Papíron rengeteg órában tanulnak a magyar gyerekek idegen nyelveket, csak igen átgondolatlanul, állítja a nyelvoktatási szakértő. Az állami oktatáspolitika döntésképtelennek tűnik, amiket viszont hirtelen ötletként meg akartak csinálni, abból szerinte jobb is, hogy nem lett semmi. A szülőknek gyerekenként csaknem félmillió forintjába kerül, hogy magánórákkal taníttassák ki a gyereküket egy idegen nyelvre. Rozgonyi Zoltánnal, a Nyelvtudásért Országos Nyelvoktatási és Nyelvvizsgáztatási Szakmai Egyesület elnökével beszélgettünk.
Az Eurostat felmérései alapján az idegen nyelvek ismeretében rendre a leggyengébb három ország között szerepel Magyarország, a magyarok több mint fele saját bevallása szerint sem ért egy más nyelven se. Ez hosszú ideje így van, látszik bármi változás az elmúlt 5-10 évben?
Némileg javul azért a helyzet. Döntően a fiatalabbak, a 30 év alattiak és különösen a még fiatalabbak nyelvtudása egyértelműen jobb a korábbi hazai állapotoknál. Ugyanakkor ez a folyamat a legtöbb európai országban is hasonlóan zajlik, hozzájuk képest a helyzetünk nem sokat változott, kitartóan a sereghajtók csoportjában vagyunk. Hozzátéve, hogy ide tartoznak például a britek is, akik egészen más helyzetből értékelhetik mindezt. Az utolsó öt ország jellemzően legfeljebb egymással cserélget helyet az ilyen listákon, ebbe pedig még a felmérés módszere is beleszólhat.
A felmérésekben mik lehetnek a különbségek?
Ezek a felmérések nem a tényleges nyelvtudást tesztelik, hanem nagyon egyszerű kérdőíves, önbevallásos felmérésekről beszélünk. Itt pedig sokat számít, hogy hogyan fogalmazzák meg a kérdéseket. Jellemzően azt szeretnék megtudni, hogy egyszerű, gyakorlati helyzetekben képes-e valaki idegen nyelven elbodogulni. De egyrészt mindezt másképp értelmezheti egy holland vagy bolgár lakos, más lehet az elvárásszintjük. Másrészt világosan kiszűrik a válaszmintákból a többnyelvű országok esetében a nemzetiségi nyelveket. Ha például Romániában meg tud jelenni a magyar vagy a román idegen nyelvként, akkor rögtön egészen más adatokat kapunk. Szóval a sorrendben lehetnek helycserék, de Magyarország tartósan a leggyengébbek között van akkor is, ha az önbevallásnál pontosabb felmérést használunk. Bár 5-10 éves távlatban valóban egyértelmű javulás látható a 30 évnél fiatalabbaknál.
Ez utóbbi bármilyen hazai oktatási reformnak köszönhető vagy a környezet változott csak meg?
Nagyon fontos leszögezni, hogy nemhogy reform, de semmilyen változás nem volt az elmúlt tíz évben. Nem volt olyan reform, ami az oktatást, a tanári munkát segítette volna, sem olyan, ami az iskolák munkáját támogatta volna. Infrastrukturális beruházások voltak, de ezen a területen már azok is nagyon régen. Néha felmerültek ugyan teljesen kósza, véletlenszerű ötletek, de a tényleges oktatási helyzetet figyelembe vevő, széles körű fejlesztési terv nem volt.
Akkor minek köszönhető a javulás?
Alapvetően annak, hogy az ország sokkal szorosabban vesz részt az európai mobilitásban. Tíz év alatt javult az életszínvonal is, azok is gyakrabban eljutnak külföldre, akik korábban kevésbé. Még ha nem is mennek túl messzire, akkor is jobban az életük részévé válik, hogy szembesülnek idegen nyelvvel. Az elmúlt öt évben pedig már egy nagyon széles réteg élethelyzete az, hogy bármikor adódhat olyan lehetőség vagy kényszer, hogy külföldön kell dolgozni. Ezek nem hirtelen változások, de ha például egy középiskolás azt látja a környezetében, hogy ezek a kihívások mindennaposak, akkor ez mélyen megmarad benne. És külön elhatározás nélkül is motiváltabb, nyitottabb lesz az idegen nyelvek használatára. Mindezekhez jön még az összes, egyre intenzívebb kulturális kapcsolódás, amiket már szinte észre se veszünk.
Például?
Mondjuk a fiatalabbak már nemcsak így-úgy letöltött filmeket néznek, hanem például a Netflixszel jobban kitettek lesznek az idegen nyelvek felé. Vagy bárki, aki az interneten kicsit is mozog, az nem tudja kikerülni az idegen nyelvekkel való találkozást. Ezek az élmények pedig az egyszeri lelkesedésnél sokkal mélyebben fekvő, tartósabb, és kevésbé tudatos motivációt hoznak a nyelvtanulásra. És ez a legfontosabb szempont. Nyilván egyáltalán nem mindegy, hogy milyen színvonalon tanít a nyelvtanár, de még ennél is fontosabb, hogy a diák mennyire nyitott és mennyire mélyen motivált. Ez pedig az átlagot tekintve egyre javul. Az oktatáspolitika, az oktatási rendszer ehhez egyelőre semmit nem tett hozzá. Ennek a mostani járványidőszak egyébként különösen jó példája volt.
Hogyhogy?
Az elmúlt évek legnagyobb kihívásával találta szembe magát a közoktatás a hirtelenszerű digitális átállással. Ehhez pedig semmilyen támogatást nem kaptak az oktatáspolitikától, a kormánytól vagy a kapcsolódó szakmai szervezetektől. A valódi támogatást egymástól kapták, a tanári szakmai szervezetektől, könyvkiadóktól, ők nekik kellett elképesztő gyorsasággal és hatékonysággal segíteniük a tanároknak. A központi álláspont annyi volt, hogy „tessék áttérni digitális oktatásra”, ennyi. A nyelvoktatásban ez persze már jelen volt a tanárok egy szűkebb részénél, ők eddig is használták a digitális megoldásokat a munkájukhoz, hogy élő, izgalmas, trükkös dolgokkal tudják megmozgatni a diákokat. De a tanárok a 95 százaléka nem tudta, hogy mihez fogjon, nem használtak korábban olyan – ma már elemi számító – megoldásokat, mint hogy neten indítsanak egy foglalkozást, elküldjék a linket a diákoknak, és hasonlók. Az állam helyett végül egy sor tanárszervezet és szakmai csoport dolgozott ki két hét alatt rengeteg útmutatót, tartott képzéseket azoknak a tanároknak, akik lehet, hogy előtte csak e-maileket olvastak, de hajlandóak voltak szintén jelentős pluszmunkát áldozni mindezek hirtelen megtanulására.
A közoktatásban egyébként eleget tanulnak a magyar diákok idegen nyelvet?
Az állami oktatásban, ha nem is a világon legelsők, de kimondottan elöl van az ország, ha a nyelvoktatást óraszámban nézzük. Ugyanakkor nagy a szórás, nagy különbségek lehetnek egyes iskolák között, de kerekítve általánosan ezer órát jelent az általános iskola osztályától a középiskola végégig. Más európai országoknál ez 450-1600-ig terjed. De nem az ezer feletti óraszám a jellemző, viszonylag magasnak számít az átlagosan ezer nyelvóra.
Akkor mit rontunk el az oktatásban, hogy ezer óra eredménye mégis ilyen gyenge lesz?
Több oka is van, nem lehet varázsütéssel megjavítani mindent. Az elsőről már volt szó, a diákok hozzáállásáról, ebben van is előrelépés. Nagyon fontos szempont a tanárok módszertani felkészültsége és nyelvtudása. Ebben távolról sem állunk jól, de nem is olyan rossz a helyzet, mint ahogy az eredmények mutatják. A gyenge teljesítmény egyik oka például az oktatás rugalmatlansága. Ez alatt például azt lehet érteni, hogy mennyire tudja egy iskola önállóan úgy megszervezni a saját nyelvoktatását, hogy az a lehető leghatékonyabb legyen. Van, ahol érdemesebb lehet több csoportra bontani a tanulókat, vagy máshol például jó megoldás lehet akár hosszabb nyelvórákat tartani. Rengetegféle megoldással lehetne hatékonyabban oktatni, de csak elenyésző számú, alapítványi magániskolánál látjuk azt, hogy tényleg tudnak is ezen változtatni. Sokféle okból tevődik ez össze.
Akkor miért nem tárjuk fel ezeket az okokat?
Egy kísérlet volt arra, hogy szembenézzünk azzal, mi történik, egy 2018-as reprezentatív felmérés, amit a szakmai egyesületünk is támogatott. Itt a tényleges iskolai gyakorlatot próbálták felmérni, egyébként átgondolt módszertannal. A kutatásról azt érdemes tudni, hogy egy sok iskolát érintő felmérést csak az állam tud megcsinálni Magyarországon, az Oktatási Hivatal pedig több év huzavona után végül rá is állt. Viszont sajnos csak a kutatás egyrészét vitték végig, és ennek eredményei is valamelyik fiókban végezték, jó mélyen. A kutatást konferencia, egy kiadványkötet követte, de hiába szólt kormányhatározat arról, hogy a kutatás eredményei alapján új idegennyelv-oktatási stratégiát kell kidolgozni, semmi nem történt vele.
Drága az oktatáskutatás?
Ellenkezőleg, pár hónap alatt nagyjából a kutatás bő felét sikerült megcsinálni, hozzávetőleg 20 millió forintból. Legfeljebb még ennyi lett volna a világosan kirajzolódó megoldási irányokat is alaposabban felmérni és kidolgozni. Utóbbiakból semmi nem lett, mindent elsöpört egy újabb ötlet, a kéthetes külföldi nyelvtanfolyamok terve.
Akkor mi értelme volt belekezdeni?
Én úgy látom, hogy érdemi szándék soha nem volt arra, hogy az állam hozzáfogjon a nyelvoktatás átalakításához. Ehhez érdemes tudni, hogy egy stratégiai változtatás az oktatásban tízéves távlatban hoz eredményeket. Így egyetlen politikus sem lesz igazán érdekelt abban, hogy ezt elindítsa. Hosszabb távú gondolkodásra lenne itt szükség, de ez legkevésbé sem volt jellemző a döntéshozókra az elmúlt kormányok alatt, pártállástól függetlenül. Ad hoc felbuzdulás van néha egy-egy kormányzati szereplőtől, de ezek nem hoztak változást. Például mire eljutottunk odáig, hogy az Oktatási Hivatal foglalkozzon a hazai nyelvoktatás felmérésével, háromszor mentünk keresztül olyan fordulókon, hogy az apparátusból valaki felkarolta ezt a törekvésünket. De az adott tisztségviselő pár hónap alatt rendre eltűnt a kormányzati süllyesztőben, mielőtt realitássá válhatott volna a felmérés. Mi pedig mindent kezdhettünk elölről.
Mit kéne csinálni?
Ez a másik része, hogy ha sikerül jól felmérni a helyzetet, a szükséges lépések nem látványos események, nem lehet bejelenteni, hogy egy csapásra mindent megjavítottunk. Hosszú, módszeres építkezésnek érdemes ezt elképzelni. Egy kidolgozott koncepcióra is először kísérleti programokat érdemes indítani. Ezt bevezetik mondjuk 30 iskolában, és mérjük év végén, hogy milyen eredményekkel járt a szülők, a diákok, a tanárok és a többi érintett szempontjából. Ezt ki kell értékelni és a tapasztalatok birtokában a következő évben másik 50 iskolában elindítani és így tovább. Ez sok munkával jár, nem látványos, és ami a mostani kormány legnagyobb problémája: döntésekre van szükség az állami szakapparátus részéről.
Döntésképtelenek az állam oktatásügyi emberei?
Azt látjuk, hogy kezdeményezni és pláne döntéseket hozni senki sem képes, vagy nem mer. Ezért nem is történik semmi.
Egy ötlet biztosan volt, az említett kéthetes nyelvtanulási program. Ennek keretében lényegében minden középiskolás csoportosan elmehetett volna egy külföldi nyelviskolába két hétig nyelvet tanulni, a költségeket pedig az állam fizette volna. Ezzel mi lett?
Hála istennek, ezt egyelőre elsöpörte a járvány. Azért hála isten, mert egyrészt miközben már ment a szervezés, légitársaságok és külföldi nyelviskolák százaival kötötték a szerződéseket, itt még csak egy bekezdés erejéig sem volt végiggondolva, hogy minek kellene történnie a nyelvórákon a kéthetes tanfolyam előtt és azután hogyan hasznosul majd mindez a későbbi oktatás során. Ez egy teljesen elszigetelt, önálló program maradt. Másrészt ezek a diákok csapatostul mentek volna ki, együtt töltöttek volna el két hetet egy alacsony óraszámú képzéssel. Aki ért a nyelvi utaztatáshoz, annak mondani se kell, hogy ez a legkevésbé hatékony megoldás, mert a diákok nem lépnek ki valójában az anyanyelvi közegükből. De még ez is eltörpül a harmadik problémához képest.
Mi az?
A program költsége. A hivatalos tájékoztatás szerint nagyjából 700 ezer forintot szánt egy diák kéthetes turnusára az állam. Ez nagyjából az a költség, amennyit egy főre fordít az állam a teljes négyéves középiskolai oktatás alatt, a tornaórától az iskola takarításáig mindent egybevéve. Ez nem véletlenül nem a közoktatás része a világ leggazdagabb országaiban sem. A közoktatás keretében általában a tanároknak biztosítanak nem nagyon bőkezűen finanszírozott, de nagyon jól átgondolt továbbképzési lehetőséget. Ami viszont jellemzően kitűnően tud hasznosulni. De amikor az egyetlen érdemi program addig jutott, hogy annyi pénzt költsünk el egy kéthetes tanfolyamra, mint amennyit összesen szánunk egy gyerek oktatására négy év alatt, az önmagában is jelzi, hogy egy, a valóságtól teljesen elrugaszkodott propagandakampányról van szó. Az értelmetlen pazarlás egészen elképesztő foka lett volna mindez. Felmerültek egyébként más, akár korábbról felmelegített reformötletek is, de ezek odáig se jutottak el, hogy tervként leírják őket.
A középiskola előtti nyelvoktatás mennyire hatékony? Bőven vannak már ovik is, amik azzal hirdetik magukat, hogy már elkezdik a nyelvoktatást.
Nagyon változó. Jelenleg az általános iskola negyedik osztályától kötelező a nyelvoktatás, de pont az említett, 2018-as kutatás mutatta meg, hogy az általános iskolák több mint kétharmada már előbb, 2-3. évfolyamon elkezdte a nyelvtanítást. Ez jó irány, de csak akkor van értelme, ha az adott korosztály oktatására speciálisan felkészített tanárokra bízzák, akik kapnak mellé folyamatos szakmai támogatást. Hiszen el is lehet rontani mindezt, és hosszú időre el lehet venni a gyerekek kedvét a nyelvtanulástól. De nem ez a jellemző, általában inkább segítenek ezek a koraibb programok. Itt az a legnagyobb hátráltató tényező, hogy annyira különböző tudásszinttel érkeznek a diákok a középiskolába, hogy szinte nulláról kell elölről kezdeni az oktatást. A középiskolák nagyobbik részében ez a helyzet, kezdő, vagy majdnem kezdő szintről kell indulni már akkor is, ha mondjuk egy 15 fős csoportban csak 3 diák számít valójában teljesen kezdőnek.
Ezen hogyan lehetne segíteni?
Segítene, ha jobban mérnénk fel a diákok tényleges tudását, mindenhol egységes módszertannal. Egyedül itt egyébként történt pozitív változás az elmúlt tíz évben, olvasáskészséget és hallásértést elkezdtek mérni az általános iskolásoknál. Itt egységesen mérik a nyelvismeretet, még ha súlyos kompromisszumokkal is, hiszen a tényleges, aktív beszéd vagy az írás szintjét nem mérik fel. De ha itt vannak az adatok, azzal kezdhetnénk is valamit. Kiderülhetne például, hogy mely régiókban, mely iskolatípusoknál muzsikálnak a diákok lényegesen gyengébben, mint máshol. Ha pedig tudjuk, hogy hol mik a bajok, akkor erre alapozva el lehetne kezdeni építkezni. De ennek egyelőre nyomát se látjuk. A középiskolák már csak azt látják, hogy hatalmasok a különbségek, a diákok jelentős részének pedig az első 3-400 óra nyelvtanulás nagyrészt elveszett.
Meddig lehet minimálisan eljutni a középiskola végéig megkapott ezer óra nyelvtanulással?
Egy átlagos, komolyabb tanulási problémával nem küzdő, tanulni akaró diáknak minden gond nélkül el kellene tudnia jutnia a B2-es, azaz a középfokú nyelvvizsga szintjéig. Ehhez képest rengeteg magántanárral, nyelvtanfolyammal megtámogatva jut el erre a szintre nagyjából a felvételizők fele, tehát durván a végzősök negyede.
Óriási előny is a felvételinél a nyelvvizsga, mégis lebecsülik a diákok a nyelvtudás hasznát? Vagy mire közeledik az érettségi, akkor már késő észbe kapni és behozni a lemaradást?
A diákok elsöprő többsége fontosnak és értékesnek tartja a nyelvtudást. De mire eljut az érettségi közelébe, addigra sok diák már rákerült egy olyan rossz pályára, ahonnét a család is csak sok pénzzel és elszántsággal tudja különórákkal kimenteni. Tipikus példa lehet, amikor valaki gyengébb nyelvtudással érkezik a középiskolába, ahol újra elölről is kezdi mindezt egy közepesen felkészült tanárral. A tanárok is cserélődnek, más problémák is előjöhetnek, és a tizedik évfolyam környékére szinte már menthetetlenül azon a pályán van, hogy várhatóan hármassal-négyessel fog átmenni a nem emelt szintű érettségin. Ez nem egy rossz teljesítmény, nem bukott meg, van érettségije, csak a valós nyelvtudása lesz nagyjából A2-es szinten. Ez az a szint, amit egy nyelviskolában három hónap alatt szokás elérni, heti 2-3 óra tanulással. Itt pedig tíz év alatt sikerül.
Mi történt egyébként a felvételihez kötelező nyelvvizsga korábbi ötletével? Az előírással az állam rengeteg embert kiszorított volna a felsőoktatásból, viszont úgy tűnik, hogy csendben kimúlt ez a szabály is.
Ez egészen pontosan egy 2011-ben előkészített, majd 2015-ben törvénybe iktatott szabályozás volt. Azt mondta ki, hogy 2020-tól csak az felvételizhet az államilag finanszírozott felsőoktatásba, akinek van B2-es nyelvvizsgája vagy emelt szintű érettségije. Ez négy és fél éven keresztül így is maradt, az oktatási államtitkárság és az innovációs tárca pedig többször meg is erősítette, hogy a törvény mindenképp be is lesz tartatva ebben a formában. Pedig nyilvánvaló volt, hogy a felvételizők közel felét kizárta volna. Ráadásul pont olyan érzékeny területeket érintett volna igazán súlyosan, mint mondjuk diplomás egészségügyi dolgozók vagy a tanárok. A szabályt 2019 őszén végül mégis visszavonták, de azóta se hangzott el egy szó se arról, hogy mi lesz a jövőben. A kormányzat többszöri rákérdezésre sem árult el semmit arról, hogy mi a terve a 4,5 éven át fenntartott, majd az utolsó pillanatban visszavont szabályozás helyett. A közoktatásnak nem előnyös a bizonytalanság, jobb tudni, hogy mi lesz az elvárás feléjük.
Mennyire probléma jelenleg a nyelvvizsgák hamisítása? Korábban az Oktatási Hivatal úgy becsülte, hogy akár a tizedük is hamis lehet Magyarországon.
Ennél jóval kisebbnek mondanám, egy százalék körülire. A korábbi problémák is jellemzően lokális problémák voltak és egy-egy módszerhez kötődtek, például a bérvizsgázáshoz. Lényegesen többféleképp lehet ma már ellenőrizni a csalási próbálkozásokat, és ebben az online nyelvvizsgák sem jelentenek kivételt. Az online nyelvvizsgáztatás legalább olyan biztonságos, mint a tantermiek.
A diplomához szükséges nyelvvizsgák ideiglenes elengedését hogy értékeli?
Ennek igazából nem a járványhoz volt köze, hanem százezer körülire duzzadt már azoknak a száma, akik mindent befejeztek az egyetemen, de a nyelvvizsga hiánya miatt nem volt diplomájuk. Ezzel nem tudott mit kezdeni az oktatáspolitika. Értelmes program volt erre évekkel korábban a diplomamentő program, ahol állami pénzből többezer érintettnek nyújtottak nyelvi képzést és vitték el őket a nyelvvizsgáig. Két fő hibája volt, az egyik az, hogy ez drága dolog, így eleve nagyjából tízezer főt céloztak be 2014-ben, a már akkor is ötször ennyi érintettből. A másik, hogy hamar kiderült, ennek a csoportnak jellemzően olyan alacsony volt a nyelvi tudása, hogy a megadott 240 óra alatt sokan biztosan nem juthattak el a nyelvvizsga közelébe. De az ebben a helyzetben lévők egy kisebb részének tényleg megoldódott ez a problémája. Tehát tovább gyűltek a beragadt diplomák, amit így végül nem tudtak megoldani. Szakmailag nem előremutató, de legalább ez a probléma végül le lett zárva.
De idén is ugyanezért lobbizik a Hallgatói Önkormányzatok Országos Konferenciája.
Idén ennek semmilyen alapja nincs már. A személyes nyelvoktatás idén nagyjából három hétig nem volt megoldható, március közepétől április elejéig. De az egyetemisták számára már a járvány kezdetekor ki kellett alakítani a távoktatási megoldásokat, ők egy éve online végzik tanulmányaikat, aki akart, az teljesen rugalmasan tanulhatott. A személyes nyelvvizsgákat is csak ebben a három hétben kellett kicsit későbbre halasztani. Miközben ott voltak
pluszlehetőségként az online nyelvvizsgák is. Összességében bővültek az egyetemisták tanulási és vizsgázási lehetőségei. Mindenkinek nehezebb volt az élete az elmúlt egy évben, de az egész oktatási rendszerben még az egyetemisták tanulását érintette a legkevésbé súlyosan a járvány. Az igazi probléma inkább általában a felsőoktatási intézményekkel van.
Mire gondol?
A magyar felsőoktatási intézmények nagy többségénél úgy húzhat le egy diák 3-5 évet, hogy egyetlen egyszer sem kerül szembe semmilyen idegen nyelvi követelménnyel. Egyetlen szaktárgynál sem mondják neki azt, hogy jövő hétre dolgozzon fel egy élő, releváns szaknyelven írt friss cikket. Egy idegen nyelv elemi ismeretét igénylő feladatokat sem kapnak a legtöbb helyen, szinte teljesen mellőzi az ilyesmit a magyar felsőoktatás. Korábban volt nyelvoktatás az egyetemeken, de mára kifejezetten kevés helyen maradt, elvette az állam a forrásokat innét. Másrészt sokszor a szaktárgyi oktatók nyelvtudása is igen gyenge. Pedig ha ez szervesen beépülne a tanításba, töredékére csökkenne a nyelvtudás hiánya miatt nem diplomázók száma.
Pedig pont azt gondolná az ember, hogy a tudomány legtöbb területe és szakmák jó része azonnal bezárul már annak, aki csak magyarul ért. Egy kamionsofőrnek is kell tudnia más nyelven ügyet intéznie vagy a világ legokosabb emberéből sem lesz szoftverfejlesztő, ha nem tud elolvasni egy help file-t.
Pedig, ha nem is a legfelkapottabb szakirányokról, de tömegével jönnek ki olyan mérnökök, műszaki végzettségűek, akiknek nulla közeli nyelvtudásuk van. Vagy épp a mérnökök mellett egyes kommunikációs szakirányokra is elmondható ez. Külön hozzátéve, hogy a B2-es nyelvvizsga szintje nem egy magas szint, ez a használható nyelvtudás minimális szintje. Pedig ehhez szintén nem kellene óriási pénz, szinte ingyen fel lehetne mérni, hogy hol mennyire tudnak releváns nyelveket az oktatók. Ezután pedig az oktatók kaphatnának támogatást ahhoz, hogy fejlődjenek. Itt is főleg a szándék hiányzik ahhoz, hogy az okoknál kezdjük el kezelni mindezt. És fontos, hogy nem idegen nyelvű oktatásról beszélünk, hanem magyar nyelvűről, ahol az oktató és a diák tudja használni a szakmája szempontjából releváns idegen nyelvek egyikét.
Milyen szakokra jellemző a fordítottja, hogy már eleve nyelvvizsgával mennek oda a diákok?
Az államigazgatási szakokra lehet ezt elmondani, az informatikai szakokra vagy mondjuk az orvosképzésekre.
Mire jó, hogy a diplomához szinte bármilyen nyelv nyelvvizsgája megfelel? Kevés tudománynak lehet a legfontosabb szakmai nyelve mondjuk a szlovén.
Az egész rendszer átgondolatlanságát jellemzi, hogy például a diplomához szükséges nyelvvizsga-kötelezettség kielégíthető eszperantó nyelvvizsgával is. Nem véletlen, hogy az eszparantó a 3-4. legnépszerűbb nyelvvizsga. Nem mintha az eszparantó nyelvvizsgája olyan könnyű lenne, de kialakult körülötte egy ilyesmi tévhit. Biztosan nem ez volt az oktatáspolitikai cél. A szlovén nyelvvizsgának is megvan a létjogosultsága, de valószínűleg nem lesz tőle lényegesen jobb mérnök vagy földrajztanár valaki. A szlovén vagy a norvég nagyon hasznos második nyelvek lehetnek, de a társadalom és végzősök számára is az a hasznos, ha utóbbiak vagy angolul vagy németül használhatóan tudnak. És itt inkább az angolon van a hangsúly. Bizonyos területeken pedig még az újlatin nyelvek is ide tartozhatnak.
A szülők egyébként mennyire készülnek előre arra, hogy a középiskola jó eséllyel egy nyelvből sem fogja tudni nyelvvizsgaszintre hozni a gyereküket?
Ma már fel lehet mérni a környéken lévő középiskolák teljesítményét ezen a téren. Saját becslés alapján a középiskolák 15 százaléka tud olyan szintű nyelvoktatást biztosítani, hogy ha a gyerek rendesen tanul, akkor minimum a középfokú nyelvvizsgáig el fog tudni jutni. Az iskolák többségénél azonban nem ez a helyzet, és ezt tudják a szülők is. Sokan már az általános iskolától kezdve tervezik a különórákat, ezért is kiugróan népszerűek például a nyári nyelvtanfolyamok.
Mivel tervezhet akkor a szülők többsége, mennyibe kerül idegen nyelvre taníttatni a gyereket egy középfokú nyelvvizsgáig?
A félmillióhoz közeli összegre lehet számítani akkor, ha tanul a gyerek valamit az iskolában is, de zömmel magánoktatásra kell támaszkodni. Ez nem azt jelenti, hogy a gyerek lusta, csak az iskolai csoportja nem fog eljutni a szükséges szintre. Egyébként egy másik szabályozási változtatás volt az ingyenes nyelvvizsga azoknak, akiknek ez sikerül. De ez jellemzően azt jelenti, hogy az a család, aki saját erőből finanszírozza a gyerek nyelvtanulását, az kapott egy csaknem tízszázalékos kedvezményt.
Az csak az oktatási rendszer különbségét jelzi, hogy környékünkön is, Csehországban vagy Szlovákiában is érdemben jobban beszélnek például angolul?
Nem, azokban az országokban jellemzően sikeresebben tanulnak idegen nyelveket is, ahol a többnyelvűség eleve jobban jelen van. Egyszerűen hamarabb beépül a gyerekek életébe, hogy vannak más nyelvek is, és ez elég sokat számít. Ehhez kapcsolódnak olyan apróságok is, hogy feliratozzák-e a filmeket, vagy szinkronizálják. Ez nem oldja meg önmagában a problémákat, de azt is jelzi, hogy a társadalom mennyire befogadó az idegen nyelvek felé. Nálunk viszont egy kulturális vívmány volt, hogy milyen magas színvonalú a szinkronszolgáltatás.
Orbán Viktor híres bejelentése volt, hogy szerinte az „etnikai homogenitás” Magyarország versenyelőnye. Akkor ezek szerint a nyelvoktatásban biztosan nem?
Ezt az állítást egyértelmű butaságnak gondolom.
Időről időre előkerülnek olyan érvek is, hogy a magyar annyira sajátos nyelv, hogy a magyaroknak nehezebb megtanulniuk más nyelveket.
Csábító ezzel felmenteni magunkat, de nagyon jól mérhetően megmutatható, hogy ez nem igaz. Ha elindul egy csoport mondjuk Portugáliában, Görögországban és Magyarországon, akkor átlagosan pont ugyanannyi idő kell nekik az adott nyelvi szintre való eljutáshoz. Nem véletlenül nem kell részletezni nyelvkönyvek hátulján, hogy ha ez az első 120 óra anyagához lesz jó, és A2-es szintre viszi el a diákokat, akkor ez Magyarországon 360 óra lesz, máshol viszont lehet, hogy csak 80. Ez nem azt jelenti, hogy a nyelvtanulás fázisaiban nem lehetnek kis különbségek. De mire a diákok eljutnak a használható nyelvtudás legalsóbb szintjeiig, addigra ezek a különbségek bőven kiegyenlítik egymást, semmilyen érdemi különbség nincs. Nyilván az egymáshoz közeli nyelvekre ez nem vonatkozik: ha egy spanyol tanul franciául, akkor lesz helyzeti előnye, ami csak magasabb szinteken egyenlítődhet ki.
