Induljunk el onnan, hogy bár sosem tartoztam a vírustagadók közé, nem féltem a betegségtől. Ennek oka az, hogy évek óta napi szinten sportolok, nem jellemző rám, hogy betegeskedjek, egy tavalyi vizsgálaton pedig megállapították, hogy sportolókéhoz hasonlóan működik a szervezetem. Jól.
Tavaszi gondtalanság
A járvány tavaszi, első hullámában – mint mindenki más – hitetlenkedve hallgattam, ha egy távoli ismerős betegségről számolt be. Emlékszem, a nyáron baráti beszélgetéseken mindig azzal érveltek a vírustagadók, hogy egyikünknek sincs olyan ismerőse, aki beteg lett volna. Nos, ez októberben egyik napról a másikra nagyon megváltozott, legalábbis az én környezetemben.
Október közepe
Egy hónappal ezelőtt, október közepén már éreztem, valami nincs rendben. Fájni nem fájt ugyan sehol, de semmi kedvem nem volt sem a reggeli futáshoz, sem az edzéshez. Kacagtuk is, mintha úthenger menne át rajtam minden éjjel. Rossz kinyitni a szemem reggel, rossz felkelni, szenvedés futócipőt húzni. Próbáltam az ősz számlájára írni, a sötétség, a hideg lett a bűnbak. De mentem, végeztem a dolgom, kínlódva is, szenvedve is, de a napi „adagomat” elvégeztem. Még két héttel ezelőtt is.
Október végi hétfő
Hétfőn, a reggeli futás után alig bírtam magamhoz térni, annyira elfáradtam. Kerestem a magyarázatokat, nem találtam. Sem láz, sem fájdalom nem jelentkezett. Az viszont sokat elárult, hogy az esti edzés után én voltam az öltözőben a legutolsó. A legeslegutolsó. Van, amikor ez édes érzés, lehet kicsit pihenni, kikapcsolni. De ez most nem ilyen érzés volt.
Kedd
Kedden munka közben már sejtettem, hogy ennek a fele sem tréfa. Nem bírtam figyelni a beszélgetőpartnereimre. Bevallom, utólag visszahallgatva a felvett interjúkat, úgy éreztem, megöl a szégyen, annyira nem voltam jelen egyikben sem. Köhögni kezdtem és borzalmas fájdalmat éreztem a hátamban. Mintha négy láb dübörögne rajta megállás nélkül. Ekkor döntöttem – mivel a családorvosom is beteg volt -, hogy a sürgősségire megyek. A Csíkszeredai Megyei Sürgősségi Kórházban kivártam a soromat a vírusfertőzés gyanújával érkezők között, majd következett a vérvétel, röntgen, vizsgálat és a COVID-19-teszt. Pillanatok alatt jött az eredmény. Tüdőgyulladás, mellé recept és utasítás: amennyiben szeretném, hazamehetek, karanténba a családommal együtt, amíg meglesz a teszt eredménye. Kifejezetten boldog voltam, hogy kiderült, mi a baj, ki kell kezelni – gondoltam – és máris minden a legnagyobb rendben lesz.
Szerda
Másnapra meglett a teszt eredménye is: pozitív, ahogy az várható volt. Ezzel párhuzamosan kezdődött a mérhetetlen gyengeség, a borzalmas fejfájás és a hátamon is dübörögtek tovább a lábak. Az orvos telefonon kórházi vizsgálatot javasolt, így összeszedtem magam és a fertőző betegségek osztályán újabb ellenőrzések következtek. Újabb antibiotikum, saját felelősségre otthoni karantén és az első meglepetés. Létezik, hogy újságíró létemre itt kell megtudnom, hogy a vírusra nincs gyógyszer? Hogy ezt nekem kell legyőznöm egyedül? Segítség nélkül?
Félig ébren, félig álomban
Hirtelen nagyon elhagyatottnak és betegnek éreztem magam. Elképzeltem, ahogy a vírushadsereg végigvonul a testemen és a felkészületlenül ért szerveimet lekaszabolja. Kezdi a fejemmel, a benne levő üregekbe jól befészkeli magát, onnan tör elő minden nap új csatára. Félig álomban, félig ébren játszottam végig ezeket a csatákat. Borzalmas fejfájással, abban reménykedve, hogy az arcüregem, a tüdőm, a vesém elég lesz csatatérnek és nem fognak tovább terjeszkedni a fejemben otthonosan berendezkedő kis férgek.
Józanabb pillanataimban azon elmélkedtem, hová lett az erőm, hogy lehet, hogy órák alatt képes az ember minden erejét elveszíteni. Két méter megtétele valóságos kínt jelentett, akárcsak két falat étel elfogyasztása is.
A COVID-19 nem influenza
Azaz nem kétnapos buli. Három nap után, amikor először képes voltam meginni egy fél kávét és azt hittem, na, most én jövök, újra lehúzott a vírus a sötétbe. Hosszú órákon át azon elmélkedtem, mi lett a motivációkkal, amiket oly sokszor használok én is. Hol vannak, hová illantak el? Az antibiotikum tizedik napján végre aludtam éjszaka. Nem rémekkel, nem félig ébren, nem három perceket. Attól az éjszakától számítva tudtam, hogy most már kijövök, most már vége lesz. Azt viszont még ma, két héttel az első őrület után sem tudom, mikor leszek ismét én.
Nemcsak két hét szenvedés
Két dolgot viszont megígértem magamnak: türelmes leszek. Nagyon türelmes leszek. Meghallgatom a szakembereket, bármit tanácsoljanak. Ha fél évig csak sétálhatok, akkor azt fogom tenni. Nem lesz könnyű, de ezt többé nem szeretném végigjátszani. Főleg, hogy a naponta telefonáló orvos elmondta: a második kör sokkal rosszabb, érdemes lesz vigyázni.
Még valamit tudok: 24 nap múlva elmegyek vérplazmát adni. Aki nagyon beteg volt – olvasom – az nagyon értékes, ellenanyagokban gazdag plazmát tud adni. Ami megmentheti azok életét, akik krónikus betegséggel kapják meg a vírust. És nekik tényleg nagy szükségük van a segítségre. Ha csak placebo, akkor is bele lehet kapaszkodni, segít a csatában. Mert aki a vírust megkapja, annak bizony meg kell vívnia a csatát. Egyedül.
