek. Éppen szökésben voltam apámtól, és vissza akartam menni a gyerekotthonba, de kidobtak. Egyszerűen nem fogadtak, velem pedig megtörtént a legrosszabb. Hülye voltam, ez van.

Amikor már egyértelmű volt, hogy a történteknek következményük van, és kisbabám lesz, elmentem egy másik gyerekotthonba, ahová területileg tartoztam. Zokogva meséltem el, hogy mi történt, örültem, hogy végre elmondhatom, de a válasz az volt: „Minden k… ezt mondja.” Ezzel szerintem egyértelműen megfogalmaztam, miért maradnak rejtve ezek az ügyek. Mert ha intézetis vagy, soha senki nem fog neked hinni, vagy a folyamatos megaláztatások után magad is kételkedni kezdesz abban, hogy valójában mi történt. Szóval ami Bicskén történt, az számomra persze felháborító és aljas, de nem meglepő. Amivel viszont nem tudok mit kezdeni, az az, hogy egyre több fiút ér ilyen zaklatás. Ez számomra nagyon ijesztő.

Mi az első dolog, amin azonnal változtatna a gyermekvédelmi szakellátásban, ha lehetne?

Folyamatosan figyelemmel kísérem az eseményeket, és nyugodtan állíthatom, semmi sem fog változni. Azonnal meg főleg nem. Lehet persze vizsgálgatni az igazgatókat pszichológussal, meg akár az összes gyermekvédelemben dolgozó szakembert is, de attól még a gyerekeknek nem lesz jobb. Nekik akkor lesz jobb, ha biztonságra találnak. Ez lehet egy jó nevelőszülő, egy jól működő gyermekotthon.

Persze a legjobb az lenne, ha odahaza maradhatnának, de erre látom a legkisebb esélyt, mert ahhoz olyan szintű változásra lenne szükség, ami elképzelhetetlen ilyen szakember-kapacitás, illetve anyagi forrás mellett. A mostani gyermekvédelmi cunami talán jó lehet arra, hogy előbújjanak azok a ma már felnőttek, akik a gyermekkorukat szakellátásban töltötték, és azt az időt pozitívan élték meg. Mert ott a nevelők valamit jól csináltak, és azt a valamit kellene megfejteni. Mert az lehet minden titok nyitja.

Ha pedig néha megkérdeznék a dolgozókat is, hogy szerintük mitől lehetne nekik is és a gyerekeknek is jobb, maga lenne a mennyország. Tudomásul kell venni, hogy a dolgozók nem azért fordulnak el, ha visszásságot látnak, mert nem érdekli őket, hanem mert nem akarnak folyamatosan szélmalomharcot vívni a vezetőikkel és a vezetők vezetőivel. Ha a dolgozóknak lenne idejük a gyerekekre a papírmunka helyett, sok minden a helyére kerülne. De ezekre a változásokra egyelőre esély sincs.

  • 16x9 Image

    Bihari Ádám

    Bihari Ádám a Szabad Európa budapesti irodájának szerkesztő-riportere. Az elmúlt 15 évben újságíróként és tévériporterként dolgozott számos tévécsatornánál és híroldalnál. Munkája során tudósított Ukrajnából, Izraelből és más konfliktuszónákból. Egyéb elismerések mellett 2014-ben megkapta a Junior Príma-díjat sajtó kategóriában. 

XS
SM
MD
LG