A fontosabb beszédekben nem mindig a hangzatos idézetek és a címekbe illő bejelentések az érdekesek. Néha az a lényeg, ami kimondatlan marad vagy alig jön át.
Amikor az Európai Bizottság elnöke, Ursula von der Leyen szeptember 15-én megtartotta „Az Európai Unió helyzetéről” szóló éves beszédét az Európai Parlament előtt Strasbourgban, sikerült neki az a bravúr, hogy a pódiumon töltött 60 percben egyáltalán nem hozta szóba Oroszországot.
A többi keleti szomszédot éppen csak megemlítette és a Nyugat-Balkánnak is csak egy könnyed mondat jutott.
Lehet, hogy hangosan és egyértelműen azt ígérte két évvel ezelőtti hivatalba lépésekor, hogy az általa vezetett Bizottság „geopolitikai” lesz, most valahogy úgy tűnik, nem az járt a fejében, hogy az unió közvetlen szomszédságával foglalkozik majd, amikor kitalálta ezt a kifejezést.
Szerénytelenül amerikai mintára
A Bizottság elnökének éves beszéde általában a brüsszeli politikai szezon nyitányát jelenti egy olyan hosszú nyári szünet után, amelyet csak az eurokraták tudnak jó szívvel elfogadni.
Az egy évtizede indult hagyomány alapja a mindenkori amerikai elnök a Kongresszus előtt a naptári év elején tartott "Az unió állapotáról" szóló beszéde volt. Ez persze meglehetősen szerénytelen összehasonlítás, mivel a politikai világ nagy részét tökéletesen áthatja minden egyes szó, amit bármely amerikai vezető mond, míg az európai változat nagyjából észrevétlen marad a "brüsszeli buborékon" kívül.
Mindazonáltal kínál néhány fontos iránymutatást arra vonatkozóan, hogy milyen állapotban van az Európai Unió az adott pillanatban. És mióta Afganisztán a múlt hónapban a tálibok kezébe került, sokan végeztek önvizsgálatot, ami elárulja, milyen kényelmetlenül érzi magát az EU a világban elfoglalt helye miatt.
Von der Leyen beszédének talán az egyetlen, Moszkvát bíráló mondatában szépen összefoglalta: "A hiper-versenyképesség új korszakába lépünk. Egy olyan korszakba, amelyben egyeseket semmi sem állít meg abban, hogy oltási ígéretek vagy éppen dezinformáció révén szerezzenek befolyást. A regionális rivalizálás korszakába, amikor a nagyhatalmak egymásra összpontosítják figyelmüket.”
Érdemben sem Oroszországról, sem Kínáról
Mit tesz tehát az EU, hogy nyomot hagyjon ezen a márkán, az új világrenden? Nos, újabb 100 millió euró segélyt ígért Afganisztánnak, 200 millió Covid-19 vakcinát készül szétosztani főleg Afrikában és von der Leyen körvonalazta a szerencsétlen nevű "European Chips Act" intézkedést, melynek célja az uniós részesedés növelése a jövedelmező és alapvető fontosságú félvezető üzletben.
A kétes elnevezésű kezdeményezések témájánál maradva bemutatta a "Global Gateway"-t is, Európa válaszaként a kínai "Egy övezet, egy út" kezdeményezésre. És bár az az állítása, hogy „jók vagyunk az utak finanszírozásában. De nincs értelme annak, hogy Európa tökéletes utat építsen egy kínai tulajdonú rézbánya és egy kínai tulajdonú kikötő között" a legemlékezetesebb idézetei közé tartozik, kevés részlet hangzott el arról, hogy Brüsszel hogyan veszi fel a harcot Pekinggel.
Mit ér a haderő politikai akarat nélkül?
Természetesen többen is arra szólították fel az EU -t, hogy legyen aktívabb a védelmi kérdésekben, különösen a franciák követelnek nagyobb „európai stratégiai autonómiát” Kabul eleste után.
A várakozásoknak és a papírformának megfelelően von der Leyen és Emmanuel Macron francia elnök jövőre közösen lesznek a házigazdái egy európai védelmi csúcstalálkozónak, és a bizottsági elnök megemlítette az európai expedíciós erők létrehozásának, valamint az áfa elengedésének lehetőségét is az Európában kifejlesztett és gyártott védelmi felszerelések vásárlása esetén.
De fején találta a szöget, amikor felvázolta, mi az igazi probléma Európában, ha bármilyen katonai dologról van szó: „A világ legfejlettebb haderői felett rendelkezhetsz, de ha soha nem állsz készen ezek használatára, mi a hasznuk? Ami eddig visszatartott minket, az nem csak kapacitáshiány. Ez a politikai akarat hiánya.”
Ez a megállapítás Brüsszelre és környékére is igaz.
Vészharangok a keleti szomszédoknál és a Nyugat-Balkánon
Ezen a téren ő és bizottsága egyformán bűnös az alulteljesítésben. Ha nem lett volna elég rossz említést sem tenni Oroszország destabilizáló magatartásáról az egész kontinensen, von der Leyen homályos ígérete, hogy „fokozza a részvételt a keleti partnerségben", és annak említése, hogy a hónap végi nyugat-balkáni útja "erőteljes jelzést küld a csatlakozási folyamat iránti elkötelezettségünkről” egyszerűen azt mutatja, hogy Brüsszel mindkét térségben kifogyott az ötletekből.
A ténynek, hogy ez a legjobb, amit ki tud találni abban az évben, amikor Brüsszel csúcstalálkozót szervez a nyugat-balkáni országokkal, később pedig a keleti partnerség államaival, vészharangokat kellene kongatnia Koszovótól Kijevig.
Ha közvetlenül idáig ér, akkor számíthatunk akcióra
De Ursula von der Leyen legalább elítélte Alekszandr Lukasenka rendszerét Belaruszban, amiért az „hibrid támadást indított Európa destabilizálása érdekében” azzal, hogy migránsokat küldött az EU határaira. Ha közvetlen veszély fenyegeti az uniót, akkor számíthatunk némi akcióra. Ellenkező esetben elégedjünk meg a hosszú, ám végeredményben üres beszédekkel.
