Átélte a közmédia összevonását, az MTVA létrejöttét, amikor pedig pár éve úgy döntött, hogy befejezi, akkor, mint fogalmaz, az MTVA-nak már semmi köze sem volt a közszolgálatisághoz.
Amikor arról kérdeztük, mikor tudatosodott benne az, hogy a kormányzati kommunikáció szócsövévé válik az intézmény, ahol dolgozott, azt mondta, nem tudná, nem is lehet egyetlen konkrét eseményhez kötni.
„Olyan ez, mint amikor beteszik a békát a hideg vízzel teli fazékba és alágyújtanak. Szép lassan megfő.”
Hosszú volt az út, amíg például a hírekkel foglalkozók eljutottak addig, hogy vannak felvezető szövegek és összekötőszövegek, amelyekbe tilos belenyúlni, és vannak témák, amelyről a tudósítást „fel kell lőni a felhőbe, hogy valakik megnézzék és rábólintsanak” adásba kerülés előtt.
„Nukleáris az igen, atom az nem”
Az intézmények – a Magyar Rádió és Duna TV - összevonásával elkezdődtek a racionalizálással és a párhuzamosságok megszüntetésével indokolt elbocsátások, és ezzel együtt fokozatosan kerültek háttérbe a szakmaiság elvei. Átvette a helyüket a kormányzati kommunikáció, amikor mindenhol, a Kossuthon, a Duna és az M1 híradójában is ugyanazt, ugyanúgy lehet csak tálalni.
Egy idő után már jól működött az öncenzúra is, volt amikor kiderült, „túlteljesítettek” a szerkesztők. Példaként Szijjártó Péter egyik külföldi útjáról készült anyagot említette beszélgetőpartnerünk. A szerkesztő lehordta az újságírót, hogy ez így biztosan nem mehet adásba, majd „felsőbb” egyeztetés után kiderült, hogy semmi baj nincs a tudósítással, a szerkesztő görcsölt csak rá, „önszorgalomból”.
Tiltó utasításra példaként külföldi témát említ a volt közmédiás munkatárs: a fukusimai atomerőműben 2011-ben bekövetkezett üzemzavar után a Paks II-ről szóló beszámolókban például nem volt szabad az „atom” szót használni, helyette nukleáris erőművet kellett mondani, nehogy a fukusimai balesetre asszociáljanak a nézők.
„Jöttek a megbízhatóbbak, több pénzért”
A szakmaiság hiányára egyik példaként az M1 hírcsatornává alakítását hozta fel beszélgetőpartnerünk. Miközben az adófizetők pénzéből soha ennyit nem költöttek még Magyarországon a közmédiára - míg 2015-ben 80,5 milliárd forintból gazdálkodott a közmédia, addig addig 2021-re már 117,7 milliárdra nőtt az állami támogatás összege - 2015. március 15-én úgy indult el hírcsatornaként az M1, hogy az utolsó pillanatig dolgoztak a díszleteken, a kollégáknak nem volt alkalmuk kipróbálni semmit, „azért hibáztak annyit, mert improvizáltak, semmi sem volt üzembiztos”.
Mint mondta, a szakemberek elbocsátásával párhuzamosan olyan kollégák is lehetőséget kaptak, akiket korábban például a mikrofonbizottság soha nem engedett volna adásba. Ráadásul az új, „politikailag megbízhatóbb” munkatársakat sokszor nagyobb összegért alkalmazták, mint a tapasztaltabb régieket. „Házon belül például nagy botrány volt abból, amikor kiderült, hogy a Nemzeti Közszolgálati Egyetem ösztöndíjasai többet kapnak, mint egy-egy főállású hírszerkesztő”.
„Tévedés azt hinni, hogy azok, akik önszántukból jöttek el, vagy azok, akik bírálják a közmédiát, mind ellenzékiek. Sokaknak egyszerűen a szakmaiatlanságból lett elegük, abból, hogy nem tudnak normális híradót csinálni”.
„Legalább nem szúr hátba”
Amikor arra kértük, jellemezze a Pitbullként emlegetett hírigazgatót, Németh Zsoltot és Papp Dániel vezérigazgatót, előbbiről azt mondta, folyamatosan egyeztet, állandóan telefonál. Minden igaz, amit a stílusáról, nyersességéről, üvöltözéseiről mondanak, de azt a javára írja, hogy „mindent a szemedbe mond, nem szúr hátba”.
A ranglétrán gyorsan emelkedő Papp Dánielről szerinte sokat elmond az, ahogyan a leépítéseknél zajló beszélgetések során hosszú percekig bizonytalanságban tartotta azt, akinek a sorsáról döntöttek.
Megkérdezte például a beszélgetés elején az érintettől, hogy izgul-e. Majd elmondta a szokásos hivatali szöveget az összevonásokkal járó racionalizálás szükségességéről, ami óhatatlanul leépítésekkel jár, „de ez most téged NEM érint”, mondta ki végül percekkel később a döntést, de addigra már az, aki vele szemben ült, az infarktus határán járt, „nem csoda, hogy volt, aki ráborította az asztalt”.
Azt is az új vezetés és a NER-kompatibilitás jellemzőjeként említi, hogy „nem lehetett nem észrevenni, hogy egyszerre tűnt el a képernyőről az összes meleg műsorvezető”.
„Senki sem tudja, kiben bízhat, ezért inkább hallgat”
Kérdésünkre, mit tud arról, milyen belső visszhangja volt a Szabad Európa MTVA-ról szóló cikkeinek, beszélnek-e ezekről az ott dolgozók, a volt munkatárs azt mondta, azokat, akik hisznek a Fideszben, elhivatottak, azokat ezek a cikkek nem érdeklik, azok pedig, akik egzisztenciális okokból maradtak, vagy azért, mert félnek, hogy nem tudnának máshol elhelyezkedni, nem mernek ilyen cikkekről beszélni, mert már nem tudják, kiben bízhatnak, nem kockáztatnak.
„Régebben volt hova menni, sok volt közmédiást felszívtak a kereskedelmi csatornák, egy időben még trófeaként is tekintettek rájuk, ma már ez nincs így, szűk lett a tér".
„A bevásárlókocsiját rángatva üvöltötték az arcába, hogy hazudik”
Végül azt kérdeztük tőle, érte-e őt magát atrocitás, kritika akár idegentől, akár családon belül, ment-e rá barátsága arra, mert az egyre kormányközelibb MTVA-nál dolgozott. Egyértelmű nemmel felelt, hozzátéve, hogy nem mindenki volt ilyen szerencsés.
Mint mondta, főleg azokat inzultálták, akik képernyőn voltak. És itt nem csak a nagyobb publicitást kapott esetet említette, amikor Borsa Miklós műsorvezetőt a nyílt utcán verték össze, mert köztévés volt, de volt, akit leköpködtek, vagy egy plázában, a bevásárlókocsiját rángatva üvöltötték az arcába, hogy hazudik.
Szerinte egyébként túl kicsi ez a szakma ahhoz, hogy ne legyenek barátságok közmédiások és más médiumban dolgozók között, „ezt az ellentétet misztifikálja a közvélemény, nem is kicsit".
Beszélgetőpartnerünk ma már nem dolgozik a szakmában, nem is tervezi a visszatérést, noha még mindig kap megkereséseket. Ugyanakkor ennyi év után is tart attól, hogy ha névvel nyilatkozna, utánanyúlnának, ezért ragaszkodott az anonimitáshoz.
