Napok óta forgatom a fejemben a mondatokat. Gondolatban újra meg újra leírok valamit, visszatörlök, újraírom. Mindez azért, mert szeretném nagyon jól csinálni. Valahogy úgy, hogy önreflexióra indítsa azt, aki előítéletei miatt nem tud emberként nézni a cigányokra.
Valahogy úgy, hogy ne Fehér Magyar és cigány közösségről beszéljünk, ha településünkre gondolunk, hanem magunkról, rólunk. De már attól idegesen összerándul a gyomrom, hogy ezeket leírom. Annyi vád ért az elmúlt időszakban, miszerint gyűlölöm a saját népem, szidom azt. Vádoltak azzal, hogy „kiteregetem a szennyest”, neveztek „cigánysimogatónak”, írták, hogy vigyem haza az összeset, és volt, aki ennél sokkal durvábban is próbált leállítani. Mindezek ellenére azt gondolom, beszélni kell arról, hogy mennyire lehetetlenítik el életüket a mi előítéleteink, milyen szinten képtelenség, már-már elérhetetlen vágyálom számukra a kitörés, mennyire esélytelen a minimális jólét megteremtése gyerekeik számára.
Székelyföldön elkerülhetetlen az együttélés. Vannak települések, ahol a lakosság többsége roma, cigány. Vagyis a képlet egyszerű: meg kell tanulnunk együtt élni. Nagyon örülök, hogy ezt itt is leírhatom. Bár tudom, nem lesz könnyű folyamatosan nyomon követni az eseményeket, mégis azt érzem, hogy ez egy hatalmas lehetőség a hatalmas felelősséggel együtt. 2021. január 7-én (ami egyébként a Siculicidium évfordulója) késő este egy kigyulladt kályha lángra lobbantotta a csíksomlyói Somlyó 33 néven ismert romatelepet. A kis területen, kis házakban közel négyszáz ember élt, őket még aznap este elszállásolták az Erőss Zsolt Sportarénában. Csíkszereda Önkormányzatának felhívását nagyon sokan „meghallották”, az emberek egész éjjel érkeztek meleg teával, élelmiszerrel, ruhákkal, takarókkal, matracokkal. Sokan önkéntesként vállalták a munkát, próbálták megnyugtatni, ellátni a rémült, otthon nélkül maradt romákat. Azon az estén jó volt az arénában lenni, megnyugtató volt tudni, hogy ha baj van, akkor képes összefogni egy város. Nem azzal törődik, hogy romák, vagy magyarok váltak földönfutóvá.
Azon az estén, éppen 80 napja írtam meg első ezzel kapcsolatos bejegyzésemet közösségi oldalamra. Arra gondoltam, talán ezzel a történelmi lehetőséggel tud élni a közösség. Hiszen Székelyföldön nem lehet konfliktusmentesnek nevezni az együttélést. 2017-ben épp Gyergyószentmiklóson, szülővárosomban gyújtották meg a romák házait. Azóta sem állították elő a tetteseket, noha szervezetten, egy időben több helyszínen lobbantak lángra a romák házai. Korábban motoros baleset nyomán alakult ki tömegverekedés Kézdiszentléleken. Pár éve Csíkszentmártonban és Csíkszentkirályon vette kezébe a magyar közösség a törvénykezést.
Január hetedikén úgy tűnt, hogy a szolidaritás legyűri az előítéleteket, és elkezdődhet valami teljesen új együttélési rendszer felépítése, amiben elférünk egymást mellett, nem bántjuk egymást és egyenlő esélyeket kap mindenki.
A tűzeset másnapján az arénában bámészkodva helyet kértem az egyik család matracán. Leülve figyeltem, hogy több, mint kétszáz otthonából elmenekült ember milyen higgadtan, csendben próbálja megszervezni életét, igyekszik otthont teremteni pár négyzetméteres matracán. Feltűnően sok gyermek szaladgált közöttük, sok terhes nőt láttam és meglepően kevés idős embert. Jajveszékelés és veszekedés nélkül az önkéntesek segítségével osztották el maguk között a pokrócokat, párnákat, tisztálkodási szereket, ruhákat. Ott ültem a matracon, és arra gondoltam - kicsit megszégyellve magam a titokban mégiscsak létező és ott felismert előítéleteim miatt - hogy, hát én nyugodtan tudnék közöttük aludni.
Szőke, maszatos kisfiú állt meg előttem, kért segítséget. Műanyag fonalat kötöttek az autójára, hadd húzza könnyebben. Ez ellen reklamált, magyarázta, hogy azt onnan le kell venni. Nem értettem, miért. Édesapja lépett közbe, egy mozdulattal szabadította fel az autót, amit aztán a maszatos kisfiú ragyogó arccal taszigált a többi gyerek között. Nem szereti, ha megkötjük a játékait - értette meg velem a zuhanyozóból visszatért édesanyja. Kisírt, piros szemeit látva gondoltam, próbálok valami vigasztalót mondani, de jobbnak látom, ha hallgatok. Mellém ül, ketten hallgatunk, és nézzük a körülöttünk zengő-bongó arénát, ami - bár reménytelenségtől, rossz kedvtől és bánattól kellene szétfeszüljön - mégis nyugodt és barátságos volt. Itt született meg a gondolat, hogy megpróbálhatnám megismerni és bemutatni őket. Megmutatni életüket, álmaikat, vágyaikat, lehetőségeiket, vagy azt, ami éppen sosem volt számukra elérhető. Megkérdeztem a mellettem ülő anyukát, készíthetek-e fotót a kisfiáról és pár szó kíséretében kitehetem-e az oldalamra. Titokban azt reméltem, ha mindenki megismeri őket, talán sikerül támogatót is találnom számukra. Így készült Az ember csak közelről látszik sorozat első bemutatója, melynek fotójáról Ádám mosolyog a világba.
