A Nemzetközi Olimpiai Bizottság semlegességről szóló szólamai ellenére a játékok már régóta bebizonyították, hogy alapvetően és néha nyíltan politikai jellegűek. Így érzi a közönség és a sportolók is, akiknek az lenne a dolguk, hogy egy kéthetes globális show-műsorral szórakoztassák a világot.
A sport és a politika összefonódására jó példával szolgálnak a nemzetközi diplomáciai feszültséget okozó helyzetek: több száz sportolóval történt már meg, hogy megérkezett az olimpiára, de már nem abba az országba tért vissza, amelyet a medencében, a szőnyegen vagy a pályán képviselt.
Történeteik – a háborús megszakítás utáni első, 1948-as londoni olimpiától napjainkig – azt a képet erősítik, hogy amikor a világ népei a sport égisze alatt találkoznak, mindig jelen van a politika.
A belarusz sprinter, Kriszcina Cimanouszkaja története is ebbe a hagyományba illeszkedik, bár egyedi okból. Cimanouszkaja szerdán hagyta el Tokiót, másnap megérkezett Bécsbe, onnan Varsóba ment tovább, miután a lengyel hatóságok menedékjogot ajánlottak neki.
A hidegháború idején disszidáltak a legtöbben
A legtöbb sportoló, aki disszidált, egyfajta mentőövnek használta, hogy országa színeiben versenyezhetett – ugyan Kelet-Európából utazott a nyári játékokra, de azzal a tervvel, hogy Nyugatra megy. Az olimpia a menekülés lehetőségét jelentette az otthoni önkényuralmi rendszer elől – különösen a hidegháború csúcspontján.
Az 1972-es müncheni olimpia után több mint száz sportoló maradt Nyugat-Németországban, hogy először menedéket keressenek, majd továbbutazzanak, és egy demokratikus országokban kezdjenek új életet. Azok, akiknek bejött a tervük, különböző okokkal magyarázták a disszidálást – a politikai ideológia előli meneküléssel, egy békésebb élet reményével vagy egyszerűen azzal, hogy sportolóként végre kiteljesedtek új hazájukban.
Cimanouszkaja nem azzal indult Belaruszból Japánba, hogy el fog menekülni. Annak ellenére sem, hogy hazájában az autoriter Aljakszandr Lukasenka egy éve – sokak szerint csalással – történt újraválasztása után az ország káoszba süllyedt.
Cimanouszkaja egyszerűen nem értett egyet az edzőivel, akik egy számára nem testhezálló atlétikai számban akarták indítani, és megosztotta véleményét a közösségi médiában. Ezzel páriává vált a belarusz hatóságok szemében. A másként gondolkodás életveszélyes lehet az országban.
Tettével immár ő is beírta magát az olimpiák történetébe. Az alábbiakban néhány példát hozunk arról, hogy mely más olimpikonok találták magukat a sport és a politika kereszttüzében.
1948, London, és azon túl
Oscar Charlesnak három különböző szerep jutott három egymást követő olimpiai vízilabdatornán. A sportoló Magyarországon, Csuvik Oszkár néven született. A londoni olimpián ő is kivette a részét a megszerzett ezüstéremből. De nem jött haza, disszidált, mert nem akart a kommunista rendszerben élni. Két évvel később Ausztráliába vándorolt ki, és az 1952-es helsinki olimpián már az ausztrál válogatott edzője volt.
Az olimpia 1956-ban megérkezett Ausztráliába. A játékok néhány nappal azután kezdődtek Melbourne-ben, hogy a szovjet csapatok leverték a magyar népfelkelést. Charles rádiókommentátorként dolgozott a medence mellett a Nyugaton „Vér a vízben” néven elhíresült magyar–szovjet vízilabdameccsen, amelyen a magyarok egy emlékezetesen erőszakos összecsapás során 4-0-ra legyőzték a szovjeteket.
Mint egy ausztrál lap a róla írt 2008-as nekrológban megjegyezte, Charlest „úgy kellett visszatartani, nehogy beleugorjon a medencébe”.
Melbourne, 1956
A déli félteke nyarára időzített melbourne-i olimpia 1956. november 22-én vette kezdetét. A szovjet invázió utáni zűrzavarba süllyedt Magyarország több mint száz sportolót küldött – köztük a nagyszerű tornászt, Keleti Ágnest, aki egy aranyérmet és két ezüstöt nyert, majd Ausztráliába disszidált.
Ő is egyike volt annak a több tucat kelet-európai sportolónak, akik nem voltak hajlandók hazatérni. Az Egyesült Államok legkevesebb negyven olimpiai sportolót fogadott be, köztük harmincötöt a melbourne-i magyar csapatból.
Keleti viszont Izraelbe utazott tovább, ahol egészen hat évvel ezelőttig élt. Azóta visszatért Magyarországra, januárban töltötte be századik életévét. Ő a legidősebb olimpiai bajnok.
Atlanta, 1996
Az Egyesült Államokba való disszidálás vonzó lehetőség volt, erre kínált lehetőséget az atlantai olimpia. Irak zászlóvivője a nyitóünnepségen, Raed Ahmed először szerencsét próbált a súlyemelésben, majd elmenekült az olimpiai faluból, mert nem akart visszatérni Szaddám Huszein rendszerébe.
Rolando Arrojo dobójátékos az 1992-es barcelonai olimpián volt az aranyérmes kubai csapat tagja, Atlantában címvédésre készült. Egy georgiai szállodában megszökött a csapat biztonsági őrei elől. Fidel Castro kubai vezető hamarosan „Júdásként” kezdte emlegetni. Mindössze két évvel később viszont – már a Tampa Bay Devil Ray játékosaként – az MLB-liga csillaga volt.
London, 2012
Ayouba-Ali Sihame volt az egyetlen úszó, aki az afrikai Comore-szigeteket képviselte a londoni olimpián. 17 éves volt és a 100 méteres gyorsúszószám után hagyta el az olimpiai falut.
A fiatal lány később azt mondta, attól félt, hogy hazatérve a családja eladja és házasságra kényszeríti egy sokkal idősebb férfival. Azt állította, hogy a családja pénzt akart csinálni az olimpiai hírnevéből.
Az ügy részletei 2013-ban, egy angol bíróságon kerültek napvilágra, ahol elítélték Sihamét, mert hamis útlevéllel próbált belépni Franciaországba. Ügyvédei azt mondták, hogy börtönbüntetése letöltése után menedékjogért akart folyamodni. Hozzátették: nem tudta, hogy az olimpiai játékok alatt legálisan is kérhette volna ezt.
Több más afrikai sportoló is eltűnt Nagy-Britanniában, kihasználva, hogy hat hónapos olimpiai vízummal rendelkezik.
